"Leah Greene halott.
Ezt már azelőtt tudom, hogy anya felvenné a telefont."
Leah Green halott. Laine, aki tudja, mi is történt, és valamiként úgy érzi, felelős érte, fájdalmas önfelfedező útra indul. Igen, ezt kívánta. Ennyire gyűlölte Leaht. Gyűlölte a gardróbban eltöltött időért, mikor Leah kényszerítette. Csak gyakorolnak - Leah mindig ezt mondta. De miért választotta őt Leah? Különleges volt, vagy csak könnyű volt irányítani? És miért nem állította meg Laine korábban? A tragédiát követően Laine felfedezi a szörnyű leckéket, amit Leah tanított neki, és eldönti, vajon képes megbocsátani Leahnak, és egyúttal magának is.
Jo Knowles könyve már évek óta hevert a várólistámon, ugyanis mindig találtam valami mást, ami az adott pillanatban sokkal jobban érdekelt. Úgyhogy hálás lehetek a Ryan-nel való versenyünknek, amiért a várólistám legmélyéről előkerült ez a gyönyörűség, és olvashattam.
Mivel évekkel ezelőtt olvastam csak a fülszöveget, így már a legelső mondat megdöbbentett (ez a bejegyzés kezdőidézete, mint legtöbbször). Bár egyáltalán nem számítottam arra, hogy ez semmiség az utána következő eseményekhez viszonyítva.
Idén már a negyedik olyan könyvet olvasom, amelynek főszereplője egy olyan lány, akinek testvére/barátnő/barát/stb. meghalt, és ezt követően hátramarad a főhős, aki a lelki egészsége érdekében feldolgozza az adott személlyel való viszonyát. Ami sokat elárul az olvasott könyvekről (beleértve ezt is). Mármint – négy hasonló témájú könyv fél éven belül? Mindenképpen jónak kell lennie ezeknek, hogy ne unjak rá teljesen a témára. Ez pedig a Lessons from a Dead Girl-re is igaz.
Természetesen ebben közrejátszik az is, hogy mindegyik könyvnek van valami különleges eleme, amelytől kap egy kis bónusz érdeklődést is a részemről. Ebben az esetben ez az volt, hogy az írónő leckékre bontotta a könyvet. Azzal pedig, hogy a fejezetek elején rögtön egy fájdalmas lecke van, szinte azonnal elér egy intenzív hatást, illetve rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy miért ez a lecke? És így jobban érdeklődve olvastam az adott fejezetet.
A másik, amiben eltért a maradék három könyvtől, az a struktúra. Először is, a megszokott felépítésben a jelen áll az események középpontjában, és sok-sok visszaemlékezéssel magyaráz az író(nő). Ebben a könyvben azonban elkezdődik a jelenben az esemény, és a második fejezettől visszaugrunk jó pár évet, s úgy követjük végig Laine és Leah barátságának alakulását. Csak annyiban volt ez kissé furcsa megoldás, hogy most ezt Laine végiggondolta egy fél nap alatt? Nem zavart, nem is tartom negatívumnak, csak… ez is mássá teszi ezt a regényt.
A tartalmat tekintve, ez egy megrázó regény. Több olyan témát is érint az szerző, amelyről már önmagában is könyveket lehetne írni. Megjelent a homoszexualitás kérdése, az abuzív, bántalmazó kapcsolatok, a kontrollálás kérdésköre, stb. Általánosságban az volt a legjobb, hogy az írónő különböző dimenziókban, kissé polarizálva mutatta be ezeket. Ez alatt azt értem, hogy például a homoszexualitást bántalmazó és törődő módon is megjelenítette. Mindig volt egy negatív pólus, amelyhez később egy pozitív ellenpólus is társult.
Ismeritek, hogy a glbt regények az egyik gyengéim, így nagyon örültem, hogy ez is megjelent a regényben. Tetszett, hogy az egyik szereplő, akihez köthető volt, milyen mélyen elgondolkodott a témáról – vajon csak egy lány váltja ki belőle ezt az érzelmet, vagy pedig több is? Főleg azért örültem ennek, mert igen sok helyen látom, hogy azt gondolják, ha valaki a saját nemének egy tagja iránt táplál érzelmeket, akkor azonnal mindenki iránt. Pedig bizonyosan nincsen így.
A bántalmazással kapcsolatban, ismételten több mód is bemutatásra került – a lelkit, a fizikait és a szexuálist is. Ismét nagyon tetszett, hogy mind a szenvedő fél, mind a bántalmazásról tudó ember perspektívája bemutatásra került. Itt fel is merült a kérdés, hogy mi tehető ebben az esetben? Kell-e szólni, érdemes-e szólni? Mersz-e szólni? Ezzel a témát sem kezelte vattacukorral az írónő, ezért is volt annyira elgondolkodtató maga a regényben.
Nem elemezgetem a többi témát, de mindegyikről elmondható, hogy reálisan nyúlt hozzájuk az szerző, és ezáltal azt is elérte, hogy egyrészt még inkább szélesítse a perspektívámat, másrészt pedig még inkább szociálisan érzékennyé tett, harmadrészt pedig bele tudtam képzelni magam a regényben megjelenő helyzetekbe.
Térjünk át a történetre. Nagyon tetszett, mert rengeteg érzelmet kiváltott belőlem. Ezek természetesen 90%-ban negatívak voltak, de attól még nagyon értékeltem, hogy ilyen nagy hatással tudott rám lenni ez a kötet. Olyan jó volt, hogy Leah és Laine kapcsolata változatosan lett bemutatva. Ráadásul annyira imádtam, hogy a barátságra helyeződött a hangsúly. Egyszerűen imádtam, hogy ennyi erővel akár szerelmi kapcsolat is lehetett volna, de mégsem arról írt. Illetve fontosnak tartom kiemelni, hogy hasonlóan a többi témához, a barátságnál is többféle jelenik meg. Ami a legmegrázóbb, hogy mindez egyetlen barátságon belül. Szóval úgy képzeljétek el Leah és Laine barátságát, mint egy hullámvasútot, sok-sok mélyponttal. És a végén… természetesen nem mondok semmit, de Dearies, ahogy ez az egész lejátszódott, az művészi volt. Szavakat nem találtam olvasás közben, csak meredtem döbbenten a szövegre, hogy mi a jó szösszenet nem történik még itt! Úgyhogy teljes elragadtatottságban vagyok a történet iránt.
A karakterek maradt már csak hátra, hiszen említettem is, hogy ebben a könyvben nincsen valós romantika. Ami megjelenik „romantika” címszó alatt, az a „crush”, amikor bejön valaki, de nincsen mögötte mély érzelmi töltet. Sőt, itt még annak sem tudnám nevezni, sokkal inkább érződött, hogy magány ellen menekülne egy párkapcsolatba a karakter. Igen, ez is sokkal reálisabbnak érződött, mint az örök szerelem első látásra jelenség.
Na, de a szereplők. Ismét az a helyzet lépett fel, mint Erik Axl Sund: Bomlás könyvében, hogy a két főszereplőnő vitte a prímet, a többiek pedig inkább statisztaként funkcionáltak. Nem éreztem, hogy bármelyik mellékszereplőnek lenne kidolgozott személyisége. Sokkal inkább úgy jelentek meg, mint Laine életében valamilyen változást okozó / leckét megtanító segédeszközök. Tudom, ez nem a legszerencsésebb, de úgy érzem, ebbe a regénybe nem kellett több kidolgozott karakter a két főszereplőnknél – főleg, hogy rajtuk és a köztük lévő kapcsolaton volt a hangsúly.
Kezdjük Laine-vel, a narrátorunkkal. Mivel az ő perspektívája volt az adott, így ő nem volt valami nagy rejtély. Ugyanakkor olyan szomorú a helyzete – végig érződött, hogy konfliktusban állt önmagával, és sokáig inkább túl sok mindent feláldozott, minthogy egyedül maradjon – barát nélkül. Ez a magányt elkerülő motiváció pedig olyan helyzetekbe sodorta, amely igen komoly törést okozott az önbecsülésében és a világszemléletében is.
Leaht egyszerűen nem kedveltem, viszont mégis az ő karaktere kötötte le jobban a figyelmemet. Nem fog szépen hangzani, de ő érdekesebb volt olvasói szempontból. Laine folyamatosan érzékelteti, hogy valami nem stimmel a lánnyal, de egy ideig fogalmam sem volt, micsoda. Persze hamar rájöttem, mert elég egyértelmű volt. És az, hogy ez milyen pszichikai következményekkel járt… nem is tudom elmondani, mennyire borzasztó volt erről olvasni. Ugyanakkor még most is úgy érzem, hogy nem vált nyitott könyvvé Leah. Még mindig annyi rejtegetnivalót vitt magával – és Laine is ezzel a tudattal maradt hátra.
A kettejük közti kapcsolat olyan ártatlanul kezdődik, és olyan hamar valami teljesen eltorzított formát vesz fel. Szerintem kiváló ötlet volt, hogy ilyen (negatív értelemben) sokszínű kapcsolatot ábrázolt az írónő. Főként, mert nem csak egy párkapcsolatban fordulhatnak elő bántalmazások, hanem bizony a baráti kapcsolatok is tudnak olyan irányt venni, ahol a bántalmazott félnek ott kell hagynia ezt a barátságot. És ez, ha sok év után jelenik meg, egyáltalán nem lehet könnyű – főként, hogyha folyamatosan manipulálás alatt is áll. Nagyon illetlen lesz visszatérni a kapcsolatuk könyvbéli értékelésére, de úgy vélem, hogy nagyon jól ábrázolt, és igen hitelesre sikerült. Viszont még mindig nem tudom eldönteni, hogy vajon milyen mértékben volt ez valódi barátság, és mennyire volt kihasználás.
Mindent összevetve könnyedén kijelenthetem, hogy ez a regény a maga szerény 215 oldalával az idei évem egyik legjobb olvasmányává vált. A különböző témák és ábrázolások kiválóan sikerült, a történet megrázó, megható és emlékezetes lett, a két főszereplő pedig tökéletesen kidolgozott karakterek voltak. Csak dicsérni és ajánlani tudom ezt a regényt mindenkinek, akit érdekel bármelyik téma, amelyik megjelenik itt.
Mivel évekkel ezelőtt olvastam csak a fülszöveget, így már a legelső mondat megdöbbentett (ez a bejegyzés kezdőidézete, mint legtöbbször). Bár egyáltalán nem számítottam arra, hogy ez semmiség az utána következő eseményekhez viszonyítva.
Idén már a negyedik olyan könyvet olvasom, amelynek főszereplője egy olyan lány, akinek testvére/barátnő/barát/stb. meghalt, és ezt követően hátramarad a főhős, aki a lelki egészsége érdekében feldolgozza az adott személlyel való viszonyát. Ami sokat elárul az olvasott könyvekről (beleértve ezt is). Mármint – négy hasonló témájú könyv fél éven belül? Mindenképpen jónak kell lennie ezeknek, hogy ne unjak rá teljesen a témára. Ez pedig a Lessons from a Dead Girl-re is igaz.
Természetesen ebben közrejátszik az is, hogy mindegyik könyvnek van valami különleges eleme, amelytől kap egy kis bónusz érdeklődést is a részemről. Ebben az esetben ez az volt, hogy az írónő leckékre bontotta a könyvet. Azzal pedig, hogy a fejezetek elején rögtön egy fájdalmas lecke van, szinte azonnal elér egy intenzív hatást, illetve rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy miért ez a lecke? És így jobban érdeklődve olvastam az adott fejezetet.
A másik, amiben eltért a maradék három könyvtől, az a struktúra. Először is, a megszokott felépítésben a jelen áll az események középpontjában, és sok-sok visszaemlékezéssel magyaráz az író(nő). Ebben a könyvben azonban elkezdődik a jelenben az esemény, és a második fejezettől visszaugrunk jó pár évet, s úgy követjük végig Laine és Leah barátságának alakulását. Csak annyiban volt ez kissé furcsa megoldás, hogy most ezt Laine végiggondolta egy fél nap alatt? Nem zavart, nem is tartom negatívumnak, csak… ez is mássá teszi ezt a regényt.
A tartalmat tekintve, ez egy megrázó regény. Több olyan témát is érint az szerző, amelyről már önmagában is könyveket lehetne írni. Megjelent a homoszexualitás kérdése, az abuzív, bántalmazó kapcsolatok, a kontrollálás kérdésköre, stb. Általánosságban az volt a legjobb, hogy az írónő különböző dimenziókban, kissé polarizálva mutatta be ezeket. Ez alatt azt értem, hogy például a homoszexualitást bántalmazó és törődő módon is megjelenítette. Mindig volt egy negatív pólus, amelyhez később egy pozitív ellenpólus is társult.
Ismeritek, hogy a glbt regények az egyik gyengéim, így nagyon örültem, hogy ez is megjelent a regényben. Tetszett, hogy az egyik szereplő, akihez köthető volt, milyen mélyen elgondolkodott a témáról – vajon csak egy lány váltja ki belőle ezt az érzelmet, vagy pedig több is? Főleg azért örültem ennek, mert igen sok helyen látom, hogy azt gondolják, ha valaki a saját nemének egy tagja iránt táplál érzelmeket, akkor azonnal mindenki iránt. Pedig bizonyosan nincsen így.
A bántalmazással kapcsolatban, ismételten több mód is bemutatásra került – a lelkit, a fizikait és a szexuálist is. Ismét nagyon tetszett, hogy mind a szenvedő fél, mind a bántalmazásról tudó ember perspektívája bemutatásra került. Itt fel is merült a kérdés, hogy mi tehető ebben az esetben? Kell-e szólni, érdemes-e szólni? Mersz-e szólni? Ezzel a témát sem kezelte vattacukorral az írónő, ezért is volt annyira elgondolkodtató maga a regényben.
Nem elemezgetem a többi témát, de mindegyikről elmondható, hogy reálisan nyúlt hozzájuk az szerző, és ezáltal azt is elérte, hogy egyrészt még inkább szélesítse a perspektívámat, másrészt pedig még inkább szociálisan érzékennyé tett, harmadrészt pedig bele tudtam képzelni magam a regényben megjelenő helyzetekbe.
Térjünk át a történetre. Nagyon tetszett, mert rengeteg érzelmet kiváltott belőlem. Ezek természetesen 90%-ban negatívak voltak, de attól még nagyon értékeltem, hogy ilyen nagy hatással tudott rám lenni ez a kötet. Olyan jó volt, hogy Leah és Laine kapcsolata változatosan lett bemutatva. Ráadásul annyira imádtam, hogy a barátságra helyeződött a hangsúly. Egyszerűen imádtam, hogy ennyi erővel akár szerelmi kapcsolat is lehetett volna, de mégsem arról írt. Illetve fontosnak tartom kiemelni, hogy hasonlóan a többi témához, a barátságnál is többféle jelenik meg. Ami a legmegrázóbb, hogy mindez egyetlen barátságon belül. Szóval úgy képzeljétek el Leah és Laine barátságát, mint egy hullámvasútot, sok-sok mélyponttal. És a végén… természetesen nem mondok semmit, de Dearies, ahogy ez az egész lejátszódott, az művészi volt. Szavakat nem találtam olvasás közben, csak meredtem döbbenten a szövegre, hogy mi a jó szösszenet nem történik még itt! Úgyhogy teljes elragadtatottságban vagyok a történet iránt.
A karakterek maradt már csak hátra, hiszen említettem is, hogy ebben a könyvben nincsen valós romantika. Ami megjelenik „romantika” címszó alatt, az a „crush”, amikor bejön valaki, de nincsen mögötte mély érzelmi töltet. Sőt, itt még annak sem tudnám nevezni, sokkal inkább érződött, hogy magány ellen menekülne egy párkapcsolatba a karakter. Igen, ez is sokkal reálisabbnak érződött, mint az örök szerelem első látásra jelenség.
Na, de a szereplők. Ismét az a helyzet lépett fel, mint Erik Axl Sund: Bomlás könyvében, hogy a két főszereplőnő vitte a prímet, a többiek pedig inkább statisztaként funkcionáltak. Nem éreztem, hogy bármelyik mellékszereplőnek lenne kidolgozott személyisége. Sokkal inkább úgy jelentek meg, mint Laine életében valamilyen változást okozó / leckét megtanító segédeszközök. Tudom, ez nem a legszerencsésebb, de úgy érzem, ebbe a regénybe nem kellett több kidolgozott karakter a két főszereplőnknél – főleg, hogy rajtuk és a köztük lévő kapcsolaton volt a hangsúly.
Kezdjük Laine-vel, a narrátorunkkal. Mivel az ő perspektívája volt az adott, így ő nem volt valami nagy rejtély. Ugyanakkor olyan szomorú a helyzete – végig érződött, hogy konfliktusban állt önmagával, és sokáig inkább túl sok mindent feláldozott, minthogy egyedül maradjon – barát nélkül. Ez a magányt elkerülő motiváció pedig olyan helyzetekbe sodorta, amely igen komoly törést okozott az önbecsülésében és a világszemléletében is.
Leaht egyszerűen nem kedveltem, viszont mégis az ő karaktere kötötte le jobban a figyelmemet. Nem fog szépen hangzani, de ő érdekesebb volt olvasói szempontból. Laine folyamatosan érzékelteti, hogy valami nem stimmel a lánnyal, de egy ideig fogalmam sem volt, micsoda. Persze hamar rájöttem, mert elég egyértelmű volt. És az, hogy ez milyen pszichikai következményekkel járt… nem is tudom elmondani, mennyire borzasztó volt erről olvasni. Ugyanakkor még most is úgy érzem, hogy nem vált nyitott könyvvé Leah. Még mindig annyi rejtegetnivalót vitt magával – és Laine is ezzel a tudattal maradt hátra.
A kettejük közti kapcsolat olyan ártatlanul kezdődik, és olyan hamar valami teljesen eltorzított formát vesz fel. Szerintem kiváló ötlet volt, hogy ilyen (negatív értelemben) sokszínű kapcsolatot ábrázolt az írónő. Főként, mert nem csak egy párkapcsolatban fordulhatnak elő bántalmazások, hanem bizony a baráti kapcsolatok is tudnak olyan irányt venni, ahol a bántalmazott félnek ott kell hagynia ezt a barátságot. És ez, ha sok év után jelenik meg, egyáltalán nem lehet könnyű – főként, hogyha folyamatosan manipulálás alatt is áll. Nagyon illetlen lesz visszatérni a kapcsolatuk könyvbéli értékelésére, de úgy vélem, hogy nagyon jól ábrázolt, és igen hitelesre sikerült. Viszont még mindig nem tudom eldönteni, hogy vajon milyen mértékben volt ez valódi barátság, és mennyire volt kihasználás.
Mindent összevetve könnyedén kijelenthetem, hogy ez a regény a maga szerény 215 oldalával az idei évem egyik legjobb olvasmányává vált. A különböző témák és ábrázolások kiválóan sikerült, a történet megrázó, megható és emlékezetes lett, a két főszereplő pedig tökéletesen kidolgozott karakterek voltak. Csak dicsérni és ajánlani tudom ezt a regényt mindenkinek, akit érdekel bármelyik téma, amelyik megjelenik itt.
Könyv adatai
Eredeti cím: Lessons from a Dead Girl (2007)
Kiadó: Candlewick
Oldalszám: 215
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése