J. R. R. Tolkien: A hobbit

"Sose nevess ki eleven sárkányt, Bilbó, te ostoba!"

Ha ​megmozgatják a fantáziádat az oda és vissza történő utazások, amelyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból, a Vadon szegélyén túlra, és érdekel egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, akkor ez a könyv tetszeni fog, mivel épp egy ilyen út és utazó leírása található benne. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közti réges-régi időkben játszódik, mikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. Az egyszerű kalandozó útját követve útközben megtudhatsz (ahogy ő is megtudott) – ha még nem ismernéd mindezeket a dolgokat – egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, s bepillantást nyerhetsz egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe. Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló, amely Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évét írja le, azonban képet adhat erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Mert nem szeretik a zajt.

Figyelem! A mostani bejegyzés kicsit több eseményleírást tartalmaz, mint a többség, bár így sem spoilerez el semmit. Azért gondoltam jobb, ha szólok.

Mióta egyre több high fantasyt olvasok, az egyik kérdés, amit folyamatosan megkapok: olvastad a Gyűrűk Urát?, mikor pedig bevallom, hogy nem, mindenki megdöbben. Pedig így van – a filmeket láttam, mikor megjelentek, de a könyveket nem olvastam végig (egyszer próbáltam, de még fiatal voltam, és másfajta regényeket preferáltam). Aztán decemberben lehetőségem volt elolvasni az első J. R. R. Tolkien könyvemet, a Karácsonyi leveleket, amely letaglózott. Ennek köszönhetően került elő ismételten a Gyűrűk Ura világa, és elkezdett bennem érlelődni a vágy, hogy pótoljam ezt a hiányosságomat.

Így került képbe A hobbit, amely filmadaptációi közül kettőt láttam idáig, azok pedig eléggé tetszettek. Magával a regénnyel is kiválóan indult a kapcsolatom, az első oldalakat imádtam, elvarázsolódtam. Azonban ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy bár szerettem volna haladni vele, a figyelmem elkalandozott olvasás közben. Majd egyszerűen elkezdtem unni, és a problémáim csak gyűltek és gyűltek – ez a szakasz nagyjából 150 oldalon át tartott (közel a regény fele), mikor is megjelent a kedvenc szereplőm, Smaug, és onnantól visszatért az az érzés, amit eleinte éreztem, és ez kisebb megszakításokkal már a végéig kitartott.

Őszintén kijelenthetem azonban, hogy fogalmam sincs, miként érezzek A hobbittal kapcsolatban. Sokszor látványosan szenvedtem, ugyanakkor hiányzott a könyv, amikor nem olvastam. Tény, hogy csalódtam részeiben, de összességében még mindig nagyjából kellemes emlékek fűznek hozzá.

A hobbit irodalmi értékét elismerem, nem csodálkozom azon, hogy milyen sok ember szereti ezt a regényt. A világa például finoman szólva is lenyűgöző. Sokféle különböző lényt mutat be saját kultúrával, szokásokkal és jellemekkel. Még mindig szeretnék elmenni ennek a világnak bizonyos részeibe, és felfedezni.

Azonban hiába volt mindez a szép és gazdag világ, mert a történet nem mindig ért fel hozzá. Tudom, hogy ez egy mese, de azon belül is elég repetitív volt. Emellett pont azok a részek maradtak ki, amelyek izgalmasak lettek volna (és most nem a csatajelenetekről beszélek, mert ott elég érthető, miért nem részletezi Tolkien). Folyamatosan az történt, hogy az elgondolási szakasz részletezve lett egy szinten, a kivitelezés azonban egyáltalán nem. Bennem pedig újabb és újabb kérdések merültek fel.

Bezzeg a sétálás és a reggelizés (vagy azután való vágyakozás) aktív részét képezte a sztorinak. Épp emiatt érzem, hogy repetitív a történet – folyton ugyanaz az eseménysor játszódott le, csak már háttérrel, ez pedig egy idő után eléggé monotonná vált. Ezért is szerettem annyira Smaug részét, mert az végre más volt, és valódi izgalmakat is tartogatott.

A másik problémám furcsamód az érzelmekhez kötődik. A Karácsonyi leveleket azért kedveltem annyira, mert az író annyi érzelmet közvetített benne; és az alapján valami hasonlóra számítottam itt is. Bár már azzal is megelégedtem volna, ha valami átlagos szinten adódik egy-két átérezhető érzelem a könyvben. De hogy semmi? Annyira száraz, érzelemmentes reakciókat még nem láttam; mintha minden szereplő érzelmileg korlátolt lett volna (nem voltak egyébként). Példának okáért, akadt egy jelenet, amelyben a törpék rosszakat mondanak Bilbora, aki ezt hallja is. Milyen reakciót kaptam erre? Semmilyet. Mintha nem is történt volna semmi. Ráadásul, mikor előkerült valami érzelem, az üres volt, csak odavetett szó; érzelmi töltettel nem bírt. Őszintén szólva, a regény ezen aspektusa volt, amely miatt elvesztettem benne a hitem.

A karakterekkel szintén érdekes kapcsolatom alakult ki, bár ez inkább a filmnek volt köszönhető. Eredetileg ugyanis ott már megismerkedtem mindenkivel, ki is alakult egyfajta kötelék velük, így a könyvben régi ismerősként üdvözölhettem őket újra. Emiatt egy jó ideig nem is tűnt fel, hogy a regénybeli karakterek többsége elég személytelen – ez elsősorban a törpékre igaz, akik egy nagy kupacot alkottak. Még maga a szerző is néha úgy hívta őket, hogy Thorin & co. Az első fejezetekben ismertem meg a kinézetüket, illetve idővel kiderült, hogy ki milyen idős. De egyébiránt semmilyen személyiségjegyüket nem ismertem meg, holott végig jelen voltak. Bár minek?

És ez volt igazán a másik kérdés bennem. Minek voltak a törpék? Semmit nem csináltak a könyv nagy részében a bajba jutást leszámítva. Engem egy idő után zavart már, hogy mindent, de tényleg mindent Bilbo vagy Gandalf csinált meg. A szerző leírta, hogy a törpék nem azok a hőstípusok, de így nem igazán volt értelmük.

Bilbo volt ennek a könyvnek a főhőse, és őt kedveltem is. Az egyszerű kis hobbit, aki hatalmas tetteket hajtott végre. Ugyan karakterfejlődésen nem ment keresztül, és kissé skizofrén hajlamai voltak, azért őróla bátran kijelenthetem, hogy egy jól megalkotott karakter. A kedvenc szereplőm ennek ellenére Smaug, a sárkány volt. Szerintem ő lett leginkább kidolgozva személyiségileg. Ha lenne elég aranyam, elfogadnám őt az udvarba a többi sárkányom mellé.

Mindent összevetve A hobbit egy furcsa olvasmány volt, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Akadtak igazán fantasztikus pillanataink, de olyanok is, amikor nehezemre esett olvasni a könyvet. Elsősorban a világa (és persze Smaug) miatt mégis ajánlanám, mert Tolkien nagyon ért a világteremtéshez, és ezt itt is megmutatta.

Könyv adatai

Eredeti cím: The Hobbit (1937)

Kiadó: Európa (2006)

Oldalszám: 308