2018. április 23., hétfő

Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

"Ha az embert gyerekként kezelik, hajlamos ennek hatására gyermetegen is viselkedni."

Sorozat: Látnok-ciklus #3

Elmés király halott, fia, Pompa herceg ölte meg. Mint ahogy Fitzet is – legalábbis annak ellenségei és barátai így hiszik. Szövetségesei és Ösztön-bűbája segítségével azonban feltámad sírjából, noha testét-lelkét súlyos sérülések gyötrik. A királyság a pusztulás felé hanyatlik: Pompa kifosztotta és elhagyta a fővárost, miközben a jog szerinti trónörökös, Igazság herceg elveszett őrült küldetése során, és talán meg is halt. Csak Igazság – vagy a hercegnője szíve alatt hordott gyermek – visszatérése mentheti meg a Hat Hercegséget.



Robin Hobb Látnok-trilógiáját tavaly kezdtem el, és nagyon hamar a kedvenc fantasy sorozatommá vált. A király orgyilkosa ráadásul olyan komoly érzelmi csapást mért rám, hogy egy hosszabb kihagyást iktattam be az utolsó rész elolvasása előtt. Az utolsó kötet elkezdése előtt az egyetlen aggodalmam abból fakadt, hogy képes lesz-e az írónő tartani azt a szintet, mint amire a második részben emelkedett?

Az orgyilkos küldetése 675 oldalas, majdnem annyi, mint az első két rész együttvéve. Így rögtön felmerülhet a kérdés, hogy indokolt-e ez a hosszúság a sorozatzárónak. A rajongó énem azt mondja, hogy igen, mert Fitzből és társaiból sosem lehet elég; ugyanakkor azok számára, akik nem kedvelik a lassabb történetvezetést, csalódást okozhat az utolsó rész. Én nagyon élveztem, hogy az írónő szánt időt arra, hogy a különböző szálakat egyesével elvarrja. Ráadásul a történet bővelkedett izgalmakban és fordulatokban is.

A Látnok-trilógia fő erőssége a karakterek, ami ebben a részben is megmutatkozott. Az írónő precízen mozgatta szereplőit és szemléletesen bemutatta az eseményekre adott reakciójukat – ezzel pedig belőlem is komoly érzelmi választ váltott ki a könyv. Ezt mi sem szemlélteti jobban, mint a könyvhöz írt jegyzeteim első mondata: „Fitz, miért?”

Fitz, a narrátorunk, volt az egyik szereplő, akinek a sorsával mélységesen törődtem. A fejlődésregényekhez tartozik valami katalizátor, ami kiváltja a „karakterfejlődést”, Robin Hobb azonban az elmúlt kötetekben folyamatosan olyan kihívások elé állította főszereplőjét, amivel még egy felnőttnek is szinte kiállhatatlan lett volna, hát még egy kamasznak. A harmadik rész rendezi Fitz kettős érzelmeit, hogy fiú-e vagy férfi, hogy szabad legyen-e vagy hűségében áldozza fel függetlenségét, s eszköz maradjon.

Nagyon tetszett, ahogy az írónő ábrázolta Fitz dilemmáit – a lehetőségeket, amik bármikor eldönthették volna a kérdést, amelyek külső szemlélőként könnyű döntéseknek tűnhettek volna, ám a férfi számára a léte egy részének hátrahagyását. Hitelesnek érződött az a tehetetlen düh, mikor az esze a szíve ellen (vagy a szíve az esze ellen?) fordult úton-útfélen.

Molly is kapott szerepet ebben a kötetben, ráadásul az egyik legmeglepőbb fordulat is hozzá kötődik. A nőt nem igazán kedveltem idáig, mivel úgy éreztem, hogy neki csak két szerepe volt: Fitz szerelme legyen és egyfajta kiutat jelentsen neki a megszokott életből. Most azonban saját történetszálat kapott, ami hozzájárult, hogy megkedveljem.

A kedvenc szereplőm azonban továbbra is Bolond, a sorozat legmisztikusabb karaktere. Nem tudom hová tenni, hogy mi mindent tett vele az írónő. Nem gondoltam volna, hogy ekkora szerepe lesz annak, hogy férfi-e vagy a nő. Őszinte leszek; akadt egy-két olyan jelenet, amiről fogalmam sincs, miért írt bele az írónő. Van egy elborult elméletem, hogy Bolond Ursula K. Le Guin világából származik, ahol nem nemekre bomlott a társadalom, hanem személyekre.

Bolond és Fitz kapcsolata is furcsa kanyart vett. Nem megyek bele abba, hogy több kémia volt köztük, mint Fitz és Molly közt valaha (Bolond neme is ennek köszönhetően került elő egyébként), viszont olyan volt, mintha ketten egyek lennének. Pedig ennek nem volt előzménye – hiszen a második részben pont Elmés király halála miatt alakult ki köztük konfliktus.

Számomra a másik nagy kérdés az volt, mégpedig Pompa és a kotéria. Két fontos felvetésre vártam választ ebben a részben. Az egyik Pompa karakterének torzulásához kötődött. Vajon a hatalomvágy és a féltékenység tette azzá, aki? Vagy kiderülhet valami, ami valamelyest felmenti őt a tettei alól? Az írónő pedig válaszolt, mégpedig azzal, hogy bepillantást engedett Pompa múltjába és motivációiba; ezzel pedig olyan főgonosszá tette, aki elég erős; aki a környezetét is közvetlen vagy közvetve negatívan befolyásolja, és aki méltó ellenfél lehet Fitznek.

A másik kérdésem az volt, hogy a kotéria tekinthető-e gonosznak? Az eddigiek ismeretében morálisan szürke területnek tartottam a Pompa kotériáját, azért is vártam, hogy ez a rész eldönti-e a kérdést. Az írónő pedig megerősített ebben a morálisan szürke elméletemben, amiről úgy gondolom, a legillőbb.

A sorozat lezárása egyszerre tett boldoggá és szomorúvá. Szomorúvá, mert véget ért a kedvenc sorozatom, és nem tudom, hogy mikor találkozom újra a kedvenc szereplőimmel. Viszont boldog is vagyok, mert az írónő nem hazudtolta meg magát – nem adott meg mindent, nem lett konvencionális lezárása a történetnek. Tökéletesen illett a sorozathoz. Mindent összevetve a Látnok-trilógia az egyik legkiemelkedőbb fantasy sorozat, amit valaha olvastam, és alig várom, hogy még visszatérjek az írónő által teremtett világba.


Könyv adatai
Eredeti cím: Assassin's Quest (1997)
Kiadó: Delta Vision (2011)
Oldalszám: 675

Related Posts:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése