Szia Cica, van gazdád? Avagy könyves hívószavaim

Nemrég Ryannél és Cece-nél láttam egy érdekes listát, amely azokat a szavakat mutatja be, amik biztosan felkeltik az érdeklődésüket.

Először azt gondoltam, nekem nincsenek ilyenek - rám inkább az ellentéte a jellemző. Vannak olyan kifejezések, amelyek garantálják, hogy messziről elkerüljem az adott könyvet.

Viszont, ahogy minél többet gondolkodtam a témán, rájöttem, hogy mégis van néhány olyan szó, ami eléri, hogy - azt nem feltétlenül, hogy tbr-ra kerüljenek - érdeklődőbb legyek a könyv iránt.

Tovább olvasom →

Hétvégi Olvasónapló (55) Látszólag semmi nem változott

Az első teljesen szabad hetemet igen érdekesen töltöttem - történetesen abszolút semmit nem csináltam. 

Igen, kicsit szégyellem magam, hogy egy hetet így ellébecoltam, de szükségem volt rá. Hamarosan ismét belevetem magam az életbe! :)

Tovább olvasom →

Lauren DeStefano: Wither - Hervadás

"A szerelem természetes. Már az emberi faj sem tarthat igényt erre a jelzőre. Hamisítványok vagyunk, pusztulófélben."

Sorozat: Vegyészkert-trilógia #1

Akarnád pontosan tudni, mikor fogsz meghalni? 

Egy balul sikerült tudományos kísérlet miatt a világot élő időzített bombák népesítik be: a férfiak csak huszonöt, a nők pedig csupán húsz évig élnek. Genetikusok keresik az ellenszert, hogy az emberi faj újra erőre kapjon. Mindeközben a világon eluralkodik a szegénység és a bűnözés, gyerekek milliói maradnak árván, serdülő lányokat rabolnak és adnak el, hogy többnejű házasságban utódokat szüljenek. A tizenhat éves Rhine-nak már csak négy éve van hátra, amikor ő is erre a sorsa jut. Noha a kiváltságosok jómódú világába csöppen, és férje, Linden őszintén szereti, egyre csak a szökés jár a fejében. A varázslatos gazdagság közepette Rhine lassan ráébred, hogy a csillogó látszat mögött a valóság ridegebb, mint hitte volna. Miközben a génvírus miatt egyre fenyegetőbben közeledik Linden éveinek vége, Rhine bizalmas barátra talál, akinek segítségével talán esélye lehet a menekülésre. De vajon a káoszba süllyedő világban csakugyan lehetséges a szabadság?

Tovább olvasom →

Jennifer A. Nielsen: Mark of the Thief

"A varázslat olyan mint egy izom. Minél többet használod, annál erősebb lesz."

Sorozat: Mark of the Thief #1

Mikor Nicet arra kényszerítik, hogy Julius Caesar elveszett kincsét rejtő barlangba behatoljon, sokkal többet talál az aranynál és ékköveknél: egy ősi bullára lel, egy amulettre, amely egykor a hatalmas Caesarhoz tartozott, és az isteni varázserőt rejt - amiért néhány római ölni is képes lenne.

Most, hogy a halálos erejű bulla nála van, Nic eltökélte, hogy elnyeri szabadságát. Ehelyett azonban egy kegyetlen összeesküvés közepében találja magát, melynek célja a birodalom megdöntése és a Prétor háború kirobbantása. Árulók és kémek bujkálnak minden sarokban, hogy saját, sötét céljukra használhassák Nic újkeletű erejét.

Hogy megállítsa a lázadást, megmentse Rómát és biztosítsa saját szabadságát, Nicnek meg kell tanulnia használni a varázserejét, hogy legyőzze a birodalom legerősebb és legvérszomjasabb vezetőit.

Tovább olvasom →

Hétvégi Olvasónapló (54) A láthatatlan utazó hadjárata

Úgy gondolom, ez a hét életem egyik legmeghatározóbb hét napjából állt - bár olvasás szempontjából nem mondhatnám valami változatosnak. 

Viszont kedden lezárult életem egyik legmeghatározóbb szakasza, és bár tárgyi bizonyíték még nincs a kezemben, ahhoz sem kell sokat aludni.

Tovább olvasom →

Bárcsak... könyves tag (avagy totally should have)

Helló Dearies!

Egy újabb könyves taggel jelentkezem, amire ezúttal saját magamat hívtam ki.

A tag lényege, hogy különböző kategóriákat tekintve, megnevezzük azt a könyvet, ami bárcsak... de a többit mindjárt meglátjátok.

Kezdjünk is bele, ugyanis rengeteg izgalmas kategória van - és ahogy nézem a listát, kissé olyan lesz ez a tag, mint a népszerűtlen véleményekkel foglalkozó.

Tovább olvasom →

Stephanie Oakes: The Sacred Lies of Minnow Bly

"Úgy tűnik az embereknek válaszokra van szükségük, még akkor is, ha azok rosszak. Inkább élünk hazugságokban, mint hogy ne kapjunk választ."

A Kálvinista szekta mindent elvett a tizenhét éves Minnowtól: tizenkét évet az életéből, a családját, a bizalmát. És amikor fellázadt, a kezeit is.

Most a Prófétát meggyilkolták, az otthonuk pedig a lángok martalékává lett, és nyilvánvaló, hogy Minnow tud valamit - ő azonban nem beszél. A fiatalkorúak börtönében raboskodva a lánynak el kell felejtenie mindent, amiben eddig kényszerült hinni, és hozzá kell szoknia a rácsok mögötti élethez, miközben felidézi, milyen események vezettek a bebörtönzéséhez. Mikor azonban egy FBI ügynök alkut ajánl neki, Minnow meglátja a lehetőséget a szabadságra, amiről mindig is álmodott - feltéve, ha képes megosztani a múltja szörnyű titkait.

Tovább olvasom →

Top 10 (16) 2015-ös megjelenés, amit olvasni szerettem volna, de nem sikerült

Ismét egy szégyenletes Top 10-es listát hoztam, amelyben azokat a könyveket mutatom be, amelyek tavaly jelentek meg, nagyon-nagyon szerettem volna olvasni...

De nem tettem.

És igen, végre egyszer listába is tudom szedni őket, mert biztosra tudom, melyik a legrosszabb nem olvasásom...

Tovább olvasom →

Hétvégi Olvasónapló (53) Átok, háború és időutazás

Helló Dearies!

Ismét eltelt egy hét - számomra nagyon gyorsan, bár úgy érzem, sokan nem értenétek egyet velem. Sajnos, mikor a legfontosabb eseményre várok, szinte repül az idő...
Ennek ellenére ezen a héten is sokat olvastam, még ha nem is látszik meg "befejezett könyv" formájában.

Tovább olvasom →

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

"Honnan kellene tudnom, hogy mi valódi, és mi nem az? Látszólag én vagyok az egyetlen, aki képtelen megkülönböztetni a kettőt."

Sorozat: A fiúknak, akiket valaha szerettem #1
Beleolvasás | Megrendelés

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Tovább olvasom →