"Fura dolgok történnek Oakvilleben, és ezúttal teljes - nos, majdnem teljesen - biztos vagyok benne, hogy semmi közöm hozzá."
Sorozat: The Night Walkers #2
Az elmúlt időben történt események hatására, melyek majdnem megölték, Parker Chipp megpróbál jobban megbirkózni az Éjjeljáró életmóddal. És úgy tűnik, működik is... amíg egy cellában nem ébred másnaposan, tizenkét órányi hiányzó idővel. Sötétség valahogy megszerezte az irányítást, és Parkernek fogalma sincs, miként állíthatná meg. Szokatlan szövetségesre lel Jackben, a misztikus motoros srácban, aki felajánlja, hogy segít Parkernek elsajátítani az Éjjeljáró képességeit. Azonban még a gyakorlás ellenére is, a Parkerben lévő sötétség egyre erősebbé válik, és mindent megtesz, hogy tönkretegye a fiú életét.
Mikor Jack felfedi, hogy léteznek másféle Éjjeljárók is, Parker úgy érzi, kapcsolatban van az Oakvilleben történő furcsa események és eközött. Ugyanis az emberek nem egyszerűen alvajárnak. Anélkül, hogy vissza tudnának emlékezni rá, kiürítik a megtakarításaikat, a város kísérteties részeibe keverednek, és eltűnnek. Ha Parker rá akar jönni, mi is történt, vagy fenn akarja tartani a reményt, hogy újra lássa apját, saját életét kell kockára tennie - ugyanis minél többet megtud a különböző Éjjeljárókról, annál biztosabb abban, hogy nem csak az életét veszítheti el.
Végre ide is elérkeztem. 2014 egyik legjobban várt megjelenéseként tartottam számon a The Night Walkers (Éjjeljárók) sorozat második részét, a Paranoiát. Mivel lehetőségem volt még megjelenés előtt olvasnom az Insomniát (Álmatlanság), így több mint egy évet vártam arra, hogy tovább folytathassam Parkerrel való kalandomat.
Na, de vágjunk is bele.
Gyakran kívánom első részek bejegyzéseiben, hogy ismerjem meg bővebben az adott könyvek háttérvilágát kicsit jobban. Nos, a Paranoia esetében minden kívánságom valóra vált. Kissé olyan volt, mintha egy első részt olvasnék, ugyanis ebben a részben szinte a semmiből kreált az írónő egy teljes és szinte teljesen komplett képet az Éjjeljárók életéről, fajtáiról, sőt a kialakulásukról. Ez utóbbit nagyon érdekesnek találtam.
Az mondjuk furcsa volt, hogy a második részre hagyta az írónő a teljes háttér felépítését, de ezt az első rész misztikussága érdekében kellett gondolom megtennie. Mégis így olyan érzést adott, mintha nem egy sorozatot olvastam volna, hanem két teljesen önálló könyvet.
Érdekes volt az Éjjeljárók típusainak leírása is, bár bevallom, szívesen olvastam volna még róluk. Mármint, miként válik el, hogy ki melyik típusú lesz? Ez valami genetikai örökség? De pontosan mi alapján? Az is jó lett volna, ha az írónő kicsit mélyebben bemutatja ezt a társadalmat. Lehet, hogy Stony Mayhall második életének kidolgozottsága váltja ki belőlem ezt a hiányérzetet, de kissé felületesnek éreztem mindent. Ó, Daryl Gregory, tönkretettél!
Térjünk át a történetre. Az első részben azt kedveltem legjobban, hogy kiszámíthatatlan volt. Mivel a főszereplőhöz hasonlóan nekem sem volt fogalmam róla, mi történik, így lépten-nyomon meglepetések vártak. Egy töredékét ennek a résznek is megőrizte, hiszen Darkness jelenléte már magában is csak a bajt hozza szegény Parker fejére – hát még, mikor úgy dönt, hogy megmutatja a fiúnak, milyen is lenne, ha képtelen lenne uralni a testét. Nekem igazából ezek voltak a legjobb részek, mikor Parker és Darkness beszélnek egymással.
Így töredelmesen azt is be kell vallanom, hogy a másik főszál, amiért az írónő bemutatta az Éjjeljárók világát, annyira nem fogott meg magának a könyv nagy részében. És igazán Jenny sem törekedett arra, hogy központba helyezze ezt a problémakört. Mindössze a kötet vége szempontjából fontos ez az elem, mikor minden összejön.
A Paranoiában sokkal inkább a karakterek érzelmei kerülnek középpontba. Nagyon tetszett, hogy a főhősünk jelentős karakterfejlődésen ment keresztül, és tanult az első részben történtekből. Értékeltem, hogy itt nem arra ment ki a játék, hogy „ó, én vagyok az áldozat, hallgatok, mint a sült hal”. Nem mondom, hogy Parkerben nincs önfeláldozó hajlam, de sokkal nemesebbnek éreztem a szándékait. Parkert az első részben még elviselhetőnek találtam, ebben a részben viszont már sokat nőtt a szememben. Úgy érzem, elkezdett felnőni, ugyanakkor belül még mindig egy kisfiú. A mellékszereplőket is nagyon erősek voltak; mindegyikük sokat fejlődött ebben a részben. Értékeltem azt is, hogy az előző rész eseményein nem léptek csak úgy túl.
És most muszáj Darknessről beszélnem kicsit – vehetitek extrának is, ugyanis kissé el fogok térni az értékeléstől, hogy háttérrel szolgáljak, és kifejtsem, miért is ő volt az egész sorozatban a kedvenc karakterem. J. R. Johansson úgy fogalmazott a Paranoia-ban, hogy Darkness az "id" Parkerben. És mellé volt olyan kedves, hogy Freud-ot is belevonta, így nem volt nehéz összerakni a képet.
A jobb oldali képen láthatjátok Freud jéghegy modelljét, amely a pszichoanalízis egyik alapja. Itt láthatjátok, hogy az emberi psziché alapjában véve egy tudatos és egy nemtudatos részből áll. Az utóbbin belül válik a dolog érdekessé, itt ugyanis megkülönböztet egy tudatelőttes szintet (aminek nem vagyunk tudatában, de bármikor elő tudunk hozni), és egy tudattalan szintet. Ez utóbbihoz tartozik Darkness.
Ez alapján állapítható meg, hogy Darkness Parker elfojtott énje, amely ellentétben áll az önmagával szemben támasztott követelménnyel. Ugyanakkor, ösztönlény is.
Ezért találtam nagyon érdekesnek, hogy Darkness egyszerre érzéketlen, számító, könyörtelen és mégis olyan elveszett. Darkness egy két lábon járó ellentmondás emiatt a freudi leírás miatt. Úgy gondolom, a regény legjobb aspektusa volt, mikor Parker és Darkness beszélgettek egymással. Tudom, elég skizofrénnek tűnhet, de végül is az egész procedúra hátterében észrevehető az identitáskeresés. Igen, úgy gondolom, hogy ez a rész Parker felnőtté válásának, érett személyiségének kialakulásának útját mutatja be paranormális elemekkel tarkítva.
A Paranoiaban fontos szerep jut a karakterek közti kapcsolatoknak is: családi, baráti és szerelmi téren is. Külön értékeltem, hogy Parker és anyukája közt milyen szoros kapcsolat van, és ez többször is visszatér a regény folyamán. Örültem, hogy a családtagok nincsenek a háttérbe szorítva, és láthatunk sértődés- és felsőbbségrendűség-mentes pillanatokat (higgyétek, YA-ban ez nem túl gyakori).
Szerintem a baráti kapcsolatok is nagyon pozitívan jelennek meg a regényben. Voltak súrlódások a szereplők közt, de végeredményben látható volt, mennyire kedvelik is egymást, mennyire megbíznak a másikban, és képesek lennének bármit feláldozni a többiekért.
A romantika kicsit több hangsúlyt kapott ebben a kötetben, mint az előzőben. Megvoltak a kötelező elemek, amelyeket mind ismerünk a „tipikus második részes” stócból. Viszont szerintem Addie és Parker nagyon szeretnivalók együtt. Szerintem minden szerelmi vallomásnál szebb volt, mikor Parker engedte Addie-nak… de ez már spoileres terület. Mindenesetre Jenn nagyon szépen végigvitte ezt a párkapcsolati szálat a köteten. Bár azért a szerelmi háromszöges kis kilengésért nem tudok teljesen megbocsátani. Nem kellett az oda, nagyon nem.
A regény vége is bőven tartogatott izgalmakat, ezért is volt olyan meglepő számomra, hogy mikor befejeztem az olvasást, és visszagondoltam a könyvre, nem maradt semmi nyitott kérdés, semmi kósza szál. Kissé keserédes lett, amitől csak még inkább a szívemhez nőtt a sorozat.
u.i.: Jennifer! ;)
Az mondjuk furcsa volt, hogy a második részre hagyta az írónő a teljes háttér felépítését, de ezt az első rész misztikussága érdekében kellett gondolom megtennie. Mégis így olyan érzést adott, mintha nem egy sorozatot olvastam volna, hanem két teljesen önálló könyvet.
Érdekes volt az Éjjeljárók típusainak leírása is, bár bevallom, szívesen olvastam volna még róluk. Mármint, miként válik el, hogy ki melyik típusú lesz? Ez valami genetikai örökség? De pontosan mi alapján? Az is jó lett volna, ha az írónő kicsit mélyebben bemutatja ezt a társadalmat. Lehet, hogy Stony Mayhall második életének kidolgozottsága váltja ki belőlem ezt a hiányérzetet, de kissé felületesnek éreztem mindent. Ó, Daryl Gregory, tönkretettél!
Térjünk át a történetre. Az első részben azt kedveltem legjobban, hogy kiszámíthatatlan volt. Mivel a főszereplőhöz hasonlóan nekem sem volt fogalmam róla, mi történik, így lépten-nyomon meglepetések vártak. Egy töredékét ennek a résznek is megőrizte, hiszen Darkness jelenléte már magában is csak a bajt hozza szegény Parker fejére – hát még, mikor úgy dönt, hogy megmutatja a fiúnak, milyen is lenne, ha képtelen lenne uralni a testét. Nekem igazából ezek voltak a legjobb részek, mikor Parker és Darkness beszélnek egymással.
Így töredelmesen azt is be kell vallanom, hogy a másik főszál, amiért az írónő bemutatta az Éjjeljárók világát, annyira nem fogott meg magának a könyv nagy részében. És igazán Jenny sem törekedett arra, hogy központba helyezze ezt a problémakört. Mindössze a kötet vége szempontjából fontos ez az elem, mikor minden összejön.
A Paranoiában sokkal inkább a karakterek érzelmei kerülnek középpontba. Nagyon tetszett, hogy a főhősünk jelentős karakterfejlődésen ment keresztül, és tanult az első részben történtekből. Értékeltem, hogy itt nem arra ment ki a játék, hogy „ó, én vagyok az áldozat, hallgatok, mint a sült hal”. Nem mondom, hogy Parkerben nincs önfeláldozó hajlam, de sokkal nemesebbnek éreztem a szándékait. Parkert az első részben még elviselhetőnek találtam, ebben a részben viszont már sokat nőtt a szememben. Úgy érzem, elkezdett felnőni, ugyanakkor belül még mindig egy kisfiú. A mellékszereplőket is nagyon erősek voltak; mindegyikük sokat fejlődött ebben a részben. Értékeltem azt is, hogy az előző rész eseményein nem léptek csak úgy túl.
És most muszáj Darknessről beszélnem kicsit – vehetitek extrának is, ugyanis kissé el fogok térni az értékeléstől, hogy háttérrel szolgáljak, és kifejtsem, miért is ő volt az egész sorozatban a kedvenc karakterem. J. R. Johansson úgy fogalmazott a Paranoia-ban, hogy Darkness az "id" Parkerben. És mellé volt olyan kedves, hogy Freud-ot is belevonta, így nem volt nehéz összerakni a képet.
A jobb oldali képen láthatjátok Freud jéghegy modelljét, amely a pszichoanalízis egyik alapja. Itt láthatjátok, hogy az emberi psziché alapjában véve egy tudatos és egy nemtudatos részből áll. Az utóbbin belül válik a dolog érdekessé, itt ugyanis megkülönböztet egy tudatelőttes szintet (aminek nem vagyunk tudatában, de bármikor elő tudunk hozni), és egy tudattalan szintet. Ez utóbbihoz tartozik Darkness.
Ez alapján állapítható meg, hogy Darkness Parker elfojtott énje, amely ellentétben áll az önmagával szemben támasztott követelménnyel. Ugyanakkor, ösztönlény is.
Ezért találtam nagyon érdekesnek, hogy Darkness egyszerre érzéketlen, számító, könyörtelen és mégis olyan elveszett. Darkness egy két lábon járó ellentmondás emiatt a freudi leírás miatt. Úgy gondolom, a regény legjobb aspektusa volt, mikor Parker és Darkness beszélgettek egymással. Tudom, elég skizofrénnek tűnhet, de végül is az egész procedúra hátterében észrevehető az identitáskeresés. Igen, úgy gondolom, hogy ez a rész Parker felnőtté válásának, érett személyiségének kialakulásának útját mutatja be paranormális elemekkel tarkítva.
A Paranoiaban fontos szerep jut a karakterek közti kapcsolatoknak is: családi, baráti és szerelmi téren is. Külön értékeltem, hogy Parker és anyukája közt milyen szoros kapcsolat van, és ez többször is visszatér a regény folyamán. Örültem, hogy a családtagok nincsenek a háttérbe szorítva, és láthatunk sértődés- és felsőbbségrendűség-mentes pillanatokat (higgyétek, YA-ban ez nem túl gyakori).
Szerintem a baráti kapcsolatok is nagyon pozitívan jelennek meg a regényben. Voltak súrlódások a szereplők közt, de végeredményben látható volt, mennyire kedvelik is egymást, mennyire megbíznak a másikban, és képesek lennének bármit feláldozni a többiekért.
A romantika kicsit több hangsúlyt kapott ebben a kötetben, mint az előzőben. Megvoltak a kötelező elemek, amelyeket mind ismerünk a „tipikus második részes” stócból. Viszont szerintem Addie és Parker nagyon szeretnivalók együtt. Szerintem minden szerelmi vallomásnál szebb volt, mikor Parker engedte Addie-nak… de ez már spoileres terület. Mindenesetre Jenn nagyon szépen végigvitte ezt a párkapcsolati szálat a köteten. Bár azért a szerelmi háromszöges kis kilengésért nem tudok teljesen megbocsátani. Nem kellett az oda, nagyon nem.
A regény vége is bőven tartogatott izgalmakat, ezért is volt olyan meglepő számomra, hogy mikor befejeztem az olvasást, és visszagondoltam a könyvre, nem maradt semmi nyitott kérdés, semmi kósza szál. Kissé keserédes lett, amitől csak még inkább a szívemhez nőtt a sorozat.
u.i.: Jennifer! ;)
Könyv adatai
Eredeti cím: Paranoia (2014)
Kiadó: Flux
Oldalszám: 312
Most igencsak irigykedve méregetlek :P Főleg miután elolvastam mit írtál róla... Kb sajtokat megszégyenítő módon lyukacsos az oldalam :D
VálaszTörlésJhuuuj, ez nagyszerű! :D Alig várom amúgy, hogy valaki (incl. you) értse a Jennifer-es referenciát. *-*
VálaszTörlés