Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.
Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.
Sorozat: Mákháború #1
Nem tartom magam hangulatolvasónak, de valamiért, amint beköszönt az ősz, azonnal fantasyt olvasnék. Így került a képbe R. F. Kuang díjnyertes debütálása, a Mákháború, ami pont azokban a napokban jelent meg. Mivel a Mákháború nagyon sok reklámot és magasztalást kapott hazai és külföldi fronton is, kíváncsi lettem, vajon tényleg annyira különleges és eredeti, mint ahogy reklámozzák
A Mákháború egy hadiárva, Zsin, rögös útját követi végig egy újabb háború küszöbén álló országban, ahol a pszichoaktív szerek hódítanak, és olyan erők munkálkodnak a háttérben, amelyek működése rejtély. Emellett a kínai mitológia egyes elemeit is felhasználja, amivel igyekszik újdonságot csempészni a megteremtett világba.
Az így keletkezett univerzum gyökerei a mi világunkban található, csupán a helyszínek nevei változtak, illetve több szereplő is különleges képességeket kapott, amit a tudatmódosító szerekkel tudnak teljes mértékben előhozni. Ez utóbbi izgalmas aspektusa volt a történetnek, komoly morális dilemmákat eredményezett a szereplőkben, ám nagyon várom, hogy jobban kifejtse az írónő ennek a rendszernek a működését.
A történet három különböző részből áll, Zsin karakterfejlődésének egy-egy fontos állomásaként. Az első nagy rész a lány gyerekkorát és a Szinegardban töltött éveit mutatja be. Személy szerint ezt a részt kedveltem leginkább, mert hiába alkalmazott olyan elemeket az írónő, amiket túlságosan is megismerhettünk más regényekben már – a kívülálló főhős, aki az új iskolában próbál beilleszkedni, de a „népszerű” klub ellene van; ám a furcsa, szintén kilógó tanár pártját fogja stb. -, imádok kiképzésről / bentlakásos iskolákról olvasni. Ez ugyanis az egyik olyan környezet, ami lehetőséget kínál az egyes szereplőknek, hogy fejlődjenek, illetve az olvasó számára, hogy elméleti szinten megismerje a világ működését és játékszabályait. Ebben a részben Zsin karakterfejlődése lenyűgöző volt: az elhatározása és tettei annak érdekében, hogy megőrizze méltó helyét. Egy ilyen mentalitás kialakítása érettebb személyiséget takarna. Takarna, ugyanis ezt a szépen felfelé ívelő karakterfejlődést nem sokkal később megállt.
A regény második és harmadik része sokkal brutálisabb és véresebb volt. A háború kegyetlenségét az írónő érzékletesen írta le, ám néha úgy éreztem, hogy egy-egy jelenet csak az elborzasztás kedvéért került bele, ugyanis más célt nem szolgált. A kezdeti rajongásom ebben a részben kezdett visszaesni, ugyanis az az érettebb gondolkodás, amit Zsinen korábban tapasztaltam, most teljesen elveszett. Egyik leglátványosabb módon ez azokban a pillanatokban mutatkozott meg, amikor a semmiből a férfi szereplők széles vállait és hátait kezdte analizálni. Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy egy YA regénybe csöppentem, és emiatt meg is értem, hogy többen miért nem tudják egyértelműen adult fantasybe sorolni. Számomra is valahol a mature YA és az adult fantasy határán egyensúlyoz ez a regény.
Zsin karakterének kezelése volt végül az az indok, amiért annyira erős érzéseket nem táplálok a regény iránt. A kezdeti felfelé ívelő karakterfejlődése a második és harmadik részben teljesen megtorpant. Rengeteg új benyomás érte, embert próbáló helyzetekben kellett helyt állnia, ám azon túl, hogy az írónő leírta, hogy milyenné vált ettől a többiek szemében, nem mutatta meg. Elsősorban a befejezés környékén tűnt fel többször is, hogy milyen indokolatlanul kerül előtérbe. Pedig azok alapján, hogy mennyi kihívással találta szembe magát, azt vártam, hogy szárnyalni (vagy zuhanni) fog. Talán a következő részben nagyobb szerepet kap Zsin karakterfejlődése is.
Egy kérdés merült fel bennem igazán Zsinnel kapcsolatban. Vajon az írónő milyen sorsot szánt neki? Vajon direkt vitte el olyan irányba, hogy már-már ellenszenves legyen az olvasónak, és antihőst akar csinálni belőle, vagy ez a jellemfejlődése váltotta ki belőlem ezt az érzést? Nem tudom, melyik lenne a jobbik, mert az első verzióhoz ennyi kevés, a második megoldás viszont hosszú távon okozhat gondot. Pont emiatt bukkant fel kedvenc főszereplőm, Kormorán Baru, Seth Dickinson fantasztikus sorozatából, és nem tudtam nem összehasonlítani őket – amely összehasonlításban Zsin igencsak alulmaradt. Folyton azon járt a fejem, hogy Zsin miért nem hozza meg az igazán nehéz döntéseket.
Mindent összevetve a Mákháború egy érdekes debütáló regény volt, ami az elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésemet, magával ragadott és maximálisan kielégítette a fantasy iránti vágyódásomat. Ugyan nem gondolom tökéletesnek, de még mindig úgy gondolom, hogy rengeteg potenciál rejtőzik a karakterekben és a mágikus rendszerben, így izgatott vagyok a folytatást illetőleg. Szerintem ez a kötet jó belépőregény lehet azoknak, akik szeretnének jobban megismerkedni az adult fantasyvel: igaz ugyanis, hogy erőszakos és csupasz valóságában mutatja, milyen áldozatokkal jár egy háború és a függőség, de mindezt viszonylag egyszerűbb, gördülékenyebb nyelvezettel, és nem annyira komplex történettel teszi.
Eredeti cím: The Poppy War (2018)
Kiadó: Agave könyvek (2019)
Oldalszám: 576
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése