"– Mit köszönsz meg?
Az orgyilkos érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Ennek kizárólag az erős szél lehetett az oka. Pislogott néhányat.
– Azt, hogy értelmet adtál a szabadságnak."
Sorozat: Üvegtrón #1
Az ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára.
Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt,tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták.
A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.
Sarah J. Maas Üvegtrón könyve az egetverően nagy hype-ja miatt került fel a várólistámra. A regényt az egyik legjobb YA debütáló fantasynek tartják, ami reményt adott, hogy egy új szerelmet találhatok. Még azok is imádták, akiknek az ízlésében megbízom, úgyhogy volt egy kis elvárásom a könyvvel szemben.
Általánosságban elmondhatom, hogy tetszett a regény, különösen annak első fele, ami konkrétan extázis élmény volt. Akárhányszor felvettem a könyvet, azonnal izgatott lettem, hogy igen, folytathatom! A gondok ott kezdődtek, mikor a közepénél alább hagyott a lelkesedésem… sajnos ekkor hosszú ideig nem olvastam a könyvet (hétvégi olvasónaplók a tanúim erre), és inkább félreraktam, hogy majd ha újra kedvem lesz, újraolvasom. Ez történt meg múlt hónapban, mikor is végre-végre-végre kedvem támadt (vagy bűntudatom?), és elolvastam a könyvet elejétől a végéig.
A súlyozott átlag négy csillag lett.
Mostanában épp fantasy-lázban égek, úgyhogy nagyon vártam, hogy megismerkedjek ezzel a világgal. A gond, amit csak olvasás után realizáltam, az volt, hogy szinte semmit nem tudok a hátteréről. A politikai helyzetről sokat, de hogy miként működik pontosan ez a világ… nos, elég limitált tudásom van erről a témáról. Remélem, a következő részekben nagyobb szerepet kap. Mindenképp ki akarom emelni az üvegpalotát, amit imádtam. Mármint gondoljatok bele – egy palota üvegből. Annyira szívesen megnézném élőben, mert az biztos, hogy nem semmi látvány lehet. Itt szintén bántam, hogy egyszer kaptunk róla egy leírás-szerűséget, utána még egy-kétszer megemlítik a könyv elején, de aztán semmi. Tudni akarom, milyen lehet az üvegpalotában élni, miként működik ez az egész. Igen, ez visszatérő aspektusa a világnak. Kedves írónő, adjon több infót, el akarom képzelni rendesen!
Az a rengeteg potenciál… ó az a rengeteg potenciál!
A történetre rátérve. Imádom, imádom, imádom, imádom az alapsztorit! Ez a fajta megmérettetésen alapuló eseményhálózat minden egyes alkalommal leköti a figyelmemet. Sőt, imádom az összes jelenetet, ami magával a küzdelemmel foglalkozik. Közeledik a de. De keveset foglalkozik ezzel a könyv. Persze magát a nyomozós aspektust is szerettem, nem tagadom. Mégis, miért érzem, hogy összességében nincs akkora történet, mint lehetett volna? Ezt magamtól is kérdezem… ha belegondolok, hogy mi történt a könyv alatt, ami nem karakterdráma vagy romantika, nagyon kevés dolog jut eszembe. Mindenesetre tetszett a történet, tetszettek az események, érdekes is volt, de nem volt kiemelkedő – különösen a regény második felében. És pláne úgy, hogy a könyv akkora csavarokat nem tartogatott… oké, kb. semmi fordulat nem volt benne.
A könyv sokkal inkább a karakterekre koncentrál, vagyis inkább a három főszereplőre, Caleanara, Chaolra és Dorianra. Mindhárman jól kidolgozottak, igen vegyes személyiségjegyekkel rendelkeznek. És igen vegyes véleménnyel is vagyok róluk.
Caleana már a regény elején a veszélyes, hírhedt bérgyilkos szerepében jelenik meg, és a könyv nagy részében azt a folyamatot látjuk, ahogy a másik oldala is előtérbe kerül. Itt jön be ismét, hogy a történetszál kevés. Őszintén szólva, ha Caleana nem mondogatta volna, meg mások nem rettegtek volna tőle, egyáltalán nem láttam volna benne a bérgyilkost. Mondjuk így sem láttam – nálam egyáltalán nem bizonyított, és emiatt egyelőre úgy tűnik, hogy csak a szája nagy. Úgyhogy remélem, a következő részekben előjön, milyen vérprofi is, mert látni akarom a kemény oldalát is. Azt azonban nagyon bírtam benne, hogy csajszis lett a főszereplőnk.
Kifejtem. Mikor a fülszöveget olvastam, csak arra gondoltam, hogy Caelena nonstop a gyilkolásra és egyéb finomságokra gondol, vérszomjas és vad lesz. Viszont sokkal komplexebb lányt ismertem meg a személyében – imádtam, ahogy lelkesedni tudott egy-egy férfiért, vagy éppenséggel egy-egy ruha iránt. Nekem így sokkal kerekebbnek tűnt a személyisége. Sőt, olyan volt, mintha lenne egy barátosném a könyvben, akivel együtt olvadozhatok Chaolon.
Chaol a szívem csücske lett, egyszerűen imádom a kapitányt. A hűsége, a bátorsága és a képességei mind lenyűgözőek, és habár sokszor bunkón viselkedett, érződött, hogy nem ez a valódi személyisége. Mindenesetre a könyv egésze alatt bebizonyította, hogy egy nemes ember, és csak szeretni tudom ezért.
Sajnos Doriannel egyáltalán nem ilyen a viszonyom. Egyszerűen bicskanyitogató a viselkedése. Az a gond, hogy egyáltalán nem tűnik őszintének. Frusztrál a jelenléte, mert igazából semmit nem csinál, csak van és van és van. Ó, persze, flörtölget is néhanapján. De egyetlen olyan jelenetet nem tudok felhozni, ami pozitív érzelmet váltott volna ki belőlem.
Gondolom, senkit nem lep meg, hogy szerelmi háromszög alakult ki a könyvben. Be kell vallanom, nem igazán örültem ennek az aspektusnak, különösen, hogy Dorian is része a képletnek. Az a gond, hogy szerintem Caelenanak egyáltalán nem kellene semmilyen romantika ebbe a kötetbe, pláne nem ennyire átmenet nélkül. Amúgy is, mi ez az elvek feladása dolog? Na, mindegy… mindenesetre nem igazán tetszett a romantika úgy egészében.
Mindent összevetve szerettem ezt a könyvet, még ha nem is ért fel a hype-hoz. Chaolt imádtam, ő volt számomra a regény fénypontja, aki minden jelenetet feldobott a jelenlétével. Az a jó, hogy ebben a sorozatban még annyi, de annyi potenciál van, úgyhogy nem érzem úgy, hogy félbe kéne hagynom. Sőt, úgy hallottam, a folytatás jobb lesz ennél a kötetnél, ezért is nagyon várom, hogy olvashassam. Talán nem is olyan sokára.
Általánosságban elmondhatom, hogy tetszett a regény, különösen annak első fele, ami konkrétan extázis élmény volt. Akárhányszor felvettem a könyvet, azonnal izgatott lettem, hogy igen, folytathatom! A gondok ott kezdődtek, mikor a közepénél alább hagyott a lelkesedésem… sajnos ekkor hosszú ideig nem olvastam a könyvet (hétvégi olvasónaplók a tanúim erre), és inkább félreraktam, hogy majd ha újra kedvem lesz, újraolvasom. Ez történt meg múlt hónapban, mikor is végre-végre-végre kedvem támadt (vagy bűntudatom?), és elolvastam a könyvet elejétől a végéig.
A súlyozott átlag négy csillag lett.
Mostanában épp fantasy-lázban égek, úgyhogy nagyon vártam, hogy megismerkedjek ezzel a világgal. A gond, amit csak olvasás után realizáltam, az volt, hogy szinte semmit nem tudok a hátteréről. A politikai helyzetről sokat, de hogy miként működik pontosan ez a világ… nos, elég limitált tudásom van erről a témáról. Remélem, a következő részekben nagyobb szerepet kap. Mindenképp ki akarom emelni az üvegpalotát, amit imádtam. Mármint gondoljatok bele – egy palota üvegből. Annyira szívesen megnézném élőben, mert az biztos, hogy nem semmi látvány lehet. Itt szintén bántam, hogy egyszer kaptunk róla egy leírás-szerűséget, utána még egy-kétszer megemlítik a könyv elején, de aztán semmi. Tudni akarom, milyen lehet az üvegpalotában élni, miként működik ez az egész. Igen, ez visszatérő aspektusa a világnak. Kedves írónő, adjon több infót, el akarom képzelni rendesen!
Az a rengeteg potenciál… ó az a rengeteg potenciál!
A történetre rátérve. Imádom, imádom, imádom, imádom az alapsztorit! Ez a fajta megmérettetésen alapuló eseményhálózat minden egyes alkalommal leköti a figyelmemet. Sőt, imádom az összes jelenetet, ami magával a küzdelemmel foglalkozik. Közeledik a de. De keveset foglalkozik ezzel a könyv. Persze magát a nyomozós aspektust is szerettem, nem tagadom. Mégis, miért érzem, hogy összességében nincs akkora történet, mint lehetett volna? Ezt magamtól is kérdezem… ha belegondolok, hogy mi történt a könyv alatt, ami nem karakterdráma vagy romantika, nagyon kevés dolog jut eszembe. Mindenesetre tetszett a történet, tetszettek az események, érdekes is volt, de nem volt kiemelkedő – különösen a regény második felében. És pláne úgy, hogy a könyv akkora csavarokat nem tartogatott… oké, kb. semmi fordulat nem volt benne.
A könyv sokkal inkább a karakterekre koncentrál, vagyis inkább a három főszereplőre, Caleanara, Chaolra és Dorianra. Mindhárman jól kidolgozottak, igen vegyes személyiségjegyekkel rendelkeznek. És igen vegyes véleménnyel is vagyok róluk.
Caleana már a regény elején a veszélyes, hírhedt bérgyilkos szerepében jelenik meg, és a könyv nagy részében azt a folyamatot látjuk, ahogy a másik oldala is előtérbe kerül. Itt jön be ismét, hogy a történetszál kevés. Őszintén szólva, ha Caleana nem mondogatta volna, meg mások nem rettegtek volna tőle, egyáltalán nem láttam volna benne a bérgyilkost. Mondjuk így sem láttam – nálam egyáltalán nem bizonyított, és emiatt egyelőre úgy tűnik, hogy csak a szája nagy. Úgyhogy remélem, a következő részekben előjön, milyen vérprofi is, mert látni akarom a kemény oldalát is. Azt azonban nagyon bírtam benne, hogy csajszis lett a főszereplőnk.
Kifejtem. Mikor a fülszöveget olvastam, csak arra gondoltam, hogy Caelena nonstop a gyilkolásra és egyéb finomságokra gondol, vérszomjas és vad lesz. Viszont sokkal komplexebb lányt ismertem meg a személyében – imádtam, ahogy lelkesedni tudott egy-egy férfiért, vagy éppenséggel egy-egy ruha iránt. Nekem így sokkal kerekebbnek tűnt a személyisége. Sőt, olyan volt, mintha lenne egy barátosném a könyvben, akivel együtt olvadozhatok Chaolon.
Chaol a szívem csücske lett, egyszerűen imádom a kapitányt. A hűsége, a bátorsága és a képességei mind lenyűgözőek, és habár sokszor bunkón viselkedett, érződött, hogy nem ez a valódi személyisége. Mindenesetre a könyv egésze alatt bebizonyította, hogy egy nemes ember, és csak szeretni tudom ezért.
Sajnos Doriannel egyáltalán nem ilyen a viszonyom. Egyszerűen bicskanyitogató a viselkedése. Az a gond, hogy egyáltalán nem tűnik őszintének. Frusztrál a jelenléte, mert igazából semmit nem csinál, csak van és van és van. Ó, persze, flörtölget is néhanapján. De egyetlen olyan jelenetet nem tudok felhozni, ami pozitív érzelmet váltott volna ki belőlem.
Gondolom, senkit nem lep meg, hogy szerelmi háromszög alakult ki a könyvben. Be kell vallanom, nem igazán örültem ennek az aspektusnak, különösen, hogy Dorian is része a képletnek. Az a gond, hogy szerintem Caelenanak egyáltalán nem kellene semmilyen romantika ebbe a kötetbe, pláne nem ennyire átmenet nélkül. Amúgy is, mi ez az elvek feladása dolog? Na, mindegy… mindenesetre nem igazán tetszett a romantika úgy egészében.
Mindent összevetve szerettem ezt a könyvet, még ha nem is ért fel a hype-hoz. Chaolt imádtam, ő volt számomra a regény fénypontja, aki minden jelenetet feldobott a jelenlétével. Az a jó, hogy ebben a sorozatban még annyi, de annyi potenciál van, úgyhogy nem érzem úgy, hogy félbe kéne hagynom. Sőt, úgy hallottam, a folytatás jobb lesz ennél a kötetnél, ezért is nagyon várom, hogy olvashassam. Talán nem is olyan sokára.
Könyv adatai
Eredeti cím: Throne of Glass (2012)
Kiadó: Könyvmolyképző (2013)
Oldalszám: 544
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése