"A reményt nem lehet szabályokkal kordában tartani, vagy keserű tapasztalásokkal letörni. Egyszerre áldás és átok."
Sorozat: Megrendült királyságok #1
Hán sarja Adrián, röviden Ád, Zordonföld uralkodóházának sarja, a Szürke Farkas vérvonalának őrzője. Gyógyításra képezték, nagy varázserővel rendelkezik és bosszúra szomjas. Sokáig bujkálnia kellett, mivel egy gyilkosságsorozat veszélybe sodorta az egész birodalmat, most azonban kevés választja el attól, hogy végezzen az öldöklések felelősével, Elán kegyetlen királyával. Hamarosan gyötrő kérdéssel kell szembenéznie: képes-e az erejét a gyógyítás mellett pusztításra is használni?
Lángszín Szonja egy delphi kocsmáros lánya, a tarkóján különös mágusjellel, amiért egyesek képesek tűvé tenni érte a Hét Királyságot, sőt talán az egész világot is. Amikor hajtóvadászat indul ellene, Szonja úgy véli, hogy a dolognak több köze van a szabotőr tevékenységéhez, semmint a születéskor kapott átkához. Szonja ugyanis robbantó a bányában, aki lelkében sárkányokkal társalog. Nem kaphatják el, ezért kénytelen menekülni.
Ád és Szonja útja a hatalmas birodalom különböző szegleteiből indul, de miután Elánban összetalálkoznak, minden megváltozik. Nem csak egymást menthetik meg oly módon, ahogy soha nem gondolták volna, de talán még a reményt is felébreszthetik a kietlen vidéken.
Nemrég fejeztem be Cinda Williams Chima Seven Realms sorozatát, amely hatalmas szerelem lett. Így érthető módon viszonylag magas elvárásokat támasztottam az írónő következő sorozatával szemben, amely ugyanebben a világban, de nagyjából húsz évvel később játszódott.
Ezt nevezem én beetetésnek. Kezdetben viszonylag könnyedén zajlottak az események – természetesen Chima-féle könnyedén, amely azt jelenti, hogy vérrel, árulással és több érzelmi sokkal tarkítva. Aztán egy ponton, mikor már eléggé bemutatta a történetet, megismertette velünk a szereplőket és még azt is elérte, hogy valamiképp kötődjünk hozzájuk, ledobott egy bombát az egész közepébe, és ott hagyta az olvasót egy kisebb érzelmi roncsként egy olyan véggel, ami folytatásért könyörgött.
Szóval, csak a szokásos ismét.
Mivel olvastam a Seven Realms sorozatot, kellett egy kis idő, amíg megszoktam az új szereplőket, és magát az új hangulatot. Ez a történet, bár ugyanaz az univerzum, mégis más. Ez a megújulás pedig hozzájárult ahhoz, hogy új lelkesedéssel vessem bele magam ismét ebbe a világba (természetesen csak azután, hogy feldolgoztam a könyv elején történt bizonyos eseményt, ami még az előző sorozathoz volt köthető).
Azt be kell vallanom, hogy utólag nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt-e azonnal belevetnem magam az új sorozatba. Ennek nem csupán az az oka, hogy az előbb említett „bizonyos esemény” érzelmileg padlóra küldött, és napokig tagadásban éltem, hanem mert ez a kötet más, mint az előző sorozata.
Bár igazából szinte minden eleme tetszett a könyvnek. A Hét királyságot az előző sorozatban elvileg minden részletében megismertem, most azonban az írónő még inkább kibővítette azt; új, izgalmas elemekkel gazdagította, és ezzel együtt újabb és újabb kérdéseket vetett fel bennem. Imádom, hogy Chima képes volt újra így felkelteni az érdeklődésem a világa iránt. Pedig tartottam attól a lehetőségtől, hogy vagy ismétlésbe megy át, amivel a régi olvasókat untatná; vagy nem, és akkor az új olvasók nem értik meg. Viszont tökéletes módon megtalálta az egyensúlyt, amellyel a régi és az új olvasókat is lekötötte. Szerintem nem érezhető az, hogy hiányos lenne a világ (az előző sorozat ismeretében pedig lenyűgözött ez a gazdagság).
Történeti szempontból, habár eleinte gyorsan indultak az események, a könyv közepe felé kicsit visszavettünk a tempóból. Látszatra legalábbis – a felszín alatt ugyanis a történet folyamatos részét képezték az ármánykodások és a hazugságok. Még mindig azt mondom, hogy Chima, habár ifjúsági regényt írt, elég komplex módon alkotta meg ezt az aspektusát a történetnek.
A másik újítás jeleit már észrevettem a The Crimson Crown-ban is, de itt lett szerves része a könyvnek: eddig ugyanis két szemszögből dolgozott, most azonban már négy karaktert követhettünk (bár megmaradt, hogy a legtöbb rész a két főszereplő nézőpontjából volt bemutatva). Az ilyen megoldásoktól alapvetően kissé tartok, az írónő viszont minden szereplőjének egyedi hangot adott, így még véletlenül sem voltak összekeverhetők a különböző nézőpontok.
Ha pedig szereplők, itt volt a legnehezebb dolgom, hiszen el kellett fogadnom, hogy bár ugyanabban a világban vagyok, már mások állnak a középpontban – akik szerencsére egyáltalán nem hasonlíthatók a Seven Realmsben megismert karakterekre. Nagyon tetszett, hogy ilyen vérfrissítést alkalmazott az írónő. Ráadásul ismét olyan szereplőket alkotott, akik érdekesek, és egyáltalán nem lehet őket beskatulyázni. Emellett minden karakternek megvan a saját története, saját karakterfejlődése, és egyszerűen imádtam olvasni mindegyik szereplő kalandjáról. Hasonlóan az eddigi kötetekhez, ismét alaposan kidolgozott és komplex karakterívvel megáldott szereplőket teremtett Chima, ami garantálja, hogy előbb vagy utóbb valamilyen érzelmet kiváltanak belőled.
Mindent összevetve a Lángvető csodálatos sorozatkezdő kötet lett, nagyon erős indítása az új sorozatnak, amely rengeteg kérdést vetett fel bennem. Az írónő fantasztikusan ír, olvastatja magát a könyv, gyakorlatilag könnyebb elveszni benne, mint rávenni magad, hogy lerakd. Imádtam, alig várom, hogy olvashassam a folytatást.
Ezt nevezem én beetetésnek. Kezdetben viszonylag könnyedén zajlottak az események – természetesen Chima-féle könnyedén, amely azt jelenti, hogy vérrel, árulással és több érzelmi sokkal tarkítva. Aztán egy ponton, mikor már eléggé bemutatta a történetet, megismertette velünk a szereplőket és még azt is elérte, hogy valamiképp kötődjünk hozzájuk, ledobott egy bombát az egész közepébe, és ott hagyta az olvasót egy kisebb érzelmi roncsként egy olyan véggel, ami folytatásért könyörgött.
Szóval, csak a szokásos ismét.
Mivel olvastam a Seven Realms sorozatot, kellett egy kis idő, amíg megszoktam az új szereplőket, és magát az új hangulatot. Ez a történet, bár ugyanaz az univerzum, mégis más. Ez a megújulás pedig hozzájárult ahhoz, hogy új lelkesedéssel vessem bele magam ismét ebbe a világba (természetesen csak azután, hogy feldolgoztam a könyv elején történt bizonyos eseményt, ami még az előző sorozathoz volt köthető).
Azt be kell vallanom, hogy utólag nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt-e azonnal belevetnem magam az új sorozatba. Ennek nem csupán az az oka, hogy az előbb említett „bizonyos esemény” érzelmileg padlóra küldött, és napokig tagadásban éltem, hanem mert ez a kötet más, mint az előző sorozata.
Bár igazából szinte minden eleme tetszett a könyvnek. A Hét királyságot az előző sorozatban elvileg minden részletében megismertem, most azonban az írónő még inkább kibővítette azt; új, izgalmas elemekkel gazdagította, és ezzel együtt újabb és újabb kérdéseket vetett fel bennem. Imádom, hogy Chima képes volt újra így felkelteni az érdeklődésem a világa iránt. Pedig tartottam attól a lehetőségtől, hogy vagy ismétlésbe megy át, amivel a régi olvasókat untatná; vagy nem, és akkor az új olvasók nem értik meg. Viszont tökéletes módon megtalálta az egyensúlyt, amellyel a régi és az új olvasókat is lekötötte. Szerintem nem érezhető az, hogy hiányos lenne a világ (az előző sorozat ismeretében pedig lenyűgözött ez a gazdagság).
Történeti szempontból, habár eleinte gyorsan indultak az események, a könyv közepe felé kicsit visszavettünk a tempóból. Látszatra legalábbis – a felszín alatt ugyanis a történet folyamatos részét képezték az ármánykodások és a hazugságok. Még mindig azt mondom, hogy Chima, habár ifjúsági regényt írt, elég komplex módon alkotta meg ezt az aspektusát a történetnek.
A másik újítás jeleit már észrevettem a The Crimson Crown-ban is, de itt lett szerves része a könyvnek: eddig ugyanis két szemszögből dolgozott, most azonban már négy karaktert követhettünk (bár megmaradt, hogy a legtöbb rész a két főszereplő nézőpontjából volt bemutatva). Az ilyen megoldásoktól alapvetően kissé tartok, az írónő viszont minden szereplőjének egyedi hangot adott, így még véletlenül sem voltak összekeverhetők a különböző nézőpontok.
Ha pedig szereplők, itt volt a legnehezebb dolgom, hiszen el kellett fogadnom, hogy bár ugyanabban a világban vagyok, már mások állnak a középpontban – akik szerencsére egyáltalán nem hasonlíthatók a Seven Realmsben megismert karakterekre. Nagyon tetszett, hogy ilyen vérfrissítést alkalmazott az írónő. Ráadásul ismét olyan szereplőket alkotott, akik érdekesek, és egyáltalán nem lehet őket beskatulyázni. Emellett minden karakternek megvan a saját története, saját karakterfejlődése, és egyszerűen imádtam olvasni mindegyik szereplő kalandjáról. Hasonlóan az eddigi kötetekhez, ismét alaposan kidolgozott és komplex karakterívvel megáldott szereplőket teremtett Chima, ami garantálja, hogy előbb vagy utóbb valamilyen érzelmet kiváltanak belőled.
Mindent összevetve a Lángvető csodálatos sorozatkezdő kötet lett, nagyon erős indítása az új sorozatnak, amely rengeteg kérdést vetett fel bennem. Az írónő fantasztikusan ír, olvastatja magát a könyv, gyakorlatilag könnyebb elveszni benne, mint rávenni magad, hogy lerakd. Imádtam, alig várom, hogy olvashassam a folytatást.
Könyv adatai
Eredeti cím: Flamecaster (2016)
Kiadó: Agave Könyvek (2017)
Oldalszám: 416
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése