2015. szeptember 27., vasárnap

Veronica Roth: A lázadó

"Rájöttem, hogy az emberek többrétegű titkok. Azt hiszed, hogy ismered és érted őket, csakhogy az indítékaik mindig rejtve maradnak: a szívük mélyén őrzik őket. Megismerhetetlenek számunkra – egyszerűen csak néha úgy döntünk, hogy megbízunk bennük."

Sorozat: A beavatott #2

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.


Veronica Roth debütáló regényére nyugodt szívvel mondhatom, hogy agyonhype-olt. Nem is ok nélkül, mivel egyszerűen fantasztikus. Anno (jelentés: tavaly márciusban) már az első oldalakon belemerültem, és egész végig a hatása alatt maradtam. Odáig voltam a regényért, és nagyon kíváncsi voltam a folytatásra – különösen, hogy arról a kötetről is igencsak pozitív kritikákat olvashattam.

Nyafogok. Számomra A lázadó nem nyújtotta ugyanazt az élményt, mint A beavatott, de attól még ez is tetszett.

Csak nem annyira, mint az első rész.

Nem mintha nem öt csillagot adtam volna neki ettől függetlenül. A minőség mindenképp megvolt, csak valami miatt nem éreztem ugyanazt a rajongást.

A társadalomról és alapvetően a háttérvilágról újabb fontos információkkal gazdagodtam. Bevallom, nem hittem volna, hogy bármikor is megtudom, miért van az a kerítés, és mi van azon túl, de úgy tűnik, az írónő megkímélt, és csepegtetett egy-két infót. A kasztrendszer eddig elhanyagolt tagját, a barátságosokat, is jobban megismerhettem, aminek különösen örülök. Emlékszem, az első rész után ebbe a kasztba képzeltem magam, de ez a kötet bebizonyította, hogy nem minden az, aminek látszik. Egyik kasztnál sem igazából, mint láthattuk az első részben is.
Annyira tetszett, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá válnak a repedések a társadalmon. Már az első résznél is elgondolkodtam, hogy miként képesek fenntartani ezt a rendszert, ami az emberi természetre épít, de most úgy érzem, megkaptam a választ.

A történet számomra eléggé a felejthető kategóriába esett, a főszereplők vagy mentek valahova, vagy valamilyen döntésmeghozatalra készültek. Nem azt mondom, hogy bajom volt a lassú cselekményszállal, mert általában le tud kötni, de úgy érzem, nagyrészt emiatt nem éreztem ugyanazt a rajongást, mint korábban. Hogy lehet az, hogy egy elvileg izgalmasnak szánt jelenetsort ennyire tompán sikerüljön kivitelezni? Utólag úgy gondolom Tris miatt lett ilyen, hiszen ő is eléggé kizárta ebben a részben a külvilágot, és talán ez okozhatta, hogy a történet is ilyen lett. Talán így van, de olvasás közben azért kissé untam magam.

Mint utaltam már rá, ez a rész inkább Tris lelki világával foglalkozik. Nagyon tetszett, hogy az írónő nem követte el azt a hibát, mint többen is, hogy egy másik szereplő halálán pár pillanat alatt túl lesz egy adott karakter. Itt egyáltalán nem ez volt a helyzet, Tris gyászolt végig. Annyira szomorú volt látni, hogy ennyire magába roskad, kizár mindent és mindenkit. Ráadásul ott volt neki a bűntudata is, amivel meg kellett birkóznia. Csodálatosan adta át az írónő mindezt.

Azért persze ki tudtam akadni, amiért meggondolatlan döntéseket hozott emiatt. Mert komolyan, megértem, miért érzett úgy, ahogy, de gondoljon bele! Nagyon féltettem őt, és ezért haragudtam rá, amiért ilyeneket művelt.
Tris karaktere sokat változott ebben a részben. Ez így nem helyes… ő úgy érezte, hogy sokat változott, de valójában csak eltemette az énjének azt a részét, ami az első részben jellemezte. Teljesen átéreztem a fájdalmát, nagyon sajnáltam, amiért ennyi szörnyűségen kell keresztül mennie. Akit nem értettem, az Négyes volt. Bevallom, kissé csalódtam benne, mert korántsem tűnt annyira kitartónak ebben a részben, mint az előzőben. És őt nem igazán tudtam már megérteni, mert nem találtam hihető indokot arra a viselkedésre, amit nyújtott. Nem tudom, remélem, az utolsó részben ismét jobban meg tudom szeretni, mert azért a könyv végén már ismét az a Négyes volt, akit ismertem és szerettem.

A romantika ebben a részben a háttérbe húzódott; nem igazán volt helye ebben a mély melankóliában. Azért volt jó pár aranyos pillanat, de összességében nem nagyon láttam jelét a könyvben.

Mindent összevetve szerettem ezt a részt, jó volt ismét elmerülni ebben a világban (bármilyen borzalmas is). Ami fájt, hogy a karakterek, akiket szerettem, ebben a kötetben rengeteget szenvedtek, és ez darabokra törte a szívem. Ez lehet a másik fő ok, amiért nem ugyanúgy érzek A lázadóval kapcsolatban, mint az előző kötetnél. Lassan pedig ráveszem magam, hogy elolvassam a harmadik részt is, ami úgy érzem, nem hoz megváltást fájó szívemnek.



Könyv adatai
Eredeti cím: Insurgent (2012)
Kiadó: Ciceró (2013)
Oldalszám: 434

Related Posts:

2 megjegyzés:

  1. Ezt már én is olvastam és nagyon tetszett,most kezdtem el a 3.részét.Am lehetne egy olyan bejegyzésed is amibe leírod az összes eddigi könyvet amit elolvastal + azt a tartalom részt ami a könyvek hátulján szokott lenni.

    VálaszTörlés
  2. Szia! Én is nagyon szeretném, de ugyanakkor nem merem - ki érti az ilyet. :) Az egy nagyon hosszú bejegyzés lenne, de itt megtalálhatod 95%-át az olvasmányaimnak évre lebontva:
    http://moly.hu/tagok/abstractelf/olvasmanylista

    VálaszTörlés