"Azon tűnődött, volt-e még értelme túlélni."
Helló, Dearie, ez itt a 'hogyan fokozzuk tovább a tökélességet' rovat következő része. Köszöntsük köreinkben a The Scorch Trials-t!
Sorozat: The Maze Runner #2
Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk…
Egy rövid vallomással tartozom - miközben írtam a fülszöveget a The Scorch Trials-hoz, sikerült ismét belegondolnom ebbe a regénybe, és ismét elárasztottak az érzések. Újra éreztem az aggódást, a fájdalmat és szomorúságot, mint a regény olvasása közben (pedig ez régebben volt). Azt gondolom, már ez elárulja, mekkora hatással volt rám James Dashner The Maze Runner sorozatának második része.
Az első részben imádtam A Tisztást és magát az Útvesztőt is a maga rejtélyével. Ebben a részben viszont új helyszíneket kaptam, amelyek még több titkot hordoztak magukban, mint az Útvesztő. Azt gondolom, jót tett a sorozatnak, hogy kimozdították a szereplőket a Tisztásról, sőt az is, hogy az egész könyv során különböző helyekre kellett "menniük". Mondjuk így James Dashnernek még több lehetősége volt, hogy megkínozza szegény szereplőimet.
Visszatérő disztópiás elemként ebben a regényben is megjelenik egy elszigetelt világ (WICKED), és ennek teljes ellentéteként a természeti katasztrófákkal és vírusokkal sújtott külvilág. És arra jutottam, hogy a James Dashner által megteremtett külvilág sokkal tragikusabb, mint jónéhány társánál: ebben a világban nem maradtak fent nemzetek, nincsen egy egységes ország, de még város sem. Nem létezik a bizalom, és ha egy pillanatra meginganál, az a halálodat jelentené.
És még mindig nem tudom eldönteni, hogy a WICKED mi is. Jó? Rossz? Esetleg úgy kéne néznem a szervezetet, mint a szürke? Igazából én nyugodt szívvel rávágnám, hogy rosszak - már az első rész alapján is, de ami ebben a részben történt, egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy jók legyenek. Azonban Teresa írása még az Útvesztőben, miszerint jók, ill. Thomas és Teresa kapcsolata a szervezettel, megkérdőjelezi az egyértelmű kategorizálásukat. Annyi kérdés van még velük kapcsolatban, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehet, hogy a harmadik rész nem ezer oldalas.
És még mindig nem tudom eldönteni, hogy a WICKED mi is. Jó? Rossz? Esetleg úgy kéne néznem a szervezetet, mint a szürke? Igazából én nyugodt szívvel rávágnám, hogy rosszak - már az első rész alapján is, de ami ebben a részben történt, egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy jók legyenek. Azonban Teresa írása még az Útvesztőben, miszerint jók, ill. Thomas és Teresa kapcsolata a szervezettel, megkérdőjelezi az egyértelmű kategorizálásukat. Annyi kérdés van még velük kapcsolatban, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehet, hogy a harmadik rész nem ezer oldalas.
Az első részben voltak izgalmak. Az új helyszín izgalma, az Útvesztő, a kijutásé.
Sehol nem volt ehhez a részhez képest izgalmilag. Hangoskönyvben hallgattam a The Scorch Trialst, de maga volt a földi pokol, hogy a narrátor nem tudott gyorsabban olvasni. Szinte egyetlen nyugodt pillanat nem volt ebben a könyvben - mikor egy percre is úgy érezted, hogy most talán pihenhetnek, minden rendben lesz... nos, semmi nem volt rendben a következő percben.
Minden, amit el tudsz képzelni, hogy bajt okoz, az bajt is okoz. Minden, amivel kapcsolatban úgy érezheted, ez biztonságos, az minimum két karakter halálát okozza. És mikor azt gondolod, hogy megmenekültek, csak akkor kezdődik az igazi rémálom.
Ez elég meggyőző összefoglaló volt? Nos, az író úr rátett minderre még egy lapáttal - azzal ugyanis, hogy annyira deskriptíven ábrázolt minden egyes borzalmat, amin a szereplőknek keresztül kellett menniük, nem csak a karakterek találták magukat a veszélyes külvilágban, hanem én is. Teljes mértékben beleéltem magam a történetbe, ami bizony egy igazi adrenalinbomba volt.
És tudjátok még, hogy miért volt annyira kiemelkedő a történetszál? Mert fogalmam sem volt, mi fog történni. Mindene egyes fordulatnál meglepődtem; gyakorlatilag csak sodródtam az árral, és próbáltam nem túlságosan aggódni a karakterekért.
Ebben a részben lettek új szereplőink, ugyanakkor a karakter úgy hullottak, mint a legyek. De belegondoltatok, hogy ezek a karakterek is átlagosan tizenhat évesek? És mégis szinte állandó része az életüknek a halál; hogy szinte remény sincs, hogy egyszer véget ér a szenvedésük - még ha eddig minden pozitívum ígérete csak még több szenvedéshez vezetett. Nem véletlenül jutott el Thomas is arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán értelme életben maradni.
Mennyi szörnyűségen kell keresztülmennie egy tizenhat évesnek, hogy idáig jusson el? És a többiek?
Ráadásul az a rengeteg elmejáték, amivel a Wicked játszik a szereplőkkel! Már a rész elején minden karakter különböző tetoválást kap, amely valamilyen szerepkört jelöl - a vezér, az áruló, az áldozat. Gondolom, sejtitek ez magában milyen hatással van a szereplőkre; és itt még el sem kezdődött a küldetésük, csak felébredtek. Minden egyes szereplő kapott egy szerepkört a szervezettől, amely az életüket irányítja, és amelyet nem tudnak csak figyelmen kívül hagyni, hiszen a Wicked eddig semmit sem ok nélkül csinált.
Hogy érezheti magát az áldozat? Milyen tulajdonságokat vesz fel tudva, hogy a halál vár rá. Mennyi reménye van?
Az ilyenekért szerettem különösen a regényt. Ez szörnyen morbidnak hangzott, és nem is úgy értettem. De ez a könyv ilyen. Tragikusan csodálatos. Ha csak azt tartom szem előtt, hogy ez egy fikció, és minden érzelmi kötődés nélkül szemlélem a regényt, akkor ez igenis nagyon ütős írás volt James Dashnertől.
Vissza a karakterekre, akiknek nem szeretnék még véletlenül sem a helyében lenni. Igazából felnézek rájuk, mert mindannak ellenére, amin keresztülmentek, még vannak egyáltalán túlélők - ez igazi csoda. Persze volt karakter, akit egyáltalán nem kedveltem, és szörnyen bosszantó volt, de a főbb szereplőket mind-mind szerettem.
A könyv nem csak a szereplők önértékelését vágja tönkre, formálja át személyiségüket, löki őket a reménytelenség mély gödrébe, hanem a kapcsolataikat is. És ezt is kiválóan írta meg Mr. Dashner. Úgy értem, az az érzés, mikor meg akarsz bízni valakiben, de nem lehetsz benne biztos, és minden bizonyíték ellene szól, az kikészítő lehet.
Azt is megrázó volt hallgatni, mikor egymáson segítenek a szereplők. Mert abban a világban, ahol életben lenni luxus, képesek a saját életüket kockára tenni, hogy megmentsék a másikat. Igazán kivételes szereplők.
Az az érdekes, hogy habár Thomas (és Teresa) a könyv fő-főszereplői, és Thomas szemszögéből van megírva a történet, mégis több karaktert is ugyanannyira meg lehet ismerni, mint őket. Az író ugyanis sokat foglalkozott azzal, hogy egyes mellékszereplők személyiségét megformálja - tudod, hogy mi kötődjünk hozzájuk, és csak fájdalmasabb legyen olvasni.
Thomas és Teresa kapcsolata is sokat változik ebben a kötetben. Tudjuk, hogy ők a romantika főszereplői is, de ami itt történik velük? Ismeritek azt a kifejezést, hogy hurt/comfort? Nos, itt volt rengeteg fájdalom, és nulla vigasztalás. Nem elég, hogy ez a rész a romantikus oldalát megtépázta a kapcsolatuknak, de még a barátságukat is. És Teresa volt, aki elindította a véget az Útvesztőben, úgyhogy ez csak tovább bonyolítja a helyzetet.
Tényleg úgy érzem, hogy ennek a könyvnek bármelyik oldalán csak fájdalommal, csalódással, tragédiával, szenvedéssel találkozhatunk. És mégis annyira magába szív a történet, az egész világ, hogy ezt nem fogom elfelejteni soha. Nem ilyenek a legjobb regények? Felejthetetlenek.
Most már csak attól rettegek, hogy mit fog tartogatni a harmadik rész. Ezek után nem sok jóra számítok.
És tudjátok még, hogy miért volt annyira kiemelkedő a történetszál? Mert fogalmam sem volt, mi fog történni. Mindene egyes fordulatnál meglepődtem; gyakorlatilag csak sodródtam az árral, és próbáltam nem túlságosan aggódni a karakterekért.
Ebben a részben lettek új szereplőink, ugyanakkor a karakter úgy hullottak, mint a legyek. De belegondoltatok, hogy ezek a karakterek is átlagosan tizenhat évesek? És mégis szinte állandó része az életüknek a halál; hogy szinte remény sincs, hogy egyszer véget ér a szenvedésük - még ha eddig minden pozitívum ígérete csak még több szenvedéshez vezetett. Nem véletlenül jutott el Thomas is arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán értelme életben maradni.
Mennyi szörnyűségen kell keresztülmennie egy tizenhat évesnek, hogy idáig jusson el? És a többiek?
Ráadásul az a rengeteg elmejáték, amivel a Wicked játszik a szereplőkkel! Már a rész elején minden karakter különböző tetoválást kap, amely valamilyen szerepkört jelöl - a vezér, az áruló, az áldozat. Gondolom, sejtitek ez magában milyen hatással van a szereplőkre; és itt még el sem kezdődött a küldetésük, csak felébredtek. Minden egyes szereplő kapott egy szerepkört a szervezettől, amely az életüket irányítja, és amelyet nem tudnak csak figyelmen kívül hagyni, hiszen a Wicked eddig semmit sem ok nélkül csinált.
Hogy érezheti magát az áldozat? Milyen tulajdonságokat vesz fel tudva, hogy a halál vár rá. Mennyi reménye van?
Az ilyenekért szerettem különösen a regényt. Ez szörnyen morbidnak hangzott, és nem is úgy értettem. De ez a könyv ilyen. Tragikusan csodálatos. Ha csak azt tartom szem előtt, hogy ez egy fikció, és minden érzelmi kötődés nélkül szemlélem a regényt, akkor ez igenis nagyon ütős írás volt James Dashnertől.
Vissza a karakterekre, akiknek nem szeretnék még véletlenül sem a helyében lenni. Igazából felnézek rájuk, mert mindannak ellenére, amin keresztülmentek, még vannak egyáltalán túlélők - ez igazi csoda. Persze volt karakter, akit egyáltalán nem kedveltem, és szörnyen bosszantó volt, de a főbb szereplőket mind-mind szerettem.
A könyv nem csak a szereplők önértékelését vágja tönkre, formálja át személyiségüket, löki őket a reménytelenség mély gödrébe, hanem a kapcsolataikat is. És ezt is kiválóan írta meg Mr. Dashner. Úgy értem, az az érzés, mikor meg akarsz bízni valakiben, de nem lehetsz benne biztos, és minden bizonyíték ellene szól, az kikészítő lehet.
Azt is megrázó volt hallgatni, mikor egymáson segítenek a szereplők. Mert abban a világban, ahol életben lenni luxus, képesek a saját életüket kockára tenni, hogy megmentsék a másikat. Igazán kivételes szereplők.
Az az érdekes, hogy habár Thomas (és Teresa) a könyv fő-főszereplői, és Thomas szemszögéből van megírva a történet, mégis több karaktert is ugyanannyira meg lehet ismerni, mint őket. Az író ugyanis sokat foglalkozott azzal, hogy egyes mellékszereplők személyiségét megformálja - tudod, hogy mi kötődjünk hozzájuk, és csak fájdalmasabb legyen olvasni.
Thomas és Teresa kapcsolata is sokat változik ebben a kötetben. Tudjuk, hogy ők a romantika főszereplői is, de ami itt történik velük? Ismeritek azt a kifejezést, hogy hurt/comfort? Nos, itt volt rengeteg fájdalom, és nulla vigasztalás. Nem elég, hogy ez a rész a romantikus oldalát megtépázta a kapcsolatuknak, de még a barátságukat is. És Teresa volt, aki elindította a véget az Útvesztőben, úgyhogy ez csak tovább bonyolítja a helyzetet.
Tényleg úgy érzem, hogy ennek a könyvnek bármelyik oldalán csak fájdalommal, csalódással, tragédiával, szenvedéssel találkozhatunk. És mégis annyira magába szív a történet, az egész világ, hogy ezt nem fogom elfelejteni soha. Nem ilyenek a legjobb regények? Felejthetetlenek.
Most már csak attól rettegek, hogy mit fog tartogatni a harmadik rész. Ezek után nem sok jóra számítok.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Scorch Trials (2010)
Kiadó: Delacorte
Oldalszám: 360
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése