"Tarts ki. Tarts ki. Tarts ki."
Sadie Kingston a következményeket éli. Egy évvel a halálos kimenetelű autóbalesetet követően, amelyben barátja, Trent életét vesztette, az ő testét és arcát pedig hegesen hagyta, még nem képes túllépni. Úgy tűnik, az egyetlen ember, aki megérti őt, Trent testvére, Max.
Miközben Sadie egyre inkább beleszeret Maxbe, a lány attól tart, hogy nem gyógyult meg eléggé ahhoz, hogy vele legyen - még akkor sem, ha Max képes a hegeire nézni anélkül, hogy elszörnyedne. Mikor azonban az igazság és a hozzá kapcsolódó események napvilágra kerülnek, Sadienek el kell döntenie, hogy képes-e továbblépni, vagy örökre a múltban ragad.
Vannak furcsa olvasási szokásaim – ilyen többek közt az, hogy egy író(nő) regényeit kronologikus sorrendben szeretem olvasni, mintha nem két (vagy több) teljesen különálló könyvről lenne szó. Nem tudom, miért alakult ki bennem, de ritkán töröm meg ezt a szokásomat. A mai regény szerzőjével azonban megszegtem ezt az íratlan szabályomat. Courtney C. Stevensről még a debütáló regénye, a Faking Normal, megjelenésekor hallottam. Anno beleolvastam a könyvbe, ami meggyőzött, hogy valamikor majd olvasni akarom a szépséget. Aztán tavaly novemberben megjelent a The Lies About Truth kötete is. Én pedig pont akkor vágytam arra, hogy valami nagyon friss megjelenést olvassak, ami ráadásul még realista is, így a szokásostól eltérően belevetettem magam a könyvbe.
Nagyon hamar beleszerettem a regénybe, és nehezemre esett néha lerakni, főleg ahogy egyre jobban megismertem a szereplőgárdát. Ez a szerelem megmaradt ugyan végig, de őszintén szólva, nem voltam maradéktalanul elégedett a kötet második felével, ami miatt le is vontam végül. Tudjátok, melyik könyvhöz hasonlított hangulatában? Emily Martin: The Year We Fell Apart-hoz, ugyanis mindkettő egy-egy baráti társaság kapcsolatának alakulásával foglalkozik. Azért, ha összehasonlítanám a kettőt, ez kerülne ki győztesen.
De nézzük meg, miért is érdemes egy esélyt adni a The Lies About Truth-nak!
A könyv központi témája a gyász és önmagunk elfogadása. A regény kezdetén már egy év eltelt a főszereplőnő, Sadie, legjobb barátjának halála óta, ő azonban azóta is magán viseli annak a balesetnek a nyomát. Az írónő szerintem nagyon jól kezelte mindkét választott témát. A karakterek fájdalma és bűntudata valósnak érződött, amivel az írónő még hitelesebben tudta bemutatni a két témát. Imádtam, hogy Sadie önelfogadása nem egyik napról a másikra történt, hanem apránként haladt előre ebben a folyamatban. Ugyanakkor annyira elszomorító volt, hogy a lány számára olyan apróság mondjuk, mint egy ujjatlan viselése, ekkora kihívásnak számított. Úgy átéreztem az önbizalomhiányát, és emiatt is hatott meg még inkább minden egyes apró siker, amit a lány elért.
A gyász feldolgozását az írónő nagyon érdekesen oldotta meg – a jelenbeli történeti síkot a múltban írt e-mailekkel szakította meg néha. Annyira szívbemarkolók voltak azok az üzenetek, mindegyikből lerítt, mennyire megviselte őket a legjobb barátjuk/testvérük halála. Az írónő nem siette el a feldolgozás folyamatát sem, hasonlóképp az önelfogadáshoz, itt is kisebb lépésekkel, szinte természetes módon jutottak el az elfogadás állapotába. Szerencsére ez nem azt jelentette, hogy elfelejtették Trent létezését, mint néhány regényben, ahol bekövetkezik haláleset.
A történet, hasonlóan A hazudósokhoz, egy rejtély köré épült, melynek célja lenne az olvasó megdöbbentése. És nálam ez a promózás lett a regény veszte. Végig úgy hirdették a könyvet, hogy egy nagy csavar lesz benne, ami meglep majd. Képzelhetitek mekkora fordulat volt benne… Már a regény felénél kiderült a rejtély, ami olyannyira nem tűnt jelentős információnak, hogy csak később esett le, hogy ez az, amire elvileg vártam. Innentől pedig már csak a megoldás rész következett – kiderültek egyéb titkok, félelmek, stb. De elveszett valami számomra. Azon gondolkodtam, ha nem így reklámozták volna a könyvet, talán nem vesztett volna semmit az értékéből. És igen, ha egyszerűen úgy adták volna el, hogy ez a gyásszal és önmagunk elfogadásával foglalkozó realista regény, lehet hogy öt csillagot adtam volna rá.
Na de, térjünk át a karakterekre, akik a regény szívét és lelkét alkották, és akiknek köszönhetően nagyon hamar megszerettem ezt a könyvet. Az írónő kiválóan kidolgozta őket, mindenkinek megvan a maga személyisége, mindenkinek vannak hibái és erényei. Nagyon könnyű együttérezni a szereplőkkel, átlátni a fájdalmukat és a veszteségüket. És ezalatt nem csak Trentet értem, hanem a barátságukat is. Azzal, hogy egymás elől rejtegették a saját titkukat, szinte ellehetetlenítették, hogy megmentsék a köztük lévő kapcsot.
A regényben kaptam egy kis romantikát is, hiszen Sadie Maxxel, Trent öccsével került össze. Mikor elkezdtem a könyvet, azt vártam, hogy a páros folyamatosan konfliktusban lesz egymással, de szerencsére nem ezt történt. Úgy gondolom, hogy a gyász hozta őket össze, az hogy csak egymással tudták nyíltan megbeszélni a történteket; viszont már saját maguk tartották életben a kapcsolatukat, nem pedig Trent szelleme. Aranyos párost alkottak ők ketten, akik igazán ismerték egymást, és megvolt bennük az a szeretet, ami a kapcsolatuk életben tartásához szükséges volt.
Mindent összevetve egy olyan könyvet olvashattam, amelyet igazán könnyű megkedvelni. Habár a történet kissé felejtős kategória, de a szereplők olyan egyéniségek, akikkel a regény befejezése után is törődtem. Azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik szeretnének egy kicsit komolyabb realista regénnyel megismerkedni, amely megfelelően kezeli az általa választott témát, és igazán pozitív üzenetet ad az olvasónak.
Eredeti cím: The Lies About Truth (2015)
Kiadó: HarperTeen
Oldalszám: 336
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése