2016. szeptember 30., péntek

Beth Revis: A World Without You

"Egyszerre gyűlölöm és szeretem a hangokat, de néha úgy gondolom, megölnek."

A tizenhét éves fiú, Bo mindig is abban a tévképzetben élt, hogy képes az időutazásra. Mikor tíz éves volt, azt állította, hogy tanúja volt a Titanic elsüllyedésének; tizenöt évesen pedig a Polgárháború csataterén találta magát. Így, amikor a szülei a problémákkal küzdő fiatalok iskolájába küldik őt, Bo azt hiszi, rájött az igazságra, hogy valójában Az Akadémiára került, a különleges erőkkel rendelkező gyerekek iskolájába.
Az Akadémián Bo beleszeret Sofiába, a tragikus múltú hallgatag lányba, aki képes láthatatlanná válni. Sofia segít a fiúnak kinyílni, cserébe Bo vigaszt nyújt a lánynak, aki fiatalon elveszítette édesanyját és két nővérét.
A szerelmük ereje sem elég azonban, hogy kimentse Sofiát a depressziójából. Miután a lány öngyilkosságot követ el, Bo biztos abban, hogy valójában nem halt meg, hanem elveszett az időben - hogy valamiképp a múltban hagyta őt, így most az ő feladata megmenteni a lányt.



Beth Revis az Across the Universe - Túl a végtelenen könyvével belopta magát a szívembe. Megszerettem a stílusát, a történetmesélését és a karaktereit is. Épp ezért, amint megláttam, hogy egy új könyve jelenik meg, azonnal lecsaptam rá. Mondjuk azért a borító és a fülszöveg is nagyon olvasócsalogatóra sikeredtek.

Szokás szerint csak felületesen olvastam el a fülszöveget, azt is nagyon régen, így a könyv eleje kissé átvert – olyan meggyőződéssel beszélt Bo a „képességeiről”, hogy hittem neki. Aztán, ahogy haladtam előre, egyre inkább kezdett furcsává válni a története. Annyira szomorú élmény volt rájönni, hogy Bo időutazói képessége csak téveszme. Ha utána olvasok, tudtam volna, így azonban egy extra élménnyel gazdagodtam.

Nagyon nehéz erről a regényről beszélnem, mert olyan intenzív érzelmeket éltem át olvasás közben, hogy még most is beleszakad a szívem, ha rájuk gondolok. A témájából is sejthető volt, hogy nem egy vidám történetbe kezdek, de nem készültem fel, hogy ennyire megvisel majd. Az írónő fantasztikusan bánt a feldolgozott témával; az pedig, hogy külső és belső szemszögből is bemutatta Bo mentális betegségét, csak még különlegesebbé tette.

Eleinte annyira nem kedveltem ezt a kettős nézőpontot, ugyanis Bo testvére, Phoebe, nem a legizgalmasabb karakter, viszont az ő szemszögéből láthattam, hogy miként élte meg ő és a családja Bo betegségét. Ezekben a részekben bemutatott érzelmek annyira nem jöttek át, mivel Bonál már tönkrementem. Az érzelemhiány mellett kissé furcsálltam is eleinte ezeket a fejezeteket, mert annyira tiszták voltak. Utólag értettem csak meg, mennyire hűen tükrözte a narrátor személyiségét – Phoebe ugyanis az a fajta lány, aki a testvére betegsége miatt elesett attól a luxustól, hogy nyíltan kimutathassa az érzelmeit. Sőt, ezt az elfojtást olyan mesteri szintre emelte, hogy saját maga is elhitte (és a narrációjában is megjelent).

Phoebe részeivel, amelyek az előbb felsoroltak mellett a valóságot jelenítették meg, ellentétben Bo fejezetei hektikusak és rapszodikusak voltak. A legmegrázóbbnak azt találtam, hogy ugyan idővel egyre irracionálisabbak lettek ezek a részek, a teljes mértékét egészen addig nem láttam, míg a szemembe nem tolta az írónő. Ráadásul belegondoltam, milyen lehet így élni, de nem realizálni, és a szívem százhúszadszorra is darabokra tört. De ne higgyétek, hogy csak ez készített ki – közel sem. Ugyanis Bo néha találkozott a valósággal, aminek a feldolgozása szerintem a hétköznapi embereket is igénybe veszi néha. Ezek a jelenetek szintén elkeserítők voltak, mert mindig annyira reménykedtem valamiben. Már ebből a leírásból is látszik, hogy Bo fejezetei világosan elkülönültek a húga szemszögétől, amiért egy hatalmas dicséret illeti az írónőt.

Bo mellett Beth Revis több mentális problémával küzdő karaktert alkotott, akiket a fiú szintén különleges képességekkel ruházott fel (láthatatlanság, szellemvilág ismerete, tűzvarázslat, levitáció). Ahogy mi tekintünk ezekre, depresszió, skizofrénia, pirománia, dühkezelési problémák. Nem sokkal szebb, ahogy a fiú látta a barátait? Számomra Harold volt a legszimpatikusabb fiú (tőle származik a bejegyzés elején lévő idézet is). Olyan ártatlan kölyök, és annyira megszakadt érte a szívem, mert voltak neki is tiszta pillanatai, de ezek nem tartottak ki. Ha általánosságban nézem, a szereplők jól kidolgozottak lettek, könnyen megszerettem őket. Bo és Phoebe pedig mindketten komoly karakterfejlődést mutattak be a saját részeik során. De Bo fejezetei, döntései, érzelmei… azt hiszem, itt kell bevallanom, hogy ahogy haladtunk előre, úgy vált egyre ismeretlenebbé számomra. Furcsa, hiszen egyre több információt szereztem róla, de ez mégis összekuszálta a róla alkotott képemet.

Sőt, Bo jellemét Sofia alakította – a lány, akiről azt gondolta, hogy a múltban hagyta; a lány, aki valójában öngyilkosságot követett el. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért hitte azt Bo, hogy abban a korban hagyta, ahol, de erre nem találtam magyarázatot. Az merült fel bennem egyébként, hogy Sofia azért ölte meg magát, mert nem bírta feldolgozni a családja elvesztését – a múltban ragadt érzelmileg, hiába szerette annyira Bo. Aztán lehet, én magyarázok bele túl sokat, de szeretném ezt venni magyarázatnak.

Igazából három dolog volt, amit annyira nem értettem, és nem is kedveltem túlságosan (ebből az egyik egy konkrét esemény Harolddal kapcsolatban, így azt nem fejteném ki). A másik az előbb megemlített romantikus szál. Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre inkább kezdtem irracionálisnak érezni, hogy Bo és Sofia valaha is együtt voltak. Őszintén szólva, komolyan megfordult a fejemben, hogy a fiú ezt is csak képzelte, és a lány valójában nem is járt vele. Ennek ugyan ellentmondtak az „időutazások”, de Bo egyáltalán nem megbízható narrátor, így már bármit kinézek ebből. Az utolsó kis csalódásom a befejezés – egyáltalán nem ezt vártam, és értem ugyan, hogy miért így végződött, de ettől még nem illik hozzá jobban.

Mindettől függetlenül az idei évem legnagyobb meglepetésének tartom ezt a regényt; még úgy is, hogy az írónőtől egy kiváló könyvet vártam. A témaválasztás és kidolgozás mesteri lett, az érzelmeimmel úgy játszott, mintha egész életében ezt tette volna. A két narrátor eltérő hangjának nagyon örülök, ahogy annak is, hogy a narráció tükrözte a testvérek személyiségét és lelkiállapotát is. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeretne egy szívszorító, komoly realista regényt olvasni elgondolkodtató témákkal és olyan karakterekkel, akik a könyv befejezése után is veled maradnak.




Könyv adatai
Eredeti cím: A World Without You (2016)
Kiadó: Razorbill
Oldalszám: 372

2 megjegyzés:

  1. Igen, Sophia azért ölte meg magát. A kapcsolatukról meg teljesen ugyanígy vélekedek, nekem is furcsa és zavaros volt.

    Az meg továbbra is érdekes számomra mennyire másképpen élted meg a regényt, nekem annyira egyértelmű volt pár oldal után, hogy mi a helyzet, és emiatt "nem tudtam mit kezdeni" Bóval. A Challenger Deepet kéne elolvasnod, elég hasonló, de szerintem jobb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos nekem is ez volt a gondom, hogy ilyen mentális állapotban olyan párkapcsolatban élni, mint amit Bo leírt... tényleg komolyan bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyi volt valóság ebből a részből.
      A Challenger Deep tervben van - ill. a Made You Up is (ezt említetted a posztodban, ha jól emlékszem), csak mindig lemaradok a TBR könyveimmel. De már nagyon szeretném olvasni őket. *-*

      Törlés