2016. október 23., vasárnap

Philip K. Dick: Dr. Vérdíj

"– Milyen halottnak lenni? Egy nap én is az leszek, tudni akarom.
– Fura. Lent vagy egy lyukban és felfelé nézel. És lapos vagy, mint a… mintha üres lennél. Ja és tudod, mi még? Egy idő után visszajössz. Elsodródsz, és ide sodródsz vissza. Tudtad? Úgy értem, ide, ahol most vagy. Testbe, életbe."

A bombák egyszer csak ott voltak. Felégettek, romba döntöttek, elpusztítottak mindent. Vagy legalábbis majdnem mindent.
A nukleáris holokauszt túlélői egy újfajta életre próbálnak berendezkedni, miközben a háború utóhatásaként mutáns állatok és emberek tűnnek fel.
Point Reyesben viszonylag normálisan telik az élet. A lányt leszámítva, akinek a testében a saját testvére növekszik. És még beszél is hozzá. Aztán ott van a helyi fokoméliás, a műszaki zseni, aki bármit képes megjavítani. Nem beszélve Dr. Bluthgeldről, a férfiról, akit megbocsáthatatlan bűnei miatt szinte mindenki holtan akar látni.


Philip K. Dick Dr. Vérdíj regényével ismét egy olyan képzeletbe nyertem betekintést, amelyben nem szeretnék élni. Nem tudom, mi riasztott el tőle – maga a poszt-apokaliptikus táj, vagy a szereplők, akik benépesítették azt.
Már elég sok poszt-apokaliptikus regényt olvastam ahhoz, hogy úgy érezzem, újdonságot csak kicsavart, teljesen elborult ötletekkel lehet alkotni. Philip K. Dick azonban fogta a műfajt, és a valóságot felhasználva rettentett meg; bizonyítva, hogy néha az egyszerűbb megoldások működnek a legjobban.

Leginkább azért tetszett az apokalipszis utáni világ, mert minél több időt töltöttem el benne, egyre inkább úgy gondoltam, hogy ez valóban megtörténhet velünk. Olyan félelmetesen hihető világot vizionált az író, amilyenről még nem olvastam korábban. Ezzel együtt járt a morbiditás is, amely érzést utoljára a Visszafelé világ című, szintén Philip K. Dick, regényben éreztem. Komolyan, kutyapuding?

A szereplőket körülvevő apokalipszisnél csak a szereplőkben történő belső világégés volt még érdekfeszítőbb. Az író összes jelentősebb karaktere mentális és / vagy identitásbeli gondokkal küzdött, ami katalizátora, következménye és velejárója lett a történetszálnak. Lenyűgöző, hogy Philip K. Dick milyen valósághűen alkot meg olyan szereplőket, akik minimum egy pszichológiai problémával küzdenek. Ráadásul az ő szemszögükből ismerjük meg a történetet, így aztán akadtak olyan pillanatok, amikor nem tudtam teljes mértékben megkülönböztetni a valóságot a tévképzetektől. Ehhez az is hozzájárult, hogy a legtöbb ember és állat mutálódott, és szinte mágikus, természetfeletti lényekké váltak. Ez az aspektusa a regénynek elég spirituális volt, és a mai napig nem tudom megmagyarázni, miként is működött.

A karakterek közül senkit nem találtam szimpatikusnak, így nem is érdekelt igazán, hogy milyen sors várt rájuk. Már megszoktam, hogy az író regényeiben nem kedvelem a szereplőket, de most még inkább kiütközött ez. Mindenkit a téveszméi definiáltak, és hiába mutatták be, milyen pozitív tulajdonságaik vannak (pl. okosak vagy emberségesek – ez utóbbit egyetlen emberre használta a szerző), azok nem változtattak semmit rajtuk. Érdekes volt, hogy az író is azt hangsúlyozta ki, hogy a mentális betegségük / elnyomott státuszuk nem magyarázat a tetteikre. Komolyan mondom, Philip K. Dick könyveiről és karaktereiről hosszas tanulmányokat lehetne írni, annyira komplexek.

Szokás szerint a regényben megjelenik az író korának ideológiai és politikai helyzete is. A történész énem imádja, hogy mennyire befolyásolja a kor szellemisége a cselekményt. Ugyebár 1963-ban íródott (és 1965-ben jelent meg) a regény, alig pár évvel a kubai rakétaválságot követően, mikor is kis híján atomháború tört ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Nem csoda, hogy a történetben is az apokalipszis hasonló okokból következett be.

A történet részben a túlélésről szól, részben pedig a szereplők motivációiról. Bevallom, az eleje nekem nagyon furcsa volt, mert belekerült egy pár oldalas időugrás, amit nem vettem észre, és csak utólag értettem meg, hogy az egy elővetítése volt a jövőbeli eseményeknek. A befejezés ismét nem tekinthető valódi végnek, ugyanis bennem rengeteg kérdés maradt. Nagyon szívesen olvastam volna még, hogy az emberiség miként próbál túlélni a továbbiakban. Ugyanakkor a legjobb helyen zárta le Philip K. Dick a könyvet, így nem panaszkodhatom. Egy dolog volt, amiért levontam végül pontot – a fontos események annyira gyorsan, szinte észrevétlenül történtek. Lehet azért, hogy bemutassa, hogy hiába fontos valami, attól még nem jelentősebb más történéseknél? Ettől függetlenül szerettem volna, ha egy kicsit több időt szentel ezekre az író.

Végül nézzük meg, honnan jöttem rá, hogy ez a könyv ismét betalált nálam. Az olvasás és a mostani bejegyzésem írása között eltelt pár nap, ami lehetőséget kínált arra, hogy végiggondoljam néhány elemét, és még inkább értékeljem a zsenialitását. A csillagozáson ugyan nem változtatott; ettől függetlenül viszont megtaláltam benne azt a pluszt, ami valóban maradandó élménnyé teszi számomra a Dr. Vérdíjat. Úgyhogy mindent összevetve és átgondolva Philip K. Dick továbbra sem okoz csalódást, ez a könyve is letehetetlen volt, és ami a legfontosabb, elgondolkodtatott az emberiségről. Annyira szeretem az írót, amiért minden alkalommal megkérdőjelez bennem valamit, ami eddig fel sem merült bennem.



Könyv adatai
Eredeti cím: Dr. Bloodmoney (1965)
Kiadó: Agave (2016)
Oldalszám: 244

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése