2015. június 14., vasárnap

Géczi János: A Bunkerrajzoló

"Néha jó, néha rossz, néha nem."

Szétesik – helyreáll. Két egészen különleges szellem találkozik ebben a könyvben. Géczi János József Attila-díjas író, a máig legendás Vadnarancsok szerzője most a Vad Fruttik énekesének élettörténetét rakja újra, építi fel – darabokból, emléktöredékekből, szorongások és tripek elképesztően izgalmas sorozatából. A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben. A kábítószerek és a céltalanság örvénye mélyre sodorja, ám sorsa az, hogy megkapaszkodjon mégis, és lépjen mindig feljebb. A Bunkerrajzoló azt mutatja meg, tűélesen, hogy Marci a Géczi Jánossal folytatott beszélgetésekben hogyan éli meg, milyennek látja a múltját. Élet a halál előtt. Hol komikus, hol nagyon is drámai hangon – de elejétől a végéig az őszinte feltárulkozás átütő erejével.



Rendhagyó módon nem a könyvvel való ismerkedésemmel kezdeném a bejegyzést, hanem a Vad Fruttikról mesélnék kicsit. Ezt főleg azért, hogy lássátok, miért is akartam elolvasni annyira egy olyan könyvet, ami a komfortzónámon kívül esik. Mert bár imádom a non-fictiont (történelmi könyvek a gyengéim), az életrajzokkal eddig nem nagyon alakítottam ki semmilyen kapcsolatot.

Szóval a Vad Fruttikat 2009-ben ismertem meg, mikor a gólyatáborban felléptek. Szerelem volt első hallásra. A dalaik, de még inkább a dalszövegeik, amik megfogtak. Persze van néhány, ami elég furcsa, ám igen sokszor éreztem azt a dalok hallgatása során, hogy ismerem ezt az érzést. És valamiképp segített, hogy nem vagyok velük egyedül a világon. Ezért is éreztem mérhetetlen vágyat, hogy elolvassam Marcell életrajzát.

Nancy barátosném mondott nekem valami nagyon igazat, miközben erről a könyvről, illetve általánosságban véve az életrajzokról beszélgettünk. „Mondjuk, ha belegondol az ember, az életrajzok általában ilyenek. Nem feltétlenül olvasmányosak, viszont érdekes információkat tartalmaznak.” Ez az információszerzés volt a másik fő indokom az olvasásra. Most, hogy visszagondolok, igen sok mindent tudtam meg Marcellről, és némely általam is nagyon szeretett dal eredetéről (a Limonádé háttértörténetén jót mosolyogtam, pedig az a dal annyira nem is kedvencem). Mindenesetre ezek az apró információmorzsák voltak, amiért igazából megérte elolvasnom ezt a regényt.

Viszont bebizonyosodott, hogy az életrajz műfaj nem nekem való. Csak ezzel tudom megmagyarázni, hogy miért imádta mindenki ezt a könyvet, én pedig miért nyűglődtem néha olvasás közben. Engem két dolog zavart igazán, amik sajnos rontottak az olvasási élményemen. Az egyik a sok-sok ismétlés. Nem tudom, mikor tűnt fel, de néhány sztorival többször is találkoztam – a baj ebben csak az, hogy másodjára nálam egy sztori elveszti az erejét. Mármint, ha élőben is valaki többször elmond valamit, nem tudok ugyanúgy reagálni rá. Itt is ez volt: csak bólogattam, és léptem is tovább rajta.

A másik az a kisebb kuszaság volt. Naivan azt hittem, hogy kronológiai sorrendben haladunk majd – mármint nem fejezeten belül, arról már rég lemondtam a második fejezetre -, de nem egészen így történt. Azt nem mondhatom, hogy nem jutunk el a végére A pontból B-be, viszont azon belül egyik pillanatban Marcell az egyetemre készül, a másikban pedig ismét az általános iskolába jár. Bevallom, néha azt is furcsának találtam, hogy bekezdésenként ugráltunk egyik eseményből a másikba, anélkül, hogy bármi összekötő kapocs lett volna köztük. De tudom, így végképp úgy tűnik, mintha csak Marcell beszélne, ahogy egyik élményéről eszébe jut egy teljesen másik. És ezért érzem úgy, hogy nem nekem való ez a műfaj – szerintem én vagyok az egyetlen, aki ezt annyira nem értékelte, mert folyamatosan kizökkentett; mindig azt hittem, hogy nem figyeltem, és visszamentem, hogy hol vesztettem el a fonalat (aztán kiderült, hogy sehol, csak ilyen a könyv felépítése).

A tartalomról nem nagyon tudok írni, hiszen egy életút bemutatása, nekem pedig nincs jogom, hogy valaki más életét kritizáljam. Ezért is inkább az írásmódról írtam feljebb. Ha általánosságban nézem, a sok darabból összeállt Marcell, úgyhogy hiába éreztem kuszának néhol, a célját elérte a könyv. És persze fontos, hogy nem voltam közömbös – néha mosolyogtam egy-egy jó sztorin, néha pedig szomorkodtam. Bevallom, a korai éveknél jobban lekötött a korszak leírása (még ha nem is annyira régi időszakot ír le) – de ez csak a történész szívem miatt volt. A másik tanulságos rész számomra a tanárok jellemzése volt (mindenre figyeltem, ami kb. senki más), hogy miért nem szeretett egy-egy tantárgyat, stb.stb. Igen, nagyon eltértem a lényegtől, ami Marcell életútja lenne. Viszont mivel ennyire részletes képet ad, ennyi mindenről ír, így szerintem mindenki megtalálhatja azt az aspektust, amit a saját élete szempontjából külön érdekesnek talál. Nekem ez a társadalomtörténeti és tanári rész, illetve a dalszövegek eredete. Ezzel nem azt mondom, hogy a többi nem érdekelt – dehogyisnem -, csak a fő szál mellett engem ezek is lekötöttek.

Mindent összevetve hiába nem sok jót írtam róla, úgy érzem, több szempontból is megérte elolvasnom Marcell életrajz rekonstrukcióját. Sajnálom, hogy nem kötött le végig, de cserébe olyan információkat tudtam meg, amelynek köszönhetően néhány dalt valamelyest másképp látok. És az sem utolsó szempont, hogy van egy közös képem Marcellel és dedikálva van a könyv (de ez már a rajongó énem boldogsága).



Könyv adatai
Eredeti cím: A Bunkerrajzoló (2015)
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 316

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése