"Alig voltam képes felvánszorogni a második emeletre, ahol azonban rögtön feléledtem, mihelyt befordultam a szobámhoz vezető folyosó sarkán.
– Ó! – lepődött meg Aspen is. – Ezek szerint nálam pocsékabb őr nincs is. Azt hittem, hogy végig a szobádban voltál."
Sorozat: A Párválasztó #2
A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…
A The Selection sorozattal már elég hosszú történetünk van, annak ellenére, hogy még mindig csak a második részt olvastam el most. Még anno angol megjelenés idején hirtelen felindulásból (cover whore voltam – de mondjátok, hogy nem érthető ennek a sorozatnak az esetében) álltam neki az első résznek. Igen vegyes érzelmekkel teli kapcsolatunk volt. Egyfelől milliószor forgattam rajta a szemem, másfelől viszont annyira beszippantott, hogy alig bírtam lerakni. Végül egy négy csillagban egyeztem ki vele, viszont utána évekig felé sem néztem.
A második résszel szemben nem támasztottam nagy elvárásokat a saját tapasztalataim és az igen sok negatív vélemény miatt. Sőt, őszintén szólva, attól tartottam, hogy utálni fogom ezt a könyvet, és csak szenvedni fogok vele. Nos, nem teljesen ez történt, de tény, hogy szörnyű volt… ám mégis addiktív. Gyakorlatilag ugyanaz történt, mint az első résznél, így az értékelés is ugyanúgy alakult.
A világból nem sok újat tudtam meg – említették az ellenállást, azonban elég minimális szerepet szántak nekik. Talán kétszer kerültek elő, így annyira nem tudtam meg róluk semmit, pedig nem lenne egy utolsó dolog. A könyv még mindig inkább a palotán belüli történésekkel foglalkozik, még pontosabban a Párválasztóval, az azt övező intrikákkal, drámákkal és persze a románccal.
Beszéljünk is erről az utóbbiról, hiszen a könyv 90%-ban… nem, inkább 95%-ban kizárólagosan ezzel foglalkozik. Kiakadtam. Már az elején láttam, hogy ennek nem lesz jó vége, mikor Maxon arról áradozott, hogy miért szereti America bőrkeményedéseit. Ez elvileg egy romantikus jelenet volt. Nem jött át. Egyéb idiótaságaik is voltak, de leginkább ez maradt meg nekem, mert annyira kellett nevetnem, miután felfogtam, hogy mi is van odaírva.
Ehhez társul, hogy ugyan egy érzelmekkel teli regényről van szó, ahol a főszereplőnő úgy sír, mintha muszáj lenne neki. Nos, szép és jó, hogy ennyit könnyezik, de egyáltalán nem értettem az okát. Semmilyen érzelem nem lett kifejtve, megmagyarázva, vagy legalább úgy megírva, hogy átérezhető legyen az olvasó számára is. Tényközlés jelleggel szerepel, hogy most sír, most örül, most jó, most nem… de igazából semmi nem támasztotta alá.
Ami még ennél is frusztrálóbb volt, az America hintapolitikája, amivel egyszerűen ki tudott idegelni. Ugyanis non-stop azt olvashattam két sírás közt, hogy Maxon jó; nem, mégsem jó, Aspen az igazi, mit is gondoltam; Maxon mégiscsak jó, hiszen szeret, annyira idióta voltam, amiért nem hittem benne; Maxon tett valamit, amin felhúzhatom magam, innentől csak Aspenre számíthatok, aki mindig ott volt velem (kivéve, amikor nem); Maxon jó, stb.. Ha már ilyen napraforgó-módban van a kislány, legalább hihetnénk azt, hogy van valami átmenet a totális pálfordulások közt. Nos, nem, semmivel nem magyarázhatók elfogadhatóan ezek a nagy váltások. Ahogy a mamám mondaná, úgy csinált, ahogy az esze vitte éppen. Legsokkolóbb az volt, hogy néha egy oldalon belül változtak ezek az érzelmek. Cseppet sem volt hiteltelen az egész. Úgyhogy leginkább csak bosszankodom a romantikán, mert mégis mi ez? Az érzelmek egyáltalán nem olyanok, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy megváltoznak! Kivéve, ha nem is annyira őszinték, mint ahogy azt megpróbálja az írónő beállítani.
Ennek ellenére Maxonnak szurkolok még mindig, bár szerintem America egyik férfit sem érdemelné meg igazán – miket el nem játszik velük. Oké, oké, vissza a tárgyra. A herceg annyira kedves és jószívű, akinek ugyan elég fura dolgai lettek ebben a részben (magyarázatot nem tudok rá adni), de még mindig kedvelem őt.
Americat nem értem. Írtam már, hogy egy igazi napraforgó, de mindezért még ajnározzák is. Annyira reálisan látja a nép, hogy a lány igazán nem ér semmit. Ennek ellenére mégis ő a nagy sztár ott, aki adja az ártatlant. Mert igen, féltékenységi rohamokat kap, meg gyűlöli Maxont, amiért más lányokra mer nézni (amúgy nem ez a lényege a „játéknak”?), miközben ő mit csinál? Ó egek, hányszor felhúztam magam azon, hogy más szemében a szálkát, sajátjában pedig a gerendát nem veszi észre. Nagyon irritáló karakter, az egyik legrosszabb női főszereplő, akivel találkoztam, aki kizárólagosan csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és szenved mindenen, még akkor is, ha nincs is rá racionális indoka.
Ennek ellenére mégis jó olvasási élmény volt, mert alig bírtam lerakni (kivéve, amikor America valami oltári idiótaságot csinált), és igazából valahol élveztem olvasni. Úgyhogy igen érdekes állapot ez, mert láthatóan rengeteg hibája van, és oltári baromságok találhatók benne, amik még logikátlanok is gyakran, sőt a romantika kiveri a biztosítékot nálam, annyira béna és kidolgozatlan a szerelmi háromszög, de ennek ellenére olyan négy csillagosan éreztem magam olvasás közben. Az utolsó részre leszek majd kíváncsi; ugyanis bár tudom, kivel fog összejönni America, a kivitelezés nagyon érdekel – miként oldódnak meg a konfliktusok, történik-e valami jelentős változás, stb.. Azt nem tudom, hogy spin-off sorozatot elolvasom-e (nem vagyok hajlandó normális folytatásként kezelni), mert arról szintén csak rosszakat hallottam, de majd az utolsó rész után meglátom még.
A második résszel szemben nem támasztottam nagy elvárásokat a saját tapasztalataim és az igen sok negatív vélemény miatt. Sőt, őszintén szólva, attól tartottam, hogy utálni fogom ezt a könyvet, és csak szenvedni fogok vele. Nos, nem teljesen ez történt, de tény, hogy szörnyű volt… ám mégis addiktív. Gyakorlatilag ugyanaz történt, mint az első résznél, így az értékelés is ugyanúgy alakult.
A világból nem sok újat tudtam meg – említették az ellenállást, azonban elég minimális szerepet szántak nekik. Talán kétszer kerültek elő, így annyira nem tudtam meg róluk semmit, pedig nem lenne egy utolsó dolog. A könyv még mindig inkább a palotán belüli történésekkel foglalkozik, még pontosabban a Párválasztóval, az azt övező intrikákkal, drámákkal és persze a románccal.
Beszéljünk is erről az utóbbiról, hiszen a könyv 90%-ban… nem, inkább 95%-ban kizárólagosan ezzel foglalkozik. Kiakadtam. Már az elején láttam, hogy ennek nem lesz jó vége, mikor Maxon arról áradozott, hogy miért szereti America bőrkeményedéseit. Ez elvileg egy romantikus jelenet volt. Nem jött át. Egyéb idiótaságaik is voltak, de leginkább ez maradt meg nekem, mert annyira kellett nevetnem, miután felfogtam, hogy mi is van odaírva.
Ehhez társul, hogy ugyan egy érzelmekkel teli regényről van szó, ahol a főszereplőnő úgy sír, mintha muszáj lenne neki. Nos, szép és jó, hogy ennyit könnyezik, de egyáltalán nem értettem az okát. Semmilyen érzelem nem lett kifejtve, megmagyarázva, vagy legalább úgy megírva, hogy átérezhető legyen az olvasó számára is. Tényközlés jelleggel szerepel, hogy most sír, most örül, most jó, most nem… de igazából semmi nem támasztotta alá.
Ami még ennél is frusztrálóbb volt, az America hintapolitikája, amivel egyszerűen ki tudott idegelni. Ugyanis non-stop azt olvashattam két sírás közt, hogy Maxon jó; nem, mégsem jó, Aspen az igazi, mit is gondoltam; Maxon mégiscsak jó, hiszen szeret, annyira idióta voltam, amiért nem hittem benne; Maxon tett valamit, amin felhúzhatom magam, innentől csak Aspenre számíthatok, aki mindig ott volt velem (kivéve, amikor nem); Maxon jó, stb.. Ha már ilyen napraforgó-módban van a kislány, legalább hihetnénk azt, hogy van valami átmenet a totális pálfordulások közt. Nos, nem, semmivel nem magyarázhatók elfogadhatóan ezek a nagy váltások. Ahogy a mamám mondaná, úgy csinált, ahogy az esze vitte éppen. Legsokkolóbb az volt, hogy néha egy oldalon belül változtak ezek az érzelmek. Cseppet sem volt hiteltelen az egész. Úgyhogy leginkább csak bosszankodom a romantikán, mert mégis mi ez? Az érzelmek egyáltalán nem olyanok, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy megváltoznak! Kivéve, ha nem is annyira őszinték, mint ahogy azt megpróbálja az írónő beállítani.
Ennek ellenére Maxonnak szurkolok még mindig, bár szerintem America egyik férfit sem érdemelné meg igazán – miket el nem játszik velük. Oké, oké, vissza a tárgyra. A herceg annyira kedves és jószívű, akinek ugyan elég fura dolgai lettek ebben a részben (magyarázatot nem tudok rá adni), de még mindig kedvelem őt.
Americat nem értem. Írtam már, hogy egy igazi napraforgó, de mindezért még ajnározzák is. Annyira reálisan látja a nép, hogy a lány igazán nem ér semmit. Ennek ellenére mégis ő a nagy sztár ott, aki adja az ártatlant. Mert igen, féltékenységi rohamokat kap, meg gyűlöli Maxont, amiért más lányokra mer nézni (amúgy nem ez a lényege a „játéknak”?), miközben ő mit csinál? Ó egek, hányszor felhúztam magam azon, hogy más szemében a szálkát, sajátjában pedig a gerendát nem veszi észre. Nagyon irritáló karakter, az egyik legrosszabb női főszereplő, akivel találkoztam, aki kizárólagosan csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és szenved mindenen, még akkor is, ha nincs is rá racionális indoka.
Ennek ellenére mégis jó olvasási élmény volt, mert alig bírtam lerakni (kivéve, amikor America valami oltári idiótaságot csinált), és igazából valahol élveztem olvasni. Úgyhogy igen érdekes állapot ez, mert láthatóan rengeteg hibája van, és oltári baromságok találhatók benne, amik még logikátlanok is gyakran, sőt a romantika kiveri a biztosítékot nálam, annyira béna és kidolgozatlan a szerelmi háromszög, de ennek ellenére olyan négy csillagosan éreztem magam olvasás közben. Az utolsó részre leszek majd kíváncsi; ugyanis bár tudom, kivel fog összejönni America, a kivitelezés nagyon érdekel – miként oldódnak meg a konfliktusok, történik-e valami jelentős változás, stb.. Azt nem tudom, hogy spin-off sorozatot elolvasom-e (nem vagyok hajlandó normális folytatásként kezelni), mert arról szintén csak rosszakat hallottam, de majd az utolsó rész után meglátom még.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Elite (2013)
Kiadó: Gabo (2013)
Oldalszám: 354
Ugyanez a véleményem, ugyanez. :D Bár nekem már nem volt addiktív, majdnem kivágtam a fenébe az egészet és már bánom, hogy megvettem a sorozatot.
VálaszTörlésA hintapolitika szó meg nagyon tetszik!
Azt én is bánnám, ha megvettem volna a sorozatot - szerencsére a bejegyzést és az olvasást a könyvtár szponzorálta. :D
VálaszTörlésSzegény Kállay politikája, amellyel hol a németeket, hol pedig a szövetségeseket próbálta kiszolgálni, Americára is igencsak illik.