"Jobb új hidakat építeni, mint az elmosottak után bánkódni."
A császár legifjabb, félig kobold fia egész életét száműzetésben töltötte, távol az udvartól és az ottani, halálos intrikáktól. Amikor azonban apja és három fivére életüket vesztik egy gyanús balesetben, egyedüli örökösként kénytelen elfoglalni a helyét a trónon.
Maia nem ért a politikához, nincsenek sem barátai, sem szövetségesei, és bármelyik pillanatban vele is végezhet az, aki a családja elleni merényletet elkövette. Miközben láthatatlan ellenfelei a trónjára és az életére törnek, és talpnyalók próbálják saját érdekeik hálójába vonni, gyorsan meg kell tanulnia, hogyan álljon helyt császárként.
A friss magyar megjelenéseket böngészve bukkantam rá először Katherine Addison: A koboldcsászár könyvére, amely ugyan felkeltette az érdeklődésem, de nem voltam biztos abban, hogy el is akarom olvasni. Ha nem lett volna a kötet csodálatos fordítója, talán soha nem is olvastam volna el a könyvet, és egy igazán különleges élményről maradtam volna le.
Kezdjük ott, hogy mindent imádtam, amit csak imádni lehet: a világot, a történetet, a karaktereket. Teljes mértékben rajongó lettem, és jelentem, a függőség minden pillanatát élvezem! És csakhogy szemléltessem a rajongásom: ha nem önmagáért értékelnék könyveket, hanem összehasonlítanám őket, most biztos visszamenőleg levonnék jó pár csillagot az olvasmányaim nagy részénél. De azért nézzük meg közelebbről, miként is lett ilyen hatással rám ez a regény!
Elég hamar kialakult a könyv iránti szenvedélyem, nagyjából fél oldal kellett ahhoz, hogy megállapítsam, ez nekem való. Egyből magával ragadott a történet, és ahogy haladtam az olvasásban, azt vettem észre, hogy egyre inkább belefeledkeztem a regénybe, sőt, még akkor is rágondolok, mikor mással foglalkoztam.
Pedig a történet másra fókuszált, mint amire számítottam (azt gondoltam, hogy a középpontban az előző császár és családjának balesete áll majd), viszont örülök neki, hogy nem így lett. Kedvelem a jól kidolgozott politikai fantasyt, amely tele van intrikával, árulással és fordulattal. Katherine Addisontól pedig megkaptam mindent, amiért odavagyok a műfajon belőle. Kijelenthetem, hogy mesterien adagolta az intrikát és a fantasy elemeket, és egy igazán élvezhető, izgalmas elegy született belőle.
Egyetlen „negatívumot” azért meg kell említenem a könyvvel kapcsolatban – mégpedig, hogy nem tudtam felérni hozzá, és nevek terén nagyjából tíz oldal után végképp elvesztem. A főszereplők és néhány mellékszereplő nevét még megjegyeztem, többet látásból felismertem, de ezek együttesen közel a karakterek 30%-át tették ki. A maradék 70% nevénél esélyem sem volt – úgyhogy gyakran nézegetnek kellett a kivonatot, hogy előrébb jussak. Állítom, szinte mindenki ch-val vagy cs-vel kezdődő névvel rendelkezett, így rengetegszer kevertem meg magam. Persze ezt nem tekintem tényleges negatívumnak, inkább csak szemléltetés, hogy az írónő odatette magát, mikor a világa betelepítésére került sor.
De még mennyire odatette magát! A regény legnagyobb erőssége határozottan a karakterek voltak. A főszereplő, Maia, az első pillanattól fogva belopta magát a szívembe, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy az írónő alaposan kidolgozta a karakterét, és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek bennem instant szimpátiát ébresztettek. Az őiránta érzett szeretetemet ráadásul hamar kiterjeszthettem, ugyanis jó pár karakter már az első megjelenésekor elbűvölt – közülük Beshelar, Csevet és Cala leginkább. A kedvenc szereplőm Beshelar lett, amelyre a mai napig nem találok magyarázatot, ugyanis ő elég morcos típus. Mégis, annyiszor megmosolyogtatott egy-egy kommentjével.
Utólag belegondolva, úgy éreztem, hogy mindegyik lényegesebb szereplőt ismertem, viszont az írónő nem igazán készített hosszú leírásokat róluk. Ehelyett a tetteikkel, a kommunikációjukkal mutatta be nekem, ami végül is remekül működött.
Mindent összevetve A koboldcsászár az egyik legfantasztikusabb és legcsodálatosabb és minden pozitív leg-leg fantasy, amit valaha olvastam. Nem számítottam rá, de teljesen letaglózott, és magával ragadott. Imádtam a politikai intrikai részeket, amelyek sok izgalmas jelenetért voltak felelősek. A karakterek pedig alapvetően az egyik legjobban sikerültek – minden jelentősebb szereplő kiváltott belőlem valamilyen érzelmet, ami számomra az egyik legfontosabb aspektus. Úgyhogy ezzel zárom: kedvenc lett.
Kezdjük ott, hogy mindent imádtam, amit csak imádni lehet: a világot, a történetet, a karaktereket. Teljes mértékben rajongó lettem, és jelentem, a függőség minden pillanatát élvezem! És csakhogy szemléltessem a rajongásom: ha nem önmagáért értékelnék könyveket, hanem összehasonlítanám őket, most biztos visszamenőleg levonnék jó pár csillagot az olvasmányaim nagy részénél. De azért nézzük meg közelebbről, miként is lett ilyen hatással rám ez a regény!
Elég hamar kialakult a könyv iránti szenvedélyem, nagyjából fél oldal kellett ahhoz, hogy megállapítsam, ez nekem való. Egyből magával ragadott a történet, és ahogy haladtam az olvasásban, azt vettem észre, hogy egyre inkább belefeledkeztem a regénybe, sőt, még akkor is rágondolok, mikor mással foglalkoztam.
Pedig a történet másra fókuszált, mint amire számítottam (azt gondoltam, hogy a középpontban az előző császár és családjának balesete áll majd), viszont örülök neki, hogy nem így lett. Kedvelem a jól kidolgozott politikai fantasyt, amely tele van intrikával, árulással és fordulattal. Katherine Addisontól pedig megkaptam mindent, amiért odavagyok a műfajon belőle. Kijelenthetem, hogy mesterien adagolta az intrikát és a fantasy elemeket, és egy igazán élvezhető, izgalmas elegy született belőle.
Egyetlen „negatívumot” azért meg kell említenem a könyvvel kapcsolatban – mégpedig, hogy nem tudtam felérni hozzá, és nevek terén nagyjából tíz oldal után végképp elvesztem. A főszereplők és néhány mellékszereplő nevét még megjegyeztem, többet látásból felismertem, de ezek együttesen közel a karakterek 30%-át tették ki. A maradék 70% nevénél esélyem sem volt – úgyhogy gyakran nézegetnek kellett a kivonatot, hogy előrébb jussak. Állítom, szinte mindenki ch-val vagy cs-vel kezdődő névvel rendelkezett, így rengetegszer kevertem meg magam. Persze ezt nem tekintem tényleges negatívumnak, inkább csak szemléltetés, hogy az írónő odatette magát, mikor a világa betelepítésére került sor.
De még mennyire odatette magát! A regény legnagyobb erőssége határozottan a karakterek voltak. A főszereplő, Maia, az első pillanattól fogva belopta magát a szívembe, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy az írónő alaposan kidolgozta a karakterét, és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek bennem instant szimpátiát ébresztettek. Az őiránta érzett szeretetemet ráadásul hamar kiterjeszthettem, ugyanis jó pár karakter már az első megjelenésekor elbűvölt – közülük Beshelar, Csevet és Cala leginkább. A kedvenc szereplőm Beshelar lett, amelyre a mai napig nem találok magyarázatot, ugyanis ő elég morcos típus. Mégis, annyiszor megmosolyogtatott egy-egy kommentjével.
Utólag belegondolva, úgy éreztem, hogy mindegyik lényegesebb szereplőt ismertem, viszont az írónő nem igazán készített hosszú leírásokat róluk. Ehelyett a tetteikkel, a kommunikációjukkal mutatta be nekem, ami végül is remekül működött.
Mindent összevetve A koboldcsászár az egyik legfantasztikusabb és legcsodálatosabb és minden pozitív leg-leg fantasy, amit valaha olvastam. Nem számítottam rá, de teljesen letaglózott, és magával ragadott. Imádtam a politikai intrikai részeket, amelyek sok izgalmas jelenetért voltak felelősek. A karakterek pedig alapvetően az egyik legjobban sikerültek – minden jelentősebb szereplő kiváltott belőlem valamilyen érzelmet, ami számomra az egyik legfontosabb aspektus. Úgyhogy ezzel zárom: kedvenc lett.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Goblin Emperor (2014)
Kiadó: Gabo (2016)
Oldalszám: 444
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése