"Minden mozgásban volt. Új dolgok jöttek létre, régiek tűntek el. A múlt változik, és az emlékezet a múlthoz kötődik. Hogyan bízhatna az emlékezetében? Hogyan lehetne biztos?"
Noha Philip K. Dick a regényeiről ismertebb, karrierje során száznál is több novellát írt, melyek éppoly meghökkentőek és beskatulyázhatatlanok, akár a hosszabb művei. Ez a kötet a legjobb novellái közül tartalmaz tízet.
A Közterm az egyik legkorábbi példa (és figyelmeztetés) a science-fictionben az önmagukat sokszorosító gépekre. A Kiállítási darab és Az ingázó Dick egyik kedvenc témájával foglalkozik: a valóság változó természetével és azzal, hogy lehetséges-e egyáltalán úgy érzékelni a világot, ahogy létezik. Az akasztott idegen egy bizsergetően sötét politikai allegória, amely ma is ugyanolyan érvényes, mint amikor Dick a hidegháború delén megírta.
Januárban jelent meg idehaza Philip K. Dick tíz novelláját tartalmazó kötete, az Elektromos álmok, amely alapul szolgált a nemrég debütáló Electric Dreams sorozatnak. A gyűjtemény különlegessége, hogy nem csupán a történetek olvashatók benne, hanem az adott novellát adaptáló forgatókönyvírók bevezetői is.
Ebben a novellásgyűjteményben benne volt minden, amiért Philip K. Dick az egyik kedvenc íróm évek óta: izgalmas, többrétű történet és elgondolkodtató üzenetek.
A novellák maguk a „jó” és az „ezt mindenkinek olvasnia kell, zseniális!” skálán mozogtak. Az előbbi kategóriába esik Az álapa és a Hulla vagy, Foster!, míg az utóbbiba a Kiállítási darab, A pántkészítő (aminek a végén nagyon komoly kárörömöt éreztem) és a Mi az ember? (amit már olvastam az Emlékmásban, de még mindig favorit novella).
Habár nem ugyanolyan mértékben tetszettek a novellák, a történetük összetettsége közös tulajdonságuk. Az elsőre teljesen egyszerűnek tűnő cselekményszál alatt egy sokkal mélyebb jelentéstartalom bújik meg. Az ezekből előtűnő gondolatébresztő üzenetek pedig hasonlóan sokszínűek és sokrétűek, így az olvasó maga választhatja meg, hogy miként értelmezi az adott novellát, vagy épp melyik aspektusát emeli ki.
A novellák különböző üzenetei között találhattunk a valóságról, az emlékezésről, a fogyasztói társadalomról, a szabadságról, az emberi kapcsolatokról, illetve magáról az emberi természetről szóló gondolatokat is. Engem mindig meglep, hogy ennyi idő után is még mindig relevánsak azok az ötletek és következtetések, amiket az író az 1950-70-es években levont.
Egyetlen dolog volt csupán, ami szerintem nem volt a legjobb megoldás; mégpedig a forgatókönyvírók bevezető szövege. Ugyan ezek nem spoilerezik el a novella cselekményét, azonban nélkülük még szabadabban tudtam értelmezni a novellákat, és vonhattam le a saját következtetéseimet. Utána érdekesebb volt elolvasni a bevezető szövegeket, s látni, hogy a forgatókönyvírók mit találtak fontosnak az adott novellában.
Végezetül pedig kicsit részletesebben bemutatnám a novellákat.
A Kiállítási darab fantasztikus kezdőnovella volt. Már a helyszínválasztás tetszett – nagyon bántam, hogy a sorozatba ezt nem ültette át a forgatókönyvíró. A története viszonylag egyszerű volt; a főszereplő a kiállításán keresztül visszajut az 1950-es évekbe. Ez a mű főleg a befejezése miatt maradt meg annyira, ugyanis még mindig nem tudom eldönteni, hogy miként értelmezzem. A valóság kicsavarása, mentális probléma, esetleg hogy legyünk óvatosak a kívánságainkkal?
Az ingázóról eleinte nem gondoltam, hogy oda fut ki, ahova. Egy utas szeretett volna bérletet venni egy városba, ami nem létezik. Maga a novella azt mutatja be, hogy a „mi lett volna, ha” kérdés miként hathat a valóságra, illetve hogy az emberi emlékezet mennyire megbízhatatlan. Nekem elsősorban a történelem jutott eszembe, hogy idővel mennyire másképp kerülhet az emberi tudatba egy esemény.
A Seholsincs bolygó volt a legszomorúbb novella, ami bemutatta, hogy mennyire szívtelenek lehetnek egyes emberek. Egy idős néni szeretne eljutni a Földre, amely már csak legendaként maradt fent. A befejezése könnyeket csalt a szemembe, és szeretnék hinni benne.
Az akasztott idegent sokan dicsérték már, így magas elvárásokkal álltam neki. Jó volt a történet, de maradandóvá az üzenete tette: az emberiség egyre növekvő közönyének drasztikus ábrázolása.
Közvetlen értékesítés annyira idegesítő volt, de nem a minősége miatt. Elég volt elképzelnem egy levakarhatatlan, erőszakos árust, és beleborzongtam. Az üzenet erős lett, de sajnos a befejezése eléggé laposnak tűnt egy ilyen felütés után.
Az álapa és a Hulla vagy, Foster! novellákat kedveltem legkevésbé ebben a kötetben. Mindkettő gyermek szemszögből íródott, ami a bennük bemutatott félelmeket – paranoiát – még intenzívebbé teszi. Ettől függetlenül mégsem tudtam annyira átérezni őket, mint a többi történetet.
A pántkészítőnél, ahogy írtam is, egy igen komoly káröröm érzet maradt meg, ami nem biztos, hogy a legillőbb reakció. A történet maga az egyéni gondolati szabadságát vizsgálja meg egy disztópikus társadalomban. Ismét egy elgondolkodtató novella, ami nagyon rezonált a 20.századi orosz történelmes olvasmányommal.
A kedvenc novellám a Mi az ember? volt, amit korábban már olvastam az Emlékmásban is (csak akkor még nem tudtam teljes egészében értékelni). Mivel már ismertem a történetet, főleg azon tűnődtem, hogy vajon a feleség jó döntést hozott-e. Első olvasásra csak támogatni tudtam, mert átéreztem a helyzetét. Most azonban eltűnődtem, hogy ez a megoldás nem csupán egy álomvilágba menekvés-e?
Az utolsó novella, a Közterm, ismét a mondanivalójával tudott lenyűgözni, ami igen aktuális téma mindig – a múltba való vágyódás. A szerző azt vizsgálta meg, mi történne, ha a „bezzeg a régi szép időkben” kijelentés megvalósulna. Habár maga a körítés, azaz a történet, nem annyira olvastatta magát, ez az üzenete sokat emelt a novella fényén.
Mindent összevetve az Elektronikus álmok egy nagyszerű válogatás lett, ami könnyedén beszippanthatja nem csupán a haladó, de a kezdő Philip K. Dick olvasókat is. Ismét nagy hatással voltak rám a történetek, és újfent napok kellettek, míg teljes mértékben feldolgoztam ezt a gyűjteményt. De pont ezért szeretem az írót annyira.
Ebben a novellásgyűjteményben benne volt minden, amiért Philip K. Dick az egyik kedvenc íróm évek óta: izgalmas, többrétű történet és elgondolkodtató üzenetek.
A novellák maguk a „jó” és az „ezt mindenkinek olvasnia kell, zseniális!” skálán mozogtak. Az előbbi kategóriába esik Az álapa és a Hulla vagy, Foster!, míg az utóbbiba a Kiállítási darab, A pántkészítő (aminek a végén nagyon komoly kárörömöt éreztem) és a Mi az ember? (amit már olvastam az Emlékmásban, de még mindig favorit novella).
Habár nem ugyanolyan mértékben tetszettek a novellák, a történetük összetettsége közös tulajdonságuk. Az elsőre teljesen egyszerűnek tűnő cselekményszál alatt egy sokkal mélyebb jelentéstartalom bújik meg. Az ezekből előtűnő gondolatébresztő üzenetek pedig hasonlóan sokszínűek és sokrétűek, így az olvasó maga választhatja meg, hogy miként értelmezi az adott novellát, vagy épp melyik aspektusát emeli ki.
A novellák különböző üzenetei között találhattunk a valóságról, az emlékezésről, a fogyasztói társadalomról, a szabadságról, az emberi kapcsolatokról, illetve magáról az emberi természetről szóló gondolatokat is. Engem mindig meglep, hogy ennyi idő után is még mindig relevánsak azok az ötletek és következtetések, amiket az író az 1950-70-es években levont.
Egyetlen dolog volt csupán, ami szerintem nem volt a legjobb megoldás; mégpedig a forgatókönyvírók bevezető szövege. Ugyan ezek nem spoilerezik el a novella cselekményét, azonban nélkülük még szabadabban tudtam értelmezni a novellákat, és vonhattam le a saját következtetéseimet. Utána érdekesebb volt elolvasni a bevezető szövegeket, s látni, hogy a forgatókönyvírók mit találtak fontosnak az adott novellában.
Végezetül pedig kicsit részletesebben bemutatnám a novellákat.
A Kiállítási darab fantasztikus kezdőnovella volt. Már a helyszínválasztás tetszett – nagyon bántam, hogy a sorozatba ezt nem ültette át a forgatókönyvíró. A története viszonylag egyszerű volt; a főszereplő a kiállításán keresztül visszajut az 1950-es évekbe. Ez a mű főleg a befejezése miatt maradt meg annyira, ugyanis még mindig nem tudom eldönteni, hogy miként értelmezzem. A valóság kicsavarása, mentális probléma, esetleg hogy legyünk óvatosak a kívánságainkkal?
Az ingázóról eleinte nem gondoltam, hogy oda fut ki, ahova. Egy utas szeretett volna bérletet venni egy városba, ami nem létezik. Maga a novella azt mutatja be, hogy a „mi lett volna, ha” kérdés miként hathat a valóságra, illetve hogy az emberi emlékezet mennyire megbízhatatlan. Nekem elsősorban a történelem jutott eszembe, hogy idővel mennyire másképp kerülhet az emberi tudatba egy esemény.
A Seholsincs bolygó volt a legszomorúbb novella, ami bemutatta, hogy mennyire szívtelenek lehetnek egyes emberek. Egy idős néni szeretne eljutni a Földre, amely már csak legendaként maradt fent. A befejezése könnyeket csalt a szemembe, és szeretnék hinni benne.
Az akasztott idegent sokan dicsérték már, így magas elvárásokkal álltam neki. Jó volt a történet, de maradandóvá az üzenete tette: az emberiség egyre növekvő közönyének drasztikus ábrázolása.
Közvetlen értékesítés annyira idegesítő volt, de nem a minősége miatt. Elég volt elképzelnem egy levakarhatatlan, erőszakos árust, és beleborzongtam. Az üzenet erős lett, de sajnos a befejezése eléggé laposnak tűnt egy ilyen felütés után.
Az álapa és a Hulla vagy, Foster! novellákat kedveltem legkevésbé ebben a kötetben. Mindkettő gyermek szemszögből íródott, ami a bennük bemutatott félelmeket – paranoiát – még intenzívebbé teszi. Ettől függetlenül mégsem tudtam annyira átérezni őket, mint a többi történetet.
A pántkészítőnél, ahogy írtam is, egy igen komoly káröröm érzet maradt meg, ami nem biztos, hogy a legillőbb reakció. A történet maga az egyéni gondolati szabadságát vizsgálja meg egy disztópikus társadalomban. Ismét egy elgondolkodtató novella, ami nagyon rezonált a 20.századi orosz történelmes olvasmányommal.
A kedvenc novellám a Mi az ember? volt, amit korábban már olvastam az Emlékmásban is (csak akkor még nem tudtam teljes egészében értékelni). Mivel már ismertem a történetet, főleg azon tűnődtem, hogy vajon a feleség jó döntést hozott-e. Első olvasásra csak támogatni tudtam, mert átéreztem a helyzetét. Most azonban eltűnődtem, hogy ez a megoldás nem csupán egy álomvilágba menekvés-e?
Az utolsó novella, a Közterm, ismét a mondanivalójával tudott lenyűgözni, ami igen aktuális téma mindig – a múltba való vágyódás. A szerző azt vizsgálta meg, mi történne, ha a „bezzeg a régi szép időkben” kijelentés megvalósulna. Habár maga a körítés, azaz a történet, nem annyira olvastatta magát, ez az üzenete sokat emelt a novella fényén.
Mindent összevetve az Elektronikus álmok egy nagyszerű válogatás lett, ami könnyedén beszippanthatja nem csupán a haladó, de a kezdő Philip K. Dick olvasókat is. Ismét nagy hatással voltak rám a történetek, és újfent napok kellettek, míg teljes mértékben feldolgoztam ezt a gyűjteményt. De pont ezért szeretem az írót annyira.
Könyv adatai
Eredeti cím: Philip K. Dick's Electric Dreams (2017)
Kiadó: Agave könyvek (2018)
Oldalszám: 240
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése