Egy széttört hold.
Egy titkos terv.
Egy mindenre elszánt tolvaj.
Sorozat: A hosszú játszma #1
Orry Kent apja a kvadráns egyik leghírhedtebb szélhámosa, aki nagyívű csalásokkal veri át az Uradalom felsőosztálybeli családjait saját gyerekei segítségével. A legutóbbi melójuk is csupán hétköznapi átverésnek indul egy vagyont érő zsákmánnyal... ám Orry ezúttal eltér a precízen kidolgozott tervtől, és mellékesként ellop egy nyakéket is, ami óriási veszélybe sodorja őket. Ráadásul alig egy órára rá az átverés célpontjának, Delf grófjának egyetlen unokáját holtan találják, így Orrynak menekülnie kell egy olyan gyilkosság vádja elől is, amit nem ő követett el. Nem sokkal később kiderül, hogy az Orry által elkötött nyakéket a Repeszhold néhai titokzatos civilizációja készítette – és rengeteg befolyásos alak akarja magának, akik nem állnak meg egy gyilkosság után.
Domic Dulley októberben debütált nálunk a Repeszhold című regényével, ami egy kalandregény és űropera vegyítése. Főszerepben egy szélhámos lánnyal, akinek az egyik szerzeménye események egész láncolatát indítja el. Mivel még mindig vágytam egy okos szélhámos történetre, reménykedtem, hogy ezúttal megkapom azt.
Úgy gondolom, a legnagyobb átverés áldozata én lettem. Az első fejezetek alapján azt gondoltam, hogy végre itt egy olyan sci-fi kalandregény, ami okosabb, mint amiket eddig olvastam. Biztos voltam benne, hogy egy szórakoztató, izgalmas kötet lesz, ahol csak úgy repülnek az oldalak.
Legalább egy dologban igazam lett: valóban csak úgy repültek az oldalak.
De miért okozott akkora csalódást a Repeszhold?
A kezdeti lelkesedést követően olyan logikai hibák bukkantak elő (a fő történetszál részeként is), amiket nem lehetett nem észrevenni. De nem is ez volt a legnagyobb gondom, hiszen annyi minden beleszuszakolt a szerző a regénybe, hogy legalább egy dolognak lennie kellett volna, ami megmenti a kötetet.
Pontosan ez a túlzsúfoltság volt az egyik fő problémám. A mindösszesen 400 oldalas regényben nem volt egy olyan pillanat sem, amikor lehetőség lett volna feldolgozni az egyes történéseket vagy bepillantást nyerni egy-egy terv kigondolásának folyamatába. Csak el kellett fogadni, hogy a főszereplő kitalált valamit. Valahogy így nézett ki a cselekmény nagy része: terv - probléma/hiba - menekülés / ismétlés. Ennél már csak az volt fájdalmasabb, hogy ezzel a formulával teljes mértékben kiszámíthatóvá vált a cselekmény. (Mert amúgy a fordulatoknak is megvolt a maga helye a fenti képletben.)
A túlzsúfoltság és repetitív jelleg mellett továbbra rontotta az élményt, hogy a főszereplő, Orry, végig úgy volt reklámozva, mint egy született tehetség, közben pedig teljes mértékben inkompetens volt. Hibát hibára halmozott, rossz döntéseket hozott, stb. Ettől számomra hiteltelenné vált a regény.
Ezek után két tényező mentette meg valamelyest a regény. Az egyik, hogy egy űropera, és legalább kikapcsolódhattam olvasás közben. (Bár jó lett volna kicsit jobban megismerni ezt a világot.) A másik pedig a szereplők, akik egyénileg kedvelhetők voltak. Komolyan, ha egyénileg dolgozott volna mindenki, remekül ellettem volna, mert nem kellett volna átélnem azt a sok-sok izzadtságszagú párbeszédet, indokolatlan, kidolgozatlan kapcsolatokat és irracionális érzelmeket.
Hogy szemléltessem, mit is értek ez alatt, spoileres területre fogok tévedni. Számomra a legfurcsább kapcsolat Orry és Mender közt alakult ki. Már a kezdetektől egyértelművé válik, hogy Mender egyfajta mentori szerepet tölt majd be Orry életében, ám ennek a kapcsolatnak a természetes fejlődésére egyáltalán nem fordított időt a szerző. Még rosszabb, amikor kiderült, hogy milyen szerepet játszott Mender Orry apjának halálában, nagyjából két oldallal később már egymással viccelődnek, mintha nem történt volna semmi. Ami érthető lett volna, ha a szerző legalább egy fél mondatnyi időt szán arra, hogy Orry feldolgozza magában ezt az információt.
Hasonló volt a helyzet Orry és Harry közt. Nagyon frusztrálónak találtam, hogy a lány gyakran bármilyen indok nélkül kezdett el kiabálni a fiatal férfival. Folyamatosan Harry származását hozta elő anélkül, hogy annak bármi köze lett volna a történtekhez. Habár később kiderült, hogy a lányt a nemesek ellen nevelték, ám ekkor már elvileg ismerte Harryt. Ezzel együtt a kettejük közt egyáltalán nem volt meg az, ami egy jól működő kapcsolathoz kellene. Abba már bele sem kezdek, hogy a legutolsó találkozásukat miként mutatta be az író.
Spoileres rész vége.
Tehát egyénileg mindenkinek izgalmas élettörténete volt, és annyira jó lett volna, ha több időt töltött volna az író ezeknek a kibontásával. Akkor talán szimpatikusabb lett volna több karakter is, valóban megérthettük volna a motivációjukat.
Mindent összevetve számomra csalódás volt ez a regény, s nem is fogom folytatni a sorozatot. Ugyanakkor azok számára, akik nálam jobban szeretik a nagyon pörgős, cselekményközpontú regényeket, lehet, hogy pozitívabb élmény lesz ez a kötet. Elsősorban nekik ajánlom ezt a regényt.
Úgy gondolom, a legnagyobb átverés áldozata én lettem. Az első fejezetek alapján azt gondoltam, hogy végre itt egy olyan sci-fi kalandregény, ami okosabb, mint amiket eddig olvastam. Biztos voltam benne, hogy egy szórakoztató, izgalmas kötet lesz, ahol csak úgy repülnek az oldalak.
Legalább egy dologban igazam lett: valóban csak úgy repültek az oldalak.
De miért okozott akkora csalódást a Repeszhold?
A kezdeti lelkesedést követően olyan logikai hibák bukkantak elő (a fő történetszál részeként is), amiket nem lehetett nem észrevenni. De nem is ez volt a legnagyobb gondom, hiszen annyi minden beleszuszakolt a szerző a regénybe, hogy legalább egy dolognak lennie kellett volna, ami megmenti a kötetet.
Pontosan ez a túlzsúfoltság volt az egyik fő problémám. A mindösszesen 400 oldalas regényben nem volt egy olyan pillanat sem, amikor lehetőség lett volna feldolgozni az egyes történéseket vagy bepillantást nyerni egy-egy terv kigondolásának folyamatába. Csak el kellett fogadni, hogy a főszereplő kitalált valamit. Valahogy így nézett ki a cselekmény nagy része: terv - probléma/hiba - menekülés / ismétlés. Ennél már csak az volt fájdalmasabb, hogy ezzel a formulával teljes mértékben kiszámíthatóvá vált a cselekmény. (Mert amúgy a fordulatoknak is megvolt a maga helye a fenti képletben.)
A túlzsúfoltság és repetitív jelleg mellett továbbra rontotta az élményt, hogy a főszereplő, Orry, végig úgy volt reklámozva, mint egy született tehetség, közben pedig teljes mértékben inkompetens volt. Hibát hibára halmozott, rossz döntéseket hozott, stb. Ettől számomra hiteltelenné vált a regény.
Ezek után két tényező mentette meg valamelyest a regény. Az egyik, hogy egy űropera, és legalább kikapcsolódhattam olvasás közben. (Bár jó lett volna kicsit jobban megismerni ezt a világot.) A másik pedig a szereplők, akik egyénileg kedvelhetők voltak. Komolyan, ha egyénileg dolgozott volna mindenki, remekül ellettem volna, mert nem kellett volna átélnem azt a sok-sok izzadtságszagú párbeszédet, indokolatlan, kidolgozatlan kapcsolatokat és irracionális érzelmeket.
Hogy szemléltessem, mit is értek ez alatt, spoileres területre fogok tévedni. Számomra a legfurcsább kapcsolat Orry és Mender közt alakult ki. Már a kezdetektől egyértelművé válik, hogy Mender egyfajta mentori szerepet tölt majd be Orry életében, ám ennek a kapcsolatnak a természetes fejlődésére egyáltalán nem fordított időt a szerző. Még rosszabb, amikor kiderült, hogy milyen szerepet játszott Mender Orry apjának halálában, nagyjából két oldallal később már egymással viccelődnek, mintha nem történt volna semmi. Ami érthető lett volna, ha a szerző legalább egy fél mondatnyi időt szán arra, hogy Orry feldolgozza magában ezt az információt.
Hasonló volt a helyzet Orry és Harry közt. Nagyon frusztrálónak találtam, hogy a lány gyakran bármilyen indok nélkül kezdett el kiabálni a fiatal férfival. Folyamatosan Harry származását hozta elő anélkül, hogy annak bármi köze lett volna a történtekhez. Habár később kiderült, hogy a lányt a nemesek ellen nevelték, ám ekkor már elvileg ismerte Harryt. Ezzel együtt a kettejük közt egyáltalán nem volt meg az, ami egy jól működő kapcsolathoz kellene. Abba már bele sem kezdek, hogy a legutolsó találkozásukat miként mutatta be az író.
Spoileres rész vége.
Tehát egyénileg mindenkinek izgalmas élettörténete volt, és annyira jó lett volna, ha több időt töltött volna az író ezeknek a kibontásával. Akkor talán szimpatikusabb lett volna több karakter is, valóban megérthettük volna a motivációjukat.
Mindent összevetve számomra csalódás volt ez a regény, s nem is fogom folytatni a sorozatot. Ugyanakkor azok számára, akik nálam jobban szeretik a nagyon pörgős, cselekményközpontú regényeket, lehet, hogy pozitívabb élmény lesz ez a kötet. Elsősorban nekik ajánlom ezt a regényt.
Könyv adatai
Eredeti cím: Shattermoon (2018)
Kiadó: Agave könyvek (2019)
Oldalszám: 400
Eredeti cím: Shattermoon (2018)
Kiadó: Agave könyvek (2019)
Oldalszám: 400
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése