"Nem minden történetnek van boldog vége, ez azonban nem jelenti, hogy nem érdemes elmondani."
Sorozat: The Torch Keeper #1
Itt a Behívás Napja... ha elbuksz, egy szeretted meghal...
Lucian "Lucky" Sparknak a Behívás napja azt jelenti, hogy a Testület, egy totalitárius kormányzat, egyik kiválasztottjává válik, és harcolnia kell, hogy a kormány könyörtelen hadseregébe kerülhessen. Minden kiválasztott részt vesz egy egyre nehezebbé és erőszakosabbá váló katonai kiképzésen; a cél pedig a következő szintre jutás. Azok, akik veszítenek, választaniuk kell két szerettük közül kit öljenek meg brutálisan.
Lucian mindent megtesz, hogy életben tartsa öccsét, még ha ez azt is jelenti, hogy feláldozza más kiválasztottak szeretteit. Amire viszont Lucian nem készült fel, az a Digory Tycho iránt fellángoló vonzalom. Miközben Lucian és Digory együtt készülnek, kapcsolatuk egyre szorosabbá válik. Azonban egy másik kiválasztotthoz való kötődés - különösen egy olyan világban, ahol a szeretetet fegyverként használják - veszélyes. És Lucian hamar megtanulja, hogy a következmények halálosak lehetnek.
Van ez a dolog, amit röviden érzéseknek neveznek. Nos, nekem most van belőle - ha őszinte akarok lenni, túl sok is. A The Cullingot Gigusztól kaptam karácsonyra, és mivel a disztópiát és a glbt-t is nagyon szeretem, mondhatni ideális ajándéknak bizonyult. És akkor még nem is mondtam semmit a tartalomról.
De kezdjük az elején, a háttérvilággal és az alaphelyzettel. Létezik egy Testület, amelyik autokratikus rendszert épített ki. Itt minden évben kiválasztanak öt tizenhat évest, akiknek meg kell küzdeniük a lehetőségért, hogy a Testület elit hadseregébe kerülhessenek, és szolgálhassák őket.
Nem tagadom, ez a fiatalok küzdenek egymással életre-halálra eléggé Éhezők viadala jellegűnek tűnik, sőt a negatív kritikák teljes másolásnak hívták a The Cullingot. Személy szerint nem így látom, már csak azért sem, mert más a koncepció, sokkal jobban fókuszál az individuumra, és ezáltal egy egész más hangulatot kelt a szerző.
Plusz, itt a kiválasztottak nem egymást ölik meg, hanem saját szeretteik közül kell kiválasztani egyet, és maguknak kell kivitelezniük a gyilkosságot. Milyen lélekölő ez? Mikor van két szeretted, és döntened kell, hogy melyikük halálos ítéletét írod alá? Hiszen előfordulhat, hogy te győzöl. Itt a küzdelem nem csak fizikai, hanem lelki tortúrát is jelent. Ezt pedig Steven dos Santos nagyon részletesen ábrázolta számunkra.
De vissza a kiépült világhoz. A narrátorunk, Lucian, korlátolja a mi látókörünket is - nem tudjuk, milyen a helyzet a világban, azonban elég deskriptív leírást ad számunkra a városról, az életmódjukról és magáról a hatalomról is, így úgy éreztem, ismerem ezt a világot.
Ugyanakkor mégsem ismerhettem teljesen - a könyv rengeteg kérdést ébresztett bennem, ráadásul az író pont azt a szálat tervezi szerintem a következő rész alapjának használni, amire leginkább kíváncsi vagyok (mini-öröm, és hatalmas izgatottság).
A lényeg mindebből az lenne, hogy lehet hasonlítani a The Cullingot más könyvekhez, de szerintem van elég különleges, hogy teljesen hasonlítgatás nélkül lehessen egyszerre szeretni, majd a következő pillanatban utálni, amiért ismét darabokra törte a szívemet.
A történetre a molyos értékelésemnél csupa hangzatos szavakat használtam, amelyek igen heves érzelmek kifejezésére szolgálnak. És én így is éreztem. Fájt minden, és semmi megnyugtatást nem találtam. Ebben a regényben a a történet felettébb izgalmas volt, bár ezt is leírhatnám mindössze pár szóval: van egy fiú, akit elárulnak, majd megtörik a lelkét, erősebbé teszik, és újra darabokra törik. Ebben a világban nem létezik boldogság, mindez csak egy illúzió, mindössze pár percnyi elillanó álom, mely arra szolgál, hogy ezért a jóért kapott fájdalom még elviselhetetlenebb legyen.
De a tényleges történet, hogy egy fiú kiválasztott lesz, és négy társa ellen kell megküzdenie öccse életéért. Nem is a sajátjáért! Mert őszintén, ki akarna szolgája lenni egy olyan szervnek, amely tönkretette az életét? Egyébként ez is annyira szörnyű volt - mindegyik szereplő csak a szeretteiért akart életben maradni. El tudjátok képzelni, milyen világ ez? Milyen elviselhetetlen szenvedéseken kellett keresztülmenniük a kiképzésen is, hogy egy ilyen szintre eljussanak?
Mindig elkalandozom, de egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni az érzelmektől, bármelyik aspektusát is nézem a regénynek.
"A gyász túl emberi gyengeség, szánalommal bemocskolva, és mi nem követhetjük el ismét ezt a hibát, ugye?"
Na, de vissza a történethez. Azt már írtam, mennyire szomorú volt, említettem, hogy számtalanszor darabokra törte a szívem és hogy emellett izgalmas volt. Mármint a próbák, amiket ki kellett állniuk a szereplőknek, az a rengeteg aggódás, hogy ki lesz az utolsó, milyen szörnyűséget terveznek tenni velük legközelebb, mit fognak kitalálni, hogy még jobban megkínozzák a őket.
És persze ott vannak a rejtélyek, a nagyobb kép, ami egyelőre csak fel-felvillant a regény folyamán, de később nagy szerepet fog kapni.
Egyébként ezt imádtam - hogy három szintje van a történetnek - ez a háttérben játszódó sorozat-főszál, Lucian története, illetve a többi karakter háttértörténete. És én imádtam mindegyiket. Ráadásul mindegyik karakter háttértörténete tartogatott olyan elemeket, amelyektől szinte automatikusan szimpatizálni kezdtem velük; olyan történteket, amelyek megdöbbentettek, s amelyek miatt úgy gondolom, mindegyikük megérdemelne egy saját kötetet.
És ha már karakterek. Velük követtem el a legnagyobb hibámat - ugyanis megkedveltem őket. Nem lett volna szabad, és ajánlom, ti ne tegyétek! Jó, jó, nem írok ilyet, mert mindegyikük megérdemli a szeretetet, és sok-sok ölelést. Emellett élveztem, hogy a főhős karakterítélete egész jónak bizonyult, sehol nem éreztem úgy, hogy valakit kedvelnék, aki ellenség (igen, én ezt már pozitívumnak tekintem). Sőt, csak még jobban utáltam pár karaktert!
A narrátort, Luciant nagyon megszerettem (ó, igen. Nekem nem állt rá a szám, hogy Lucky-nak hívjam. Ő Lucian, ahogy Digory is hívja). Az öccse iránt érzett hatalmas szeretete volt az első tényező, amivel felhívta magára a figyelmet. Ezen túl az író teret adott a karakterfejlődésnek - és ez érdekes volt. Lucian már alapból nehéz helyzetben élt, de volt hite, ártatlan volt. Mikor egy ilyen reménytelen helyzetbe kerül, ahol a bizalmat nem osztogatják könnyedén, akkor mutatkozik meg, mennyire erős karakter is valójában.
Ami pedig még különlegesebbé teszi őt, az hogy mindennek ellenére, az utolsó utáni pillanatban is megmaradt az embersége, egy cseppnyi ártatlansága.
Mindennek ellenére az én szívem csücske Digory Ticho lett. Kezdjük azzal, hogy ez a név borzalmas (igen, ez az egyetlen negatívuma a regénynek). De komolyan, milyen név lett ez? Hogy vegyem őt komolyan ezek után?
Legalább is, ezek voltak az első gondolataim róla. Aztán megismertem Digoryt, és a szívembe zártam. Az ő karaktere a szikla, amelyre Luciannek szüksége van. A láthatatlan segítő, aki maga lázadó, reményvesztett, de mégis erős. Erős, aki képes gyengédségre, aki az életét áldozná azért, hogy megdöntse a Testületet, aki még akkor is segíteni akar, ha az az ő bukását jelentené, aki egyszerűen fantasztikus.
"Bárki, aki képes szeretetre, nem lehet rossz."
És akkor beszéljünk a The Culling egyik legleglegfavoritabb eleméről. A romantikáról. Lucian és Digory kapcsolatáról. A kémiáról. A fangirl énemről.
Imádtam a romantikát ebben a regényben. Úgy éreztem, a kettejük közt lévő kapcsolat megalapozott, és túlságosan is lassan kiépülő. Rendben, ezt csak a fangirl énem mondja, aki a csillagnézős résznél elolvadt, majd darabokra tört (igen, ez lehetséges volt). Kikészített, hogy a könyv nagy részében ez az egy lépést előre, kettőt vissza jellegű helyzetben voltak, mikor hamar egyértelművé vált (számomra), hogy ők egymásnak lettek teremtve. De meg tudtam érteni, miért történtek ilyen lassan a dolgok: ugyanis bármelyik pillanatban elveszthetik, és ellenük fordíthatják az egymás iránti érzéseiket. Igazán szívfájdító volt nézni, miként küzdöttek az érzéseik ellen.
Ennyi lenne a The Culling. Avagy dehogy is, miket beszélek? Steven dos Santos regénye sokkal több annál, mint amit ide leírtam: egy élmény, egy szívfájdalom, egy cseppnyi extázis és rengeteg érzelem. Én pedig rajongok, és számolom vissza a napokat a folytatásig, amit csak azért nem merek olvasni majd, mert tudom, csak ismét fájdalmat fog okozni, és megkínoz. Én pedig (remélhetőleg) élvezni fogom minden egyes pillanatát.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Culling (2013)
Kiadó: Flux
Oldalszám: 421
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése