"A szívek születésük pillanatától fogva más szívek keresésére indulnak, és oly erős és szoros hálókat szőnek maguk közé, hogy reménytelen csomókba kötve végzed, hozzáláncolva egy olyan állat árnyékához, akit egykor, régen ismertél és szerettél."
Sorozat: Tündérföld #2
Tündérföldön nincs minden rendben …
Szeptember első kalandja óta visszavágyott Tündérföldre. Amikor végre visszajut, megtudja, hogy a birodalom lakóinak árnyéka – és varázsereje – már egy ideje Alsó-Tündérföldre szivárog. Az alvilágnak új uralkodója van: Halloween, a sivár királynő, Szeptember árnyéka. Halloweennek pedig esze ágában sincs visszaadni Tündérföld árnyait.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy absztrakt manó, akit egykor egy orosz mitológiáról szóló könyv, s annak Koscseje teljesen elvarázsolt. Ezt követően a kis manó vágyott arra, hogy új világba jusson, és így kerültünk el először Tündérföldre, a legcsodálatosabb világba, ahol megmosdatták bátorságát és szerencséjét is, illetve megismerkedett sok-sok szeretnivaló (na jó, talán nem mind volt olyan szeretnivaló) lénnyel, mielőtt visszatért volna a való világba. Szerencséjére hamar elérkezett az újabb év, és a manó visszatérhetett Tündérföldre – arra viszont nem számított, hogy ezúttal nem abba a szépségbe tér vissza, mint régen, hanem bizony hatalmasat fog zuhanni, és el kell indulnia felfedezni Alsó-Tündérföldet.
Nem csak nekem, Szeptembernek is egy egész évet kellett arra várnia, hogy újra eljuthasson Tündérföldre. Arra számítottam, hogy ismét hasonló környezetben fog játszódni a történet, mint az első részben. Ehelyett azonban lejutottam Alsó-Tündérföldre, ahol a varázslat születik, s a teának nagyhercege, a kávénak kormányzónője van. Eleinte nem találtam túl érdekesnek Alsó-Tündérföldet – sötét, komor helynek képzeltem el, Tündérföld teljes ellentétének. Elvégre tele volt árnyékkal, azokról pedig megtanultam, hogy a személyiségünk elnyomott részét testesítik meg. Szerencsére azonban, ahogy elindultunk egy újabb izgalmas kalandra, és jobban felfedeztem Alsó-Tündérföldet, ismét kezdett átjárni a hely varázsa.
Régen a mesékben jelen volt egy éles különbség a jó és a rossz, a fekete és a fehér közt, amely átléphetetlen volt. Úgy tűnik, a mostani mesékben (beleértve a Tündérföld sorozatot is) már nem ennyire éles ez a vonal, szinte elmosódik. Ezt felnőttként sokkal jobban értékelem, mert úgy mutatja be a világot, amilyen valójában. Nincsenek tiszta vonalak, és minden szürke.
A könyvben ismét érdekes kérdéseket feszeget az írónő. Már korábban említettem, hogy az árnyékok ebben a világban úgy működnek, mint a jungi pszichológiában: olyan részünket reprezentálja, amely ellentétes a saját személyiségünkkel. Ennek a materializált megfelelőjét mutatta be Valente is, s központba azt a kérdést helyezte, hogy mennyire azonos az árnyékunk velünk. Ugyanolyan részünk-e, mint mondjuk a szívünk – és, ha igen, ezt hajlandók vagyunk-e elismerni. Az előző részben ugyebár Szeptember úgy vált el árnyékától, mintha az nem lenne fontos, ezért nagyon tetszett, hogy az írónő milyen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezt a témát feldolgozza.
Ismét megjelenik a háttérben a valódi világ is, ám ezúttal sokkal nagyobb szerepet tölt be, mint a legelső részben – mert bár nincs jelen, de az ott játszódó történéseknek sokkal nagyobb hatása van Szeptemberre, mint az első részben. Az onnan eredő szomorúság sokkal súlyosabbnak, mélyebbnek érződik.
A történet egy újabb kaland valójában. Egy csodás utazás, amelyben érdekesebbnél-érdekesebb helyszíneket fedezhetünk fel, összefuthatunk veszélyekkel, és ahol könnyedén összetörhetik a szívünket. Olyan volt ez a mostani utazás, mint egy jellemfejlődési út. Ezt pedig különösen izgalmasnak találtam. Bár be kell vallanom, a mostani utazás egy hangyányit kevésbé volt lenyűgöző, mint az első részé, mégis nagyon-nagyon tetszett. Ugyanolyan könnyedén beleéltem magam, mint korábban.
Szeptembert ebben a részben még jobban megkedveltem. Mivel egy évvel idősebb lett, elkezdett nőni a szíve, ám az még új és vad. Emiatt pedig sokkal erőteljesebben hatottak rá olyan események, amelyeket az első részben talán még nem vett volna ennyire fel. Szerintem csodálatos volt annak leírása, hogy milyen érzés, mikor először érez valamit az ember lánya.
Érdekes volt a kapcsolatait is figyelni, hiszen most Elly és Szombat árnyékai voltak jelen. Ez ismét eredményezte a kérdést, hogy mennyire azonos a személlyel az árnyékok? Vajon ők is ugyanazt érzik, ugyanaz a hűség és szeretet köti őket Szeptemberhez, mint Ellyt és Szombatot? Örültem, hogy az írónő többször is elmerengett ezen a kérdésen.
Elvileg Halloweent mondhatnánk ennek a résznek a főgonoszának, hiszen ő lopta el Tündérföld árnyait, és varázsát. Ugyanakkor itt jelenik meg az, hogy nem annyira egyértelmű a helyzet. Jó volt azt látni, hogy az árnyékok úgy néztek magukra, mint elnyomott, külön identitással rendelkező árnyékok. Az ebből fakadó ellentétben pedig nehéz bármelyik oldal mellett határozottan elköteleződni. Egyszerűen imádom, amikor ilyen helyzetet teremtenek egy regényben.
Összességében még mindig azt mondhatom, hogy a végletekig rajongok ezért a sorozatért. Ez a rész számomra hasonlóan nagyszerű kaland volt, mint az első, ráadásul ismét olyan karaktereket ismerhettünk meg, akiket nem lehet nem kedvelni. Tetszett, hogy egyáltalán nem vált kiszámíthatóvá, a fordulatai ugyanúgy megleptek, mint az első részben. Rajongó vagyok, és egyszer szeretnék eljutni Tündérföldre, hogy én is megismerkedhessem ezzel a csodálatos mágiával.
Nem csak nekem, Szeptembernek is egy egész évet kellett arra várnia, hogy újra eljuthasson Tündérföldre. Arra számítottam, hogy ismét hasonló környezetben fog játszódni a történet, mint az első részben. Ehelyett azonban lejutottam Alsó-Tündérföldre, ahol a varázslat születik, s a teának nagyhercege, a kávénak kormányzónője van. Eleinte nem találtam túl érdekesnek Alsó-Tündérföldet – sötét, komor helynek képzeltem el, Tündérföld teljes ellentétének. Elvégre tele volt árnyékkal, azokról pedig megtanultam, hogy a személyiségünk elnyomott részét testesítik meg. Szerencsére azonban, ahogy elindultunk egy újabb izgalmas kalandra, és jobban felfedeztem Alsó-Tündérföldet, ismét kezdett átjárni a hely varázsa.
„És lehet, hogy előítélettel viseltetsz a sötétség iránt, de emlékezz csak rá, hogy ott élnek a csillagok meg a hold, és a mosómedvék, a baglyok, a szentjánosbogarak, a gombák, a macskák és a bűbájok, és rengeteg egy jó és szükséges dolog.”
Régen a mesékben jelen volt egy éles különbség a jó és a rossz, a fekete és a fehér közt, amely átléphetetlen volt. Úgy tűnik, a mostani mesékben (beleértve a Tündérföld sorozatot is) már nem ennyire éles ez a vonal, szinte elmosódik. Ezt felnőttként sokkal jobban értékelem, mert úgy mutatja be a világot, amilyen valójában. Nincsenek tiszta vonalak, és minden szürke.
A könyvben ismét érdekes kérdéseket feszeget az írónő. Már korábban említettem, hogy az árnyékok ebben a világban úgy működnek, mint a jungi pszichológiában: olyan részünket reprezentálja, amely ellentétes a saját személyiségünkkel. Ennek a materializált megfelelőjét mutatta be Valente is, s központba azt a kérdést helyezte, hogy mennyire azonos az árnyékunk velünk. Ugyanolyan részünk-e, mint mondjuk a szívünk – és, ha igen, ezt hajlandók vagyunk-e elismerni. Az előző részben ugyebár Szeptember úgy vált el árnyékától, mintha az nem lenne fontos, ezért nagyon tetszett, hogy az írónő milyen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezt a témát feldolgozza.
Ismét megjelenik a háttérben a valódi világ is, ám ezúttal sokkal nagyobb szerepet tölt be, mint a legelső részben – mert bár nincs jelen, de az ott játszódó történéseknek sokkal nagyobb hatása van Szeptemberre, mint az első részben. Az onnan eredő szomorúság sokkal súlyosabbnak, mélyebbnek érződik.
A történet egy újabb kaland valójában. Egy csodás utazás, amelyben érdekesebbnél-érdekesebb helyszíneket fedezhetünk fel, összefuthatunk veszélyekkel, és ahol könnyedén összetörhetik a szívünket. Olyan volt ez a mostani utazás, mint egy jellemfejlődési út. Ezt pedig különösen izgalmasnak találtam. Bár be kell vallanom, a mostani utazás egy hangyányit kevésbé volt lenyűgöző, mint az első részé, mégis nagyon-nagyon tetszett. Ugyanolyan könnyedén beleéltem magam, mint korábban.
„A barátai voltak – mindig is azok voltak. A barátok lehetnek furcsák és tehetnek olyasmit, ami nem tetszik az embernek, de ettől még nem válnak idegenekké.”
Szeptembert ebben a részben még jobban megkedveltem. Mivel egy évvel idősebb lett, elkezdett nőni a szíve, ám az még új és vad. Emiatt pedig sokkal erőteljesebben hatottak rá olyan események, amelyeket az első részben talán még nem vett volna ennyire fel. Szerintem csodálatos volt annak leírása, hogy milyen érzés, mikor először érez valamit az ember lánya.
Érdekes volt a kapcsolatait is figyelni, hiszen most Elly és Szombat árnyékai voltak jelen. Ez ismét eredményezte a kérdést, hogy mennyire azonos a személlyel az árnyékok? Vajon ők is ugyanazt érzik, ugyanaz a hűség és szeretet köti őket Szeptemberhez, mint Ellyt és Szombatot? Örültem, hogy az írónő többször is elmerengett ezen a kérdésen.
Elvileg Halloweent mondhatnánk ennek a résznek a főgonoszának, hiszen ő lopta el Tündérföld árnyait, és varázsát. Ugyanakkor itt jelenik meg az, hogy nem annyira egyértelmű a helyzet. Jó volt azt látni, hogy az árnyékok úgy néztek magukra, mint elnyomott, külön identitással rendelkező árnyékok. Az ebből fakadó ellentétben pedig nehéz bármelyik oldal mellett határozottan elköteleződni. Egyszerűen imádom, amikor ilyen helyzetet teremtenek egy regényben.
Összességében még mindig azt mondhatom, hogy a végletekig rajongok ezért a sorozatért. Ez a rész számomra hasonlóan nagyszerű kaland volt, mint az első, ráadásul ismét olyan karaktereket ismerhettünk meg, akiket nem lehet nem kedvelni. Tetszett, hogy egyáltalán nem vált kiszámíthatóvá, a fordulatai ugyanúgy megleptek, mint az első részben. Rajongó vagyok, és egyszer szeretnék eljutni Tündérföldre, hogy én is megismerkedhessem ezzel a csodálatos mágiával.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Girl Who Fell Beneath Fairyland and Led the Revels There (2012)
Kiadó: Ciceró (2014)
Oldalszám: 276
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése