2014. szeptember 3., szerda

Rachel Vincent: Add a lelkedet

"Milyen világban élek, ahol csak azok nem hazudnak nekem, akik vagy a lelkem, vagy a barátomat akarják ellopni?"

Sorozat: Sikoltók #4

Megoldani a dolgokat Nash-sel - a talán-pasijával - igazi kihívást jelent Kaylee Cavanaugh-nak. Nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna. De a "bonyolult" enyhe kifejezés lenne a kapcsolatukra, miután a fiú exbarátnője felbukkan az iskolában, hogy visszaszerezze Nasht.

Sabine nem hétköznapi. A lány egy mara, a rémálmok megszemélyesítése. Képes kiolvasni az emberek félelmeiket - majd rémálmokká változtatni őket, miközben az áldozatai alszanak. És Sabine hajlandó halálra rémíteni Kayleet és az egész iskolát, hogy megkapja amit - vagy inkább akit - akar.


Igen, emiatt a fülszöveg miatt éreztem úgy, hogy nem fogom kedvelni ezt a regényt. Ugyanakkor az előző részről írt bejegyzésemben pont abban reménykedtem, hogy csalóka ez a leírás, és a könyv maga sokkal többet nyújt nekem, mint elsőre tűnik. Sajnos hiábavaló volt ez a buzgó reményem, ugyanis már tíz oldal után úgy éreztem, ez bizony kínzás lesz.
És képzelhető a mértéke… olvasás közben végig azt gondoltam, hogy az írónő biztosan kihívásnak vette a kijelentésemet, miszerint a harmadik résznél rosszabb már nem lesz. Túl jól sikerült teljesítenie.

Szívesen kezdeném a pozitívumok tárgyalásával, de őszintén szólva, nem találtam semmi említésre méltót. Legfeljebb annyit, hogy néha (de tényleg csak néha) olvastatta magát.

Ez a rész nem szól semmiről. Tudom, az előző bejegyzésben is ezt írtam, de akkor még nem tudtam, milyen méreteket képes ölteni ez a szó. Szörnyű, hogy azt vártam egész végig, hogy valami esemény legyen, erre talán az utolsó 10%-ban csináltak olyat, amit történetnek lehetne nevezni. És azt is csak erős jóindulattal.
Ráadásul az írónő még arra sem vette igazán a fáradtságot, hogy megpróbáljon valami tényleges fordulatot berakni a könyvbe. Vagy épp nyomozást. De őszintén, az milyen, hogy egy szereplő csak úgy bevallja, hogy mit tesz mindennemű kutakodás nélkül?

Megmondom, miről szól ez a rész. Szerelmi drámáról és nyűglődésről. Semmi más nincs benne! Ugyebár Nash és Kay „szakítottak” az előző rész végén. Ennek ellenére a főszereplőnőnk egész könyv alatt se veled-se nélküled módon bánik a gyerekkel. Mikor szüksége van rá, akkor ugrasztja, amikor Sabine megpróbálja megszerezni Nasht, akkor csinálja a cirkuszt. Ellenben, mikor nincsenek ilyen „veszélyek”, akkor pedig megy a „nem tudok benned megbízni” szöveg. Most komolyan – vagy engedje el, vagy bocsásson meg, mert ez a kettő közti állapot egyszerűen kegyetlenség a fiúval szemben. És velünk olvasókkal szemben is.

És ebből áll ki az egész könyv. Az írónő szerintem az összes klisét összefogta, és berakta ebbe a regénybe, hogy teljenek az oldalak. Nem is értettem, hogy ez most micsoda? Mert gondoljatok csak bele – az előző rész vége finoman szólva is traumatikus eseménynek nevezhető.

Erre a legnagyobb problémája az a főszereplőnek, hogy Sabine hogyan ugrál a fiúja körül? Egyáltalán semmilyen érzelmi mélységet nem mutat ezzel az írónő. Nem érezhető át Kay bánata, mert annyira a pasija körül forognak, hogy elveszik a valódi érzelem köztük.
Pedig az írónő adott rendesen potenciált, mikor megismerhettük Kay legnagyobb félelmeit. Ugyanakkor ezekkel szinte semmit nem kezdett. Leírta őket egy fél oldalban, és kész vége. El lettek felejtve ismét. Csak olyanok maradtak, amik a szerelmi életéhez köthetőek. Gyötrelem volt ezeket olvasni.

Amúgy ott vetettem keresztet a regényre, mikor Alex és Kay beszélgetnek. A lány a rémálmát meséli, amiben Nash-Sabine csókolózik. És képes ezt a rémálmát összehasonlítani (sőt előbbre helyezni) annál a valódi rémálomnál, amin a fiú egy negyed évszázadon át keresztülment. Azt az önzőségi szintet egyáltalán nem vártam volna Kaytől. Hatalmas csalódás volt ez a karakterében, és nem tudom, hogy ezek után még hova süllyedhet.

Tudom, még mindig a romantikánál vagyok elakadva, de a könyv erről szólt. Ennyi volt, nem több. Korábban nagyon kedveltem Kay és Nash párosát, de a mostani részben minden bájukat elvesztették. Egyáltalán nem gondolom, hogy ők valaha elhitetnék velem ezek után, hogy van köztük kémia, vagy az a kötelék, ami összetartja őket.

Az a meglepő, hogy Sabine lassan már szimpatikusabb volt a vége felé, mint Kay. Ő volt a mostani részben az egyetlen karakter, akinek volt valamilyen értékelhető személyisége. Lehet, hogy nem jó, de legalább változatos – és tele van potenciállal.

Tod ebben a részben elveszett. Sokat szerepel, de leginkább csak jön-megy jelleggel. És az írónő próbálkozott vele humoros dolgokat mondatni, vagy tenni, de ezek sajnos nem sikerültek túl jól. Bár ezt általánosságban is mondhatnám, hiszen például próbálnak tréfát űzni a halálból is.

Hatalmasat csalódtam ebben a részben – ha nem hinnék a sorozat jövőjében, biztosan félbehagynám, mert lassan már a karakterekhez sem tudok kötődni. Nem tudom, hogy ezek után az írónő pontosan mit is szeretne, de kérlek, legyen jobb annál, mint ami eddig volt. Kérlek, ne kelljen most már végigszenvednek a sorozatot.

Könyv adatai
Eredeti cím: My Soul to Steal (2011)
Kiadó: Harlequin
Oldalszám: 343

Related Posts:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése