"Azt hitted, megállíthatsz? Felperzselném a világot, hogy megmentsem őt."
Sorozat: Lux #4
Sorozat: Lux #4
Daemon bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt.
Sikeresen behatoltak a Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne megtalálni.
Söpörje el, aki az útjába áll? Kérdés nélkül.
Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katyt? Boldogan.
Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel.
Katy számára csak a túlélés marad.
Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha igazodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült… de a csoport céljai rémítőek, és amit elárulnak, felzaklató. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek?
Ők ketten együtt bármivel szembenéznek.
A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy?
Együtt maradnak egyáltalán?
A harmadik rész befejezését úgy is nevezhetném, hogy kínzás. Utána pedig az a hosszas várakozás a folytatásra, a végtelen teóriák, hogy mi is fog következni, csak fokozta ezt az érzetemet. Határozottan úgy gondoltam, hogy a negyedik rész még az Opált is felül fogja múlni, hiszen milyen izgalmakat vetített elő már a függővég is.
Biztosan a kisebbséghez fogok tartozni, de ez a rész valamilyen szinten csalódás volt az előzőekhez képest.
Ebben a részben több újdonság is van, és emiatt sajnos jó néhány olyan elemet kellett kivennie az írónőnek, amiket bizony nagyon szerettem. Az egyik ezek közül a helyszín volt, hiszen most sokkal jobban kitágult a történet tere – ezt pedig nem érzem valami jónak. Nagyon hiányzott az a környezet, amelyben eddig játszódtak az események, és kellett idő, mire hozzászoktam a változáshoz.
Újdonság volt az is, hogy kaptunk Daemon szemszöget is. Emiatt nagyon izgatott voltam, hiszen így sokkal jobban megismerhetem, ki is rejtőzik a folyamatosan szarkasztikus és önelégült fiú álcája mögött. Ez a könyv elején nagyon jól működött, itt mutatkozott meg, hogy milyen erős is Kat iránti szerelme. Viszont egy idő után már elveszett ez a varázs, és bevallom, kissé visszasírtam azokat az időket, mikor nem ismertem ennyire az érzelmeit. A legnagyobb gondom viszont az lett, hogy a könyv második felére annyira összemosódott a két hang, hogy voltak pillanatok, mikor elfelejtettem, kinek a szemszögéből ismerjük meg épp az eseményeket.
Azt pozitívumként kell említenem, hogy mivel kitárult a tér dimenziója ebben a részben, lehetővé vált, hogy nagyobb mélységben megismerjük a háttérvilágot – a Luxenek történetét, törvényeiket, életmódjukat, stb. Sőt, az írónő megmutatta nekünk azt a lehetőséget is, amely mindannyiunk fejében megfordult már és a jövővel kapcsolatos. Ezek mind nagyon érdekesek voltak, s bár be kell valljam töredelmesen, nem vártam el, ilyen részletes tudás birtokába kerülök a Luxenekről, utólag nagyon pozitívumnak tartom, hogy kidolgozottabbá és stabilabbá tette azt a világot, amelybe belehelyezte a történetét és karaktereit.
A regény hangulata és hangvétele is megváltozott az előző részekhez képest. Azokban még sokkal inkább a fluffos életérzések és a könnyedség volt előtérben. Ezt azonban erre a kötetre elveszítette, és a sorozatos kínzások, a reménytelenség és tehetetlenség érzésének eluralkodása borongóssá, komorrá tették ezt a máskor mindig megmosolyogtató sorozatot. Egyedül feloldásként csak a Kat/Daemon jelenetek szolgáltak, amit nem győzött az írónő elégszer bedobni, hogy ne csak a szörnyűségeket tapasztaljuk meg.
Külön ki szeretném emelni, hogy bár történet már régen átformálta a blogger és könyvmoly Kat-et, az írónő még így is be tudott csempészni ebbe a káoszba is utalásokat más YA-könyvekre. A legegyértelműbb Wendy Higgins: Angyali gonosz-ra való utalás, de Susan Ee: Angelfall említése is boldogsággal töltött el. Ezekért külön piros pont jár az írónőnek, hiszen gyakorlatilag mini könyvajánlót sikerült belecsempészni ebbe a kötetbe.
A történet a legalapvetőbb Murphy törvény gyakorlati reprezentánsa: Ami elromolhat, az el is romlik. És az írónő több fordulatot is erre alapoz – ez viszont kiszámíthatóvá tette a cselekményt egy idő után. Ami nagyobb gond volt a történetet illetőleg, hogy néhol kissé untam magam. Ugyanakkor az írónő írói kompetenciáit dicséri az, hogy ettől függetlenül nem tudtam lerakni, mert olvastatta magát. Kissé ambivalensnek tűnik, úgy érzem. A függővéget pedig ne is említsük – ez simán utoléri izgalomszintben a harmadik rész utolsó oldalát.
A karakterek terén igazi géniusznak tartom Jennifer L. Armentrout-ot. Imádom, hogy olyan szereplőket alkot, akiknek valós személyiségük van, hibáznak néha, de olyannyira szeretnivalók is egyben. Vagy épp szarkasztikusak, és csak forgatod a szemed rajtuk (miközben titokban imádod őket). Ráadásul lett egy új karakterünk, Archer, aki az a tipikus, erős, morcos típus. Rá érdemes odafigyelni, mert bizony néha ellopta a reflektorfényt Daemon elől.
Az előző részeknél sokat sírtam azon, hogy Dee annyira megváltozott, annyira háttérbe húzódott, stb. stb. Nos, legnagyobb örömömre, az írónő főnixmadár módjára támasztotta fel hamvaiból Dee karakterét. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Habár még mindig nem szerepel valami sokat, viszont visszatért az a lány, akit az első részben annyira megkedveltem, és azt akartam, hogy a legjobb barátnőm legyen.
Katet az írónő tovább formálta, és, ahogy a könyvben is megfogalmazódik a gondolat, biztos, hogy az Obszidiánban megismert Kat rá sem ismerne a mostanira. Ez egyrészt szomorú, mert én nagyon szerettem a naiv lánykát, akinek mindene a könyvei voltak, és akivel olyan könnyen tudtam azonosulni. Mostanra az élet annyira megkeményítette, talán meg is törte. Annak örülök, hogy az írónő nem erőlteti a régi Kat-et; így sokkal hitelesebb a karaktere.
Daemont pedig nehéz nem szeretni. Ebben a részben is bizonyította, hogy nem véletlenül kedveltem meg annyira már a kezdetektől. Még mindig szarkasztikus és önelégült kis dög, ugyanakkor törődő és védelmező is egyben. A hűségéről már ne is beszéljünk.
A kettejük románcát már említettem feljebb. Az Eredetben az írónő ismételten új szintre emeli a kapcsolatukat, még jobban kiteljesíti. Az az egyetlen gondom, hogy nekem egy idő után már túladagolásnak tűnt ez. Tudom, örülnöm kellene minden KatDaemon pillanatnak, és én örülök is, mert nagyon aranyosak együtt, s kiegészítik egymást. De ez már túl sok volt. Igen, vannak fura dolgaim… Természetesen ettől még imádom őket, nagyon jó páros, kiváló a kémia köztük.
Mindent összevetve, ez a rész több szempontból is alulmúlta az előző köteteket. Ugyanakkor semmiképpen sem nevezném rossznak, mert tetszett az Eredet, csak számomra nem hozta azt a szintet, amit az előző részekben már megszoktam. Kissé eltolódtak a balanszok, és lehet ez is betett kissé. De nagyon bízok abban, hogy a befejező rész méltó lezárása lesz a sorozatnak.
Könyv adatai
Eredeti cím: Origin (2013)
Kiadó: Könyvmolyképző (2014)
Oldalszám: 364
A harmadik rész befejezését úgy is nevezhetném, hogy kínzás. Utána pedig az a hosszas várakozás a folytatásra, a végtelen teóriák, hogy mi is fog következni, csak fokozta ezt az érzetemet. Határozottan úgy gondoltam, hogy a negyedik rész még az Opált is felül fogja múlni, hiszen milyen izgalmakat vetített elő már a függővég is.
Biztosan a kisebbséghez fogok tartozni, de ez a rész valamilyen szinten csalódás volt az előzőekhez képest.
Ebben a részben több újdonság is van, és emiatt sajnos jó néhány olyan elemet kellett kivennie az írónőnek, amiket bizony nagyon szerettem. Az egyik ezek közül a helyszín volt, hiszen most sokkal jobban kitágult a történet tere – ezt pedig nem érzem valami jónak. Nagyon hiányzott az a környezet, amelyben eddig játszódtak az események, és kellett idő, mire hozzászoktam a változáshoz.
Újdonság volt az is, hogy kaptunk Daemon szemszöget is. Emiatt nagyon izgatott voltam, hiszen így sokkal jobban megismerhetem, ki is rejtőzik a folyamatosan szarkasztikus és önelégült fiú álcája mögött. Ez a könyv elején nagyon jól működött, itt mutatkozott meg, hogy milyen erős is Kat iránti szerelme. Viszont egy idő után már elveszett ez a varázs, és bevallom, kissé visszasírtam azokat az időket, mikor nem ismertem ennyire az érzelmeit. A legnagyobb gondom viszont az lett, hogy a könyv második felére annyira összemosódott a két hang, hogy voltak pillanatok, mikor elfelejtettem, kinek a szemszögéből ismerjük meg épp az eseményeket.
Azt pozitívumként kell említenem, hogy mivel kitárult a tér dimenziója ebben a részben, lehetővé vált, hogy nagyobb mélységben megismerjük a háttérvilágot – a Luxenek történetét, törvényeiket, életmódjukat, stb. Sőt, az írónő megmutatta nekünk azt a lehetőséget is, amely mindannyiunk fejében megfordult már és a jövővel kapcsolatos. Ezek mind nagyon érdekesek voltak, s bár be kell valljam töredelmesen, nem vártam el, ilyen részletes tudás birtokába kerülök a Luxenekről, utólag nagyon pozitívumnak tartom, hogy kidolgozottabbá és stabilabbá tette azt a világot, amelybe belehelyezte a történetét és karaktereit.
A regény hangulata és hangvétele is megváltozott az előző részekhez képest. Azokban még sokkal inkább a fluffos életérzések és a könnyedség volt előtérben. Ezt azonban erre a kötetre elveszítette, és a sorozatos kínzások, a reménytelenség és tehetetlenség érzésének eluralkodása borongóssá, komorrá tették ezt a máskor mindig megmosolyogtató sorozatot. Egyedül feloldásként csak a Kat/Daemon jelenetek szolgáltak, amit nem győzött az írónő elégszer bedobni, hogy ne csak a szörnyűségeket tapasztaljuk meg.
Külön ki szeretném emelni, hogy bár történet már régen átformálta a blogger és könyvmoly Kat-et, az írónő még így is be tudott csempészni ebbe a káoszba is utalásokat más YA-könyvekre. A legegyértelműbb Wendy Higgins: Angyali gonosz-ra való utalás, de Susan Ee: Angelfall említése is boldogsággal töltött el. Ezekért külön piros pont jár az írónőnek, hiszen gyakorlatilag mini könyvajánlót sikerült belecsempészni ebbe a kötetbe.
A történet a legalapvetőbb Murphy törvény gyakorlati reprezentánsa: Ami elromolhat, az el is romlik. És az írónő több fordulatot is erre alapoz – ez viszont kiszámíthatóvá tette a cselekményt egy idő után. Ami nagyobb gond volt a történetet illetőleg, hogy néhol kissé untam magam. Ugyanakkor az írónő írói kompetenciáit dicséri az, hogy ettől függetlenül nem tudtam lerakni, mert olvastatta magát. Kissé ambivalensnek tűnik, úgy érzem. A függővéget pedig ne is említsük – ez simán utoléri izgalomszintben a harmadik rész utolsó oldalát.
A karakterek terén igazi géniusznak tartom Jennifer L. Armentrout-ot. Imádom, hogy olyan szereplőket alkot, akiknek valós személyiségük van, hibáznak néha, de olyannyira szeretnivalók is egyben. Vagy épp szarkasztikusak, és csak forgatod a szemed rajtuk (miközben titokban imádod őket). Ráadásul lett egy új karakterünk, Archer, aki az a tipikus, erős, morcos típus. Rá érdemes odafigyelni, mert bizony néha ellopta a reflektorfényt Daemon elől.
Az előző részeknél sokat sírtam azon, hogy Dee annyira megváltozott, annyira háttérbe húzódott, stb. stb. Nos, legnagyobb örömömre, az írónő főnixmadár módjára támasztotta fel hamvaiból Dee karakterét. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Habár még mindig nem szerepel valami sokat, viszont visszatért az a lány, akit az első részben annyira megkedveltem, és azt akartam, hogy a legjobb barátnőm legyen.
Katet az írónő tovább formálta, és, ahogy a könyvben is megfogalmazódik a gondolat, biztos, hogy az Obszidiánban megismert Kat rá sem ismerne a mostanira. Ez egyrészt szomorú, mert én nagyon szerettem a naiv lánykát, akinek mindene a könyvei voltak, és akivel olyan könnyen tudtam azonosulni. Mostanra az élet annyira megkeményítette, talán meg is törte. Annak örülök, hogy az írónő nem erőlteti a régi Kat-et; így sokkal hitelesebb a karaktere.
Daemont pedig nehéz nem szeretni. Ebben a részben is bizonyította, hogy nem véletlenül kedveltem meg annyira már a kezdetektől. Még mindig szarkasztikus és önelégült kis dög, ugyanakkor törődő és védelmező is egyben. A hűségéről már ne is beszéljünk.
A kettejük románcát már említettem feljebb. Az Eredetben az írónő ismételten új szintre emeli a kapcsolatukat, még jobban kiteljesíti. Az az egyetlen gondom, hogy nekem egy idő után már túladagolásnak tűnt ez. Tudom, örülnöm kellene minden KatDaemon pillanatnak, és én örülök is, mert nagyon aranyosak együtt, s kiegészítik egymást. De ez már túl sok volt. Igen, vannak fura dolgaim… Természetesen ettől még imádom őket, nagyon jó páros, kiváló a kémia köztük.
Mindent összevetve, ez a rész több szempontból is alulmúlta az előző köteteket. Ugyanakkor semmiképpen sem nevezném rossznak, mert tetszett az Eredet, csak számomra nem hozta azt a szintet, amit az előző részekben már megszoktam. Kissé eltolódtak a balanszok, és lehet ez is betett kissé. De nagyon bízok abban, hogy a befejező rész méltó lezárása lesz a sorozatnak.
Eredeti cím: Origin (2013)
Kiadó: Könyvmolyképző (2014)
Oldalszám: 364
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése