"Soha semmi nem ugyanolyan. Se egy másodperc, se száz év múlva. Mindig tajtékos és zavaros. Az emberek ugyanúgy változnak, mint az óceán."
Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.
Neil Gaimant közel négy évvel ezelőtt ismertem meg, mikor is a Temető könyve című művével ríkatott meg. Azóta több regényt is elolvastam, de egyszerűen nem találtam meg a közös hangot, és már úgy voltam, hogy rendben, többet nem olvasok tőle. Aztán jött az Óceán az út végén, és végre megtört a jég.
Eredetileg nem terveztem írni erről a regényről, mert úgy éreztem, bármilyen szóval is igyekeznék kifejezni a csodálatosságát, különlegességét és varázslatosságát, nem fedné le a pontosan, amit érzek. Viszont, ahogy itt ülök a vonaton, kint pedig hatalmas hóvihar dúl, mondhatni, inspirálva érzem magam.
Ez a regény egy érzés… vagy inkább sok-sok érzés egy hatalmas szívfájdalomba csavarva. Mikor elkezdtem olvasni a könyvet, arra számítottam, hogy egy mesével lesz dolgom, ami talán tetszik, talán nem. Már az első oldalak után rá kellett jönnöm, hogy hatalmas tévedésben élek… lehet, hogy lesz itt mese, talán még boszorkányok is, de ez csak egy kis szegmense lesz mindannak, amit ez a könyv kínál.
De mit is kínál akkor? Egy mindennapi életet sok-sok fájdalommal, és egy cseppnyi varázslatot, amely mindezt elviselhetővé teszi. Még ha a bűbájok és társai igen közönséges dolognak is számítanak. Mindezt pedig egy hét éves kisfiú szemszögéből, egy sokat megélt felnőtt narrációjában. Kissé melankólikussá tette a regényt ez a megoldás, hiszen érződik, hogy ez milyen régen volt, ráadásul még néhol a narrátor reflektál is gyerekkori énjének cselekedeteire.
Mr. Gaiman azonban nem elégszik meg félmunkákkal – ha valami kissé melankólikus, kissé szomorkás, akkor el kell érni, hogy a regény olvasása közben minél inkább elhatalmasodjon ez a két érzés. Ehhez pedig csak egy magányos fiúra, és egy mondhatni átlagos családra volt szüksége. Az volt az érdekes, hogy míg a Temető könyvén sírtam, ezen nem tudtam. Valószínűleg meg érzelmileg annyira megterhelő volt – nem csupán szomorú, hanem torokszorító, szívbemarkoló… lehet választani a frappánsnál frappánsabb jelzők közt.
Mindig az érzelmekhez térek vissza, de ezt jó okkal teszem – ez ennek a regénynek a szíve. A regény pedig az én szívembe vájt alagút, ami magával ragad és letaglóz. Előfordul az ilyen, tényleg. Az mindenesetre bizonyos, hogy nem tudom túltenni magam ezen a 175 oldalon. És nem csak az érzelmi hatás miatt. Nem… azért sem, mert olyan világba engedett bepillantást az író, amelyet szeretném, ha valós lenne. Hogyha tényleg létezne az a kis kacsaúsztató, amely valójában óceán. Szeretném, ha tudnám, mikor és hogyan keletkezett a Hold. Szeretném, ha tudnám, milyen volt előtte. Szeretném tudni, milyen volt az óhaza, és szeretném látni a narancssárga égboltot, ahol a földből bármit kihúzhatok, de mindennél jobban szeretnék egy világot, ahol létezik varázslat (bár hiszem, hogy létezik ebben is).
És még nem is említettem a kisfiút, aki mindennek középpontjában állt. A kisfiút, aki az egyik legbátrabb fiú a világon, aki szembenézett a rémálmaival, aki sokszor futott, de sosem menekült igazán, és akinek túl korán kellett megismernie az élet sötét oldalát is. Mondhatnám, hogy a felnőtt énjével nem szimpatizáltam a könyv elején, de miután megismertem a történetét, nem akarom. Ő is csak felnőtt, és elfelejtette, hogy a felnőttek is csak gyerekek felnőtt testbe zárva. Előfordul az ilyen – mi is néha elfelejtjük.
Annak ellenére, hogy nagyon rövidke könyvről van szó, annyi mindent lehetne kiemelni belőle, hogy ez a bejegyzés még oldalakon folytatódna. De nem szeretnék mindent leírni… annak örülnék, ha ti magatoknak fedeznétek fel az a sok-sok apróságot, kevésbé apróságot, amit ez a regény nyújt minden egyes olvasójának. Nekem ez a csöppség nagyon fontossá vált, már csak a mondanivalója, a világa és a lehengerlő érzelmi ábrázolásáért. Mondhatni, ez egy olyan regény, ami „velem marad”, mert örökre helyet talált a szívemben. Köszönöm Neil Gaimannek ezt a csodát.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane (2013)
Kiadó: Agave (2013)
Oldalszám: 175
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése