"Mert amikor félsz és mégis megteszel valamit, az bátorság."
Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.
Neil Gaiman az a szerző, akitől nem tudok elszakadni. Furcsán hangozhat, de anno elolvasott könyveit hol szerettem, hol nem annyira, ám hiába fogadkoztam, hogy ennyi elég volt, mindig azon kaptam magam, hogy ismét tőle olvasok. Van valami varázslatos a szerzőben, ami a bennem élő absztrakt dolgok iránt rajongó nőt megérinti minden egyes regényében. Erre az augusztusban újra kiadott Coraline is remek példa.
Mielőtt rátérnék a történetre, beszéljünk kicsit az új kiadásról. Nekem tetszett az eredeti borító is, de erről a kiadásról nagyon nehéz levenni a tekintetem – hangulatos, ráadásul jól prezentálja a történetet. A fordítással szokás szerint minőségi lett (Agave kiadónak kiváló fordítói vannak, ezt mindig megállapítom); bár az, hogy rögtön az első oldalon egy elgépelést találtam, kicsit rontott az összképen.
De nézzük meg közelebbről a tartalmát. A Coraline eredetileg egy meseregény, viszont a mondanivalója örökérvényű, és ezáltal felnőtteknek is útmutatásul szolgálhat. Azt kutatta az író, hogy mi tekinthető bátorságnak. Engem megérintett, hogy ehhez nem egy klasszikus hős sztorit generált, hanem egy teljesen hétköznapi kislányt állított kihívás elé, hogy megmutassa, hogy a bátorság nem a lovagok kiváltsága. A főszereplő személye ideális volt arra, hogy a gyermekek számára átérezhetőbbé tegye a történetet, ugyanakkor arra is, hogy a bennünk – felnőttekben – élő gyermeket arra motiváljuk, hogy még ha félünk is valamitől, mégis meg tudjuk csinálni.
A történet különlegességét maga az alapja adta – egy ajtó, amely a falra nyílt, ugyanez az ajtó, amelyen keresztül egy másik lakásba lehetett jutni, ahol Másik Anya élt. A kidolgozás azonban számomra nem volt annyira intenzív. Nem is az vette el az élét, hogy nem volt semmi horror benne (célközönségét tekintve ez is elég borzongató lehet), hanem az, hogy darabosnak érződött a cselekmény. Örültem volna, ha egy kicsit többet foglalkoztunk volna az átmeneti időszakokkal, úgy egységesebb lett volna a történet.
A karakterek, Coraline kivételével, viszonylag felületesen kerültek kidolgozásra. Egyértelmű volt, hogy nem rajtuk volt a hangsúly, hanem inkább statisztákként szolgáltak. Coraline azonban eleven kislányként jelent meg a könyv lapjain, aki az ártatlanságával és a belső harcaival együtt emlékezetessé vált. Olvasóként könnyű volt szimpátiát éreznem iránta, majd megszakadt érte a szívem, amiért ilyen kihívással kellett szembenéznie.
A Coraline másik nagy erőssége az általa teremtett hangulat. Ugyan a történet nyáron játszódik, mégis igazi, késő őszi hangulatot varázsolt számomra. Emiatt úgy gondolom, hogy ezt a könyv legjobb hűvös őszi napokon olvasni, mikor a könyv társaságában figyelheted az ablak előtt gomolygó ködöt – és reménykedhetsz, hogy nem rejtezik ott senki.
Mindent összevetve Neil Gaiman a Coraline-nal ismét egy emlékezetes, szerethető történetet alkotott, amely biztos helyet talál kicsik és nagyok szívébe. Elsősorban az üzenete miatt ajánlanám mindenkinek, akinek egy kis bátorításra lenne szüksége. Emellett pedig kezdő Gaiman olvasóknak is jó kiindulási pont lehet, hiszen itt is megtalálhatók azok a stílusjegyek, amelyek különlegessé teszik az írót. Számomra a Coraline sokkal többet nyújtott, mint arra elsőre számítottam – tény, hogy szórakoztató élmény volt, azonban a felszín alatt sokkal több minden rejtezett, mint hittem volna a fülszöveg vagy a terjedelem alapján. Elgondolkodtatott, megérintette a szívemet, és meghozta a kedvemet, hogy újraolvassam a két nagy kedvenc Neil Gaiman regényemet. Biztos, hogy a jövőben még visszatérek Coralinehoz is.
Mielőtt rátérnék a történetre, beszéljünk kicsit az új kiadásról. Nekem tetszett az eredeti borító is, de erről a kiadásról nagyon nehéz levenni a tekintetem – hangulatos, ráadásul jól prezentálja a történetet. A fordítással szokás szerint minőségi lett (Agave kiadónak kiváló fordítói vannak, ezt mindig megállapítom); bár az, hogy rögtön az első oldalon egy elgépelést találtam, kicsit rontott az összképen.
De nézzük meg közelebbről a tartalmát. A Coraline eredetileg egy meseregény, viszont a mondanivalója örökérvényű, és ezáltal felnőtteknek is útmutatásul szolgálhat. Azt kutatta az író, hogy mi tekinthető bátorságnak. Engem megérintett, hogy ehhez nem egy klasszikus hős sztorit generált, hanem egy teljesen hétköznapi kislányt állított kihívás elé, hogy megmutassa, hogy a bátorság nem a lovagok kiváltsága. A főszereplő személye ideális volt arra, hogy a gyermekek számára átérezhetőbbé tegye a történetet, ugyanakkor arra is, hogy a bennünk – felnőttekben – élő gyermeket arra motiváljuk, hogy még ha félünk is valamitől, mégis meg tudjuk csinálni.
A történet különlegességét maga az alapja adta – egy ajtó, amely a falra nyílt, ugyanez az ajtó, amelyen keresztül egy másik lakásba lehetett jutni, ahol Másik Anya élt. A kidolgozás azonban számomra nem volt annyira intenzív. Nem is az vette el az élét, hogy nem volt semmi horror benne (célközönségét tekintve ez is elég borzongató lehet), hanem az, hogy darabosnak érződött a cselekmény. Örültem volna, ha egy kicsit többet foglalkoztunk volna az átmeneti időszakokkal, úgy egységesebb lett volna a történet.
A karakterek, Coraline kivételével, viszonylag felületesen kerültek kidolgozásra. Egyértelmű volt, hogy nem rajtuk volt a hangsúly, hanem inkább statisztákként szolgáltak. Coraline azonban eleven kislányként jelent meg a könyv lapjain, aki az ártatlanságával és a belső harcaival együtt emlékezetessé vált. Olvasóként könnyű volt szimpátiát éreznem iránta, majd megszakadt érte a szívem, amiért ilyen kihívással kellett szembenéznie.
A Coraline másik nagy erőssége az általa teremtett hangulat. Ugyan a történet nyáron játszódik, mégis igazi, késő őszi hangulatot varázsolt számomra. Emiatt úgy gondolom, hogy ezt a könyv legjobb hűvös őszi napokon olvasni, mikor a könyv társaságában figyelheted az ablak előtt gomolygó ködöt – és reménykedhetsz, hogy nem rejtezik ott senki.
Mindent összevetve Neil Gaiman a Coraline-nal ismét egy emlékezetes, szerethető történetet alkotott, amely biztos helyet talál kicsik és nagyok szívébe. Elsősorban az üzenete miatt ajánlanám mindenkinek, akinek egy kis bátorításra lenne szüksége. Emellett pedig kezdő Gaiman olvasóknak is jó kiindulási pont lehet, hiszen itt is megtalálhatók azok a stílusjegyek, amelyek különlegessé teszik az írót. Számomra a Coraline sokkal többet nyújtott, mint arra elsőre számítottam – tény, hogy szórakoztató élmény volt, azonban a felszín alatt sokkal több minden rejtezett, mint hittem volna a fülszöveg vagy a terjedelem alapján. Elgondolkodtatott, megérintette a szívemet, és meghozta a kedvemet, hogy újraolvassam a két nagy kedvenc Neil Gaiman regényemet. Biztos, hogy a jövőben még visszatérek Coralinehoz is.
Könyv adatai
Eredeti cím: Coraline (2002)
Kiadó: Agave (2017)
Oldalszám: 144
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése