"A gyűlöletben az a fantasztikus, hogy eltöröl minden mást, így semmi egyéb nem számít."
Sorozat: Half Bad #1
nem tudsz írni, olvasni
de a sebeid gyorsan gyógyulnak,
még egy boszorkányhoz képest is
nem bírod ki naplemente után
a négy fal között
gyűlölöd a Fehér Boszorkányokat,
de Annalise-t szereted,
pedig ő is az
tizennégy éves korod óta
ketrecben tartottak
csak meg kell szöknöd
és megtalálnod Mercuryt, a Fekete
Boszorkányt, aki fiúkat eszik
és mindezt még a
tizenhetedik születésnapod előtt
nem nagy cucc.
A Cicero Kiadónál jelent meg néhány hete a külföldön már nagy sikert aratott Half Bad sorozat első része a Fogság Sally Green tollából. 2014-ben a Goodreads év végi versenyén ez a történet bekerült a legjobb debütáló művek döntősei közé, nem véletlenül. Kövesd végig a hat állomásos blogturnét, érdekes véleményeket és információkat olvashatsz erről a különleges könyvről, amiben a fehér nem mindig a jó, a fekete pedig nem egyértelműen a gonoszt jelzi. Izgalomból és feszültségből nem lesz hiány, ráadásként a játékunkon drukkolhatsz a megnyerhető nyereménykönyvért is.
Sally Green debütáló regénye igen felkapott lett tavaly, és sorra érkeztek a jobbnál jobb értékelések. Olyan értékelések, amelyből azt raktam össze, hogy ez a regény egy különleges fiúról fog szólni, akinek az élete szenvedések sorozata, és amiben van glbt szál. Ez tökéletesen megállja a helyét, de…
Ez az a „de”, ami miatt a Half Bad számomra is félig rossz volt.
Sokat gondolkodtam, hogy miért nem jött be számomra a Half Bad, hiszen szeretem a kétséges morálú főszereplőket és az érdekes felvetéseket. Ráadásul a háttérvilág is viszonylag kidolgozottnak tűnt. Érdekes volt, hogy nem kaptam direkt leíró részeket a boszorkányvilág működéséről, hanem a főszereplő tapasztalatain keresztül ismertem meg egyes elemein. Ennek viszont meglett az a csapdája, hogy néhol hiányosnak érződött ez a tudásom. Erre egyébként szavam nem lenne, ha közben nem ismerném a kialakulásuk alapjait, míg a suták jelentésére csak tippelni tudok.
A könyv egyik központi problémáját az írónő nagyon markánsan hangsúlyozza – a születésed determinálja a személyiségedet és bizony a sorsodat is. Ami pedig más, azt igyekszik magából kivetni. Úgy gondolom, enyhe társadalmi kritikát is magában foglal ez. Mindenesetre érdekes volt arról olvasni, hogy a társadalom marginális részén élő ártatlan fiúra miként hat ez a kirekesztés. Szerintem nagyon durva volt, hogy egy ártatlan gyerekkel szemben milyen nyílt ellenségeskedéssel fordult szinte mindenki. Alig van olyan karakter a könyvben, aki elég nyitott lenne, hogy a személyisége alapján ítélje meg őt, nem pedig az öröksége alapján, amiről ő aztán végképp nem tehet. Ehhez pedig kiválóan illeszkedik az a gondolat, hogy hiába vannak a fehér boszorkányok jónak titulálva, egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet. Szerintem nagyon szépen illeszkedik egymáshoz ez a két aspektus, és összerakva egy szép üzenetet formálnak az elfogadásról.
Ha csak ezt nézném, a könyv megkapná az öt csillagot, mert bár elég nyílt állásfoglalása van, tetszett az üzenet összetettsége és mélysége. Azonban maga a történet már nem nyűgözött le ennyire. Ha az összképet nézem nagyon kidolgozatlannak, darabosnak és elsietettnek éreztem az egészet. Azt lehetett látni, hogy egyik pillanatban ezt csinálják a szereplők, aztán már valami teljesen mást. Nem jutottunk el oda, hogy az események bármilyen hatását feldolgozhassam. De a szereplők sem, úgyhogy remek volt. Ennél nagyobb problémát az jelentett, hogy mivel nem volt idő feldolgozni az eseményeket, semmilyen érzelmi faktort nem vont bele az írónő. Kb. olyan volt, hogy ó, xy-nal történt valami. Szomorú. Ó, újabb tennivaló. És semmi aggódás, semmi érzelem! Emiatt pedig én sem tudtam magamból semmi érzelmet kicsikarni, egyszerűen megvontam a vállam, és olvastam tovább. És akkor még nem is említettem a ketrecben tartást, aminek azért legyünk őszinték, igen komoly mentális hatása kellett volna legyen. Volna. Ezek annyira frusztrálók, mert vártam, hogy megismerjem Nathan lelki világát, hogy miként dolgozza fel a körülötte történő eseményeket.
Úgyhogy hatalmas csalódás volt ilyen szempontból a regény. Ráadásul hiába volt „akciódús” történet, engem többször untatott. Aha, most veszélyben vagy, mesélj még róla… Azért nem az egész volt ilyen, a végét például nagyon szerettem (nem, nem azért, mert vége volt), mert ott éreztem először, hogy ez egy jó regény lehetne. Az a viharban játszódó jelenet igazán megható volt a maga furcsa módján, és bárcsak jobban kifejtette volna az írónő.
Térjünk át a karakterekre, akiket Gabriel kivételével egyáltalán nem kedveltem meg. Ennek igazán szimpla oka volt – egyik szereplő sem volt kidolgozva, semmilyen személyiségük nem volt gyakorlatilag, és néhányan klisésségükben annyira felejthetők voltak. Nathant sokan igazán egyedi karakternek titulálják, amiben van valami, de számomra annyira unszimpatikus volt. Szerintem, ha mutatott valami érzelmi reakciót néhanapján, sokkal jobban megkedveltem volna, de így nagyjából egy robotra emlékeztetett. Eleinte azért még vonzott a kérdés, hogy fehér vagy fekete boszorkány inkább, de ez nagyon hamar megoldódott. Itt megemlíteném, hogy tetszett az, ahogy az írónő ezt a kérdést rendezte, jól illeszkedik a regény üzenetéhez.
Ide most ki kell raknom egy spoiler jelzést! Ott vált végképp unszimpatikussá Nathan, mikor elkezdte az apját dicsőíteni, aki több mint harminc embert gyilkolt meg gondolkodás nélkül. Értitek, a nagymamája és két testvére csupa szeretettel veszi őt körül, és csak az apja ajnározásával jön. Ismételni fogom magam, de ha legalább ki lett volna dolgozva, hogy mi vezetett ide, még meg is értettem volna, viszont így? Úgy jött le, mintha Nathan egy dacos kisfiú lenne, aki csak azért is alapon dicsőítené az apját. Spoiler vége!
Szóval, Gabrielt kedveltem egyedül ebben a könyvben. Ő sincs kidolgozva annyira, de az ő tetteiből legalább néhány személyiségjegyet ki tudtam olvasni.
És végül a romantika, amiről szeretnék megemlékezni. Vagy inkább nem. Egek, milyen insta-love volt itt! Ami úgy mellékállásban még szuperklisés is volt?! Van a számkivetett fiú és a legnemesebb fehér boszorkány. Ez utóbbi tökéletes, nagyon kedves és természetesen meglátja a félig fekete boszorkányban a jót… persze mindenki tiltja, csak hogy felrakjam az i-re a pontot. Annyira nem tetszett ez a megoldás, mert semmit nem tett hozzá a regényhez, inkább elvett belőle. De tényleg, még ha lett volna valami gyakorlati haszna, mondjuk a főszereplőt motiválta volna, hogy a lányt láthassa, vagy bármi. Úgyhogy a szememet intenzíven forgatva vártam, hogy véget érjenek a jelenetek, amikben ők szerepelnek.
Mindent összefoglalva, számomra igen vegyes élményekkel gazdagodtam a regény olvasása során. Mint láthattátok, elég komoly gondjaim voltak vele – a történettel és a karakterekkel nem igazán tudtam kibékülni. A romantikát pedig inkább ne is emlegessük. Viszont értékeltem, hogy az írónő ilyen komoly, a mai társadalomban is igen súlyosan megjelenő problémát dolgoz fel, ráadásul ilyen komplex módon.
Ez az a „de”, ami miatt a Half Bad számomra is félig rossz volt.
Sokat gondolkodtam, hogy miért nem jött be számomra a Half Bad, hiszen szeretem a kétséges morálú főszereplőket és az érdekes felvetéseket. Ráadásul a háttérvilág is viszonylag kidolgozottnak tűnt. Érdekes volt, hogy nem kaptam direkt leíró részeket a boszorkányvilág működéséről, hanem a főszereplő tapasztalatain keresztül ismertem meg egyes elemein. Ennek viszont meglett az a csapdája, hogy néhol hiányosnak érződött ez a tudásom. Erre egyébként szavam nem lenne, ha közben nem ismerném a kialakulásuk alapjait, míg a suták jelentésére csak tippelni tudok.
A könyv egyik központi problémáját az írónő nagyon markánsan hangsúlyozza – a születésed determinálja a személyiségedet és bizony a sorsodat is. Ami pedig más, azt igyekszik magából kivetni. Úgy gondolom, enyhe társadalmi kritikát is magában foglal ez. Mindenesetre érdekes volt arról olvasni, hogy a társadalom marginális részén élő ártatlan fiúra miként hat ez a kirekesztés. Szerintem nagyon durva volt, hogy egy ártatlan gyerekkel szemben milyen nyílt ellenségeskedéssel fordult szinte mindenki. Alig van olyan karakter a könyvben, aki elég nyitott lenne, hogy a személyisége alapján ítélje meg őt, nem pedig az öröksége alapján, amiről ő aztán végképp nem tehet. Ehhez pedig kiválóan illeszkedik az a gondolat, hogy hiába vannak a fehér boszorkányok jónak titulálva, egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet. Szerintem nagyon szépen illeszkedik egymáshoz ez a két aspektus, és összerakva egy szép üzenetet formálnak az elfogadásról.
Ha csak ezt nézném, a könyv megkapná az öt csillagot, mert bár elég nyílt állásfoglalása van, tetszett az üzenet összetettsége és mélysége. Azonban maga a történet már nem nyűgözött le ennyire. Ha az összképet nézem nagyon kidolgozatlannak, darabosnak és elsietettnek éreztem az egészet. Azt lehetett látni, hogy egyik pillanatban ezt csinálják a szereplők, aztán már valami teljesen mást. Nem jutottunk el oda, hogy az események bármilyen hatását feldolgozhassam. De a szereplők sem, úgyhogy remek volt. Ennél nagyobb problémát az jelentett, hogy mivel nem volt idő feldolgozni az eseményeket, semmilyen érzelmi faktort nem vont bele az írónő. Kb. olyan volt, hogy ó, xy-nal történt valami. Szomorú. Ó, újabb tennivaló. És semmi aggódás, semmi érzelem! Emiatt pedig én sem tudtam magamból semmi érzelmet kicsikarni, egyszerűen megvontam a vállam, és olvastam tovább. És akkor még nem is említettem a ketrecben tartást, aminek azért legyünk őszinték, igen komoly mentális hatása kellett volna legyen. Volna. Ezek annyira frusztrálók, mert vártam, hogy megismerjem Nathan lelki világát, hogy miként dolgozza fel a körülötte történő eseményeket.
Úgyhogy hatalmas csalódás volt ilyen szempontból a regény. Ráadásul hiába volt „akciódús” történet, engem többször untatott. Aha, most veszélyben vagy, mesélj még róla… Azért nem az egész volt ilyen, a végét például nagyon szerettem (nem, nem azért, mert vége volt), mert ott éreztem először, hogy ez egy jó regény lehetne. Az a viharban játszódó jelenet igazán megható volt a maga furcsa módján, és bárcsak jobban kifejtette volna az írónő.
Térjünk át a karakterekre, akiket Gabriel kivételével egyáltalán nem kedveltem meg. Ennek igazán szimpla oka volt – egyik szereplő sem volt kidolgozva, semmilyen személyiségük nem volt gyakorlatilag, és néhányan klisésségükben annyira felejthetők voltak. Nathant sokan igazán egyedi karakternek titulálják, amiben van valami, de számomra annyira unszimpatikus volt. Szerintem, ha mutatott valami érzelmi reakciót néhanapján, sokkal jobban megkedveltem volna, de így nagyjából egy robotra emlékeztetett. Eleinte azért még vonzott a kérdés, hogy fehér vagy fekete boszorkány inkább, de ez nagyon hamar megoldódott. Itt megemlíteném, hogy tetszett az, ahogy az írónő ezt a kérdést rendezte, jól illeszkedik a regény üzenetéhez.
Ide most ki kell raknom egy spoiler jelzést! Ott vált végképp unszimpatikussá Nathan, mikor elkezdte az apját dicsőíteni, aki több mint harminc embert gyilkolt meg gondolkodás nélkül. Értitek, a nagymamája és két testvére csupa szeretettel veszi őt körül, és csak az apja ajnározásával jön. Ismételni fogom magam, de ha legalább ki lett volna dolgozva, hogy mi vezetett ide, még meg is értettem volna, viszont így? Úgy jött le, mintha Nathan egy dacos kisfiú lenne, aki csak azért is alapon dicsőítené az apját. Spoiler vége!
Szóval, Gabrielt kedveltem egyedül ebben a könyvben. Ő sincs kidolgozva annyira, de az ő tetteiből legalább néhány személyiségjegyet ki tudtam olvasni.
És végül a romantika, amiről szeretnék megemlékezni. Vagy inkább nem. Egek, milyen insta-love volt itt! Ami úgy mellékállásban még szuperklisés is volt?! Van a számkivetett fiú és a legnemesebb fehér boszorkány. Ez utóbbi tökéletes, nagyon kedves és természetesen meglátja a félig fekete boszorkányban a jót… persze mindenki tiltja, csak hogy felrakjam az i-re a pontot. Annyira nem tetszett ez a megoldás, mert semmit nem tett hozzá a regényhez, inkább elvett belőle. De tényleg, még ha lett volna valami gyakorlati haszna, mondjuk a főszereplőt motiválta volna, hogy a lányt láthassa, vagy bármi. Úgyhogy a szememet intenzíven forgatva vártam, hogy véget érjenek a jelenetek, amikben ők szerepelnek.
Mindent összefoglalva, számomra igen vegyes élményekkel gazdagodtam a regény olvasása során. Mint láthattátok, elég komoly gondjaim voltak vele – a történettel és a karakterekkel nem igazán tudtam kibékülni. A romantikát pedig inkább ne is emlegessük. Viszont értékeltem, hogy az írónő ilyen komoly, a mai társadalomban is igen súlyosan megjelenő problémát dolgoz fel, ráadásul ilyen komplex módon.
Könyv adatai
Eredeti cím: Half Bad (2014)
Kiadó: Ciceró (2015)
Oldalszám: 392
Nyereményjáték
Híres boszorkányokat keresünk, filmek segítségével! Van köztük jóságos és gonosz, ezúttal csak annyi a dolgod, hogy felismerd őket a képről és beírd a rafflecopter doboz megfelelő sorába annak a filmnek a címét, amiben a képen látható boszorkány játszik! Lesz könnyű, lesz nehezebb, de egyik sem ismeretlen! Sok szerencsét!
Figyelem! A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére az értesítő e-mailre válaszolni, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.
A mai boszorkányunk:
További állomások
05/21 Deszy könyvajánlója
05/23 CBooks
05/25 Könyvszeretet
05/27 Kelly és Lupi olvas
05/29 Függővég
05/31 Always Love a Wild Book
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése