2015. augusztus 29., szombat

Samantha Shannon: Csontszüret

"– Mert nem tudom, mi a jobb, az őszinteség vagy a boldogság. Feláldozzuk az őszinteséget a boldogság érdekében?
– Néha igen. De szerintem jobb őszintének lenni. Máskülönben egyetlen nagy hazugság az életed."

Sorozat: Csontszüret #1

Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel.
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje, Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…


Általában kissé félve viszonyulok a hype-s könyvekhez, mert sokszor nem vagyunk kompatibilisek egymással. A Csontszüret pedig nagyon-nagyon hype-s volt: a következő J. K. Rowling, legjobb debütáló szerző, stb. Erre jött rá, hogy elég szélsőséges véleményeket hallottam róla, vagyis vagy imádta valaki, vagy utálta. Gyakorlatilag emiatt  jó hosszú ideig nem mertem olvasni ezt a regényt. Végül eljutottam oda, hogy már nem érdekelt semmi és senki, belekezdtem az olvasásba.

Spoiler: tetszett (bár nem a szélsőséges módon).

Eleinte mondjuk nem alakult ki bennem ez az érzés, mert elég lassan szippantott magába. Valószínűleg nem igazán voltam hangulatban az elején, és persze az sem segített, hogy mást hittem műfajnak, mint ami valójában. A reklámok és néhány értékelés alapján azt gondoltam, ez egy disztópia, de nem az. Úgyhogy, ha nem olvastátok, és az tart vissza, hogy nem kedvelitek a disztópiát, akkor nyugodtan nekiállhattok. De akkor mi a műfaja? Nos, nem könnyű beskatulyázni a drágát. Először is fantasy. Egy alternatív történelmen alapuló futurisztikus urban fantasy nagy adag paranormális elemmel.

Leginkább a gondosan kidolgozott háttérvilág nyűgözött le. Igaz ugyanis, hogy Londonban játszódik, de egy alternatív történelem eredményeként kialakult Londonban. Egy aspektus volt csak, amin húztam a szám, de azt leszámítva lenyűgözve állok a Samantha Shannon által teremtett világ előtt. Sokkal bővebb, mint amire számítottam. Imádtam, különösen a történelmi részeket és a különböző Látó fajtákat. Elgondolkodtatott, hogy miért pont a Látók vannak ennyire elnyomott helyzetben, hiszen ők rendelkeznek egyféle természetfeletti erővel. Mármint értitek, ők az erősebbek, és mégis folyamatos üldözésben élnek (vagy nem ismerik el a jogaikat). Érdekes volt, és az írónő szerintem megfelelőképp bánt a feldolgozandó témával (ez esetben a rasszizmussal).

Kiválóan elvoltam a történettel is. Tetszettek a képességfejlesztős részek; a pörgős, akciódús jelenetek és az érzelemdús pillanatok is. Legfőképp azokért voltam oda – jaj, azok a visszaemlékezések! Eleinte kicsit tartottam attól, hogy miként fogja az írónő fenntartani az érdeklődésem, de ezek a változatos jellegű történetelemek segítettek. Mikor már kicsit is úgy éreztem, hogy „már rég történt valami akció”, akkor jött egy kis gyilkolászás / támadás; mikor úgy gondoltam, hogy valami nyugisabb is lehetne, akkor pont az történt. Nagyszerűen egyensúlyozta az írónő az eltérő tempójú és intenzitású elemeket.

A szereplőkkel egy nagy gondom volt eleinte – képtelen voltam megjegyezni a nevüket. Legalább harmadát elolvastam, mire megragadt bennem Arcturus neve, de ahhoz is különböző technikák kellettek. Ezen kívül a karakterek kidolgozása kissé átlagos lett: nem éreztem úgy, hogy bárki olyan komplex, kidolgozott személyiséggel lett volna megáldva, ugyanakkor mindenki több volt egyszerű papírmasé figuránál. Ez azért egy ideig zavart a szereplők megkedvelésénél, és végül is négy mellékszereplő vált a kedvencemmé (közülük egyikük talán két mondatot szólt).

Paige háttértörténete érdekes volt, de ő maga kicsit a túl különleges kategóriába esik. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem bírtam őt – igazából hamar megkedveltem. Értékeltem a bátorságát, a szarkazmusát és a kitartását. Mégis leginkább azért szerettem, mert nem ítélkezett a többi ember felett. Az az érdekes, hogy rengeteg mindent megtudtunk róla, de még mindig úgy érzem, hogy igazán ismerem őt.

Azért nem úszhattuk meg ezt a regényt egy csipetnyi, lassan felépülő romantika nélkül. Annyira nyilvánvaló volt a szerelmi szál, kb. már az első közös jelenettől, én pedig bőszen shipeltem is a párost, mert éreztem, hogy összeillenek. Imádtam a lassú építkezést, hogy az írónő nem követte a jó öreg insta lovet, hanem hagyott időt, hogy Paige feldolgozza a vele történteket, nyisson és hagyja, hogy nyissanak felé. Egy esemény volt csak, ami elrontotta a teljes örömömet ebben a szép kis románcban – ez pedig a beleegyezés hiánya egy bizonyos dologgal kapcsolatban (nem korhatáros dologról van szó). Pedig enélkül tökéletes lett volna!

Ezt a könyvet ajánlom mindenkinek, aki egy jóféle new adult? Felnőtt? YA? urban fantasyre vágyik komplex világfelépítéssel, alternatív történelemmel, lebilincselő történettel és sok-sok felfedezésre váró lehetőséggel. Számomra pozitív csalódás volt a regény, és nagyon örülök, hogy már megjelent a második része, mert szeretnék minél előbb elmerülni ismételten ebben a világban.



Könyv adatai
Eredeti cím: The Bone Season (2013)
Kiadó: Athenaeum (2013)
Oldalszám: 525

Related Posts:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése