2016. november 6., vasárnap

Richard Morgan: A holtak szava

"[A végzet] minden egyes csata után megjelent az oldalán a jóllakottak végtelen nyugalmával, ott volt a kegyetlen véget ért emberek élettelen grimaszaiban, és minden elhaló sikollyal és az összes gyógyíthatatlan sebesült zokogásával emlékeztette, hogy sosem hagyja magára. Idővel megbarátkozott vele, ő lett a gyóntatója és nélkülözhetetlen társa, és noha sunyi csábításait sikerült egyre jobban elodázni, de a tudat megmaradt, hogy végül úgyis a markába kerül."

Sorozat: Hősöknek való vidék #2

Csak ​​néhány kiválasztott tarthatja magát Gil barátjának. Az egyikük, Sárkányvész Egar könyörtelen majak harcos, aki testvéreként tiszteli. A másik pedig Archeth, a rejtélyes kiriath nép utolsó megmaradt leánya, akik egykor fejlett technológiájuk segítségével megmentették a világot az aldrainok sötét mágiájától, majd épp olyan rejtélyesen távoztak, mint ahogy megérkeztek. Csakhogy Egar és Archeth megtanulták rettegni a barátjukat komor árnyékként kísérő végzetet – akár egy haragos isten átkát.
Most a kiriathok egyik titokzatos intelligens szerkezete bolygóközi pályájáról letérve lezuhant, méghozzá azzal az üzenettel, hogy az emberiségre új – vagy inkább ősi – veszély leselkedik, mégpedig Fattyú Ilwrack személyében, akit a szürke helyek kísérteties vidékén, az aldrainok hazájában neveltek férfivá. Hiába ember, sajátjukként bántak vele – és egyesek szerint egyik legendás harcosuk szeretője lett –, amíg végül a legendák ködébe vesző régmúltban legyőzték. Most mágikus álomba merülve szunnyad egy szigeten, amely az emberek világa és a szürke helyek közt sodródik. Ébredése után hozzá sereglik majd az aldrainok népe, hogy erejük teljében térjenek vissza – és az emberiség ezúttal már a kiriathok segítségére sem számíthat.
Expedíció indul, hogy a hosszú és veszélyekkel teli hajóút végén megleljék a Fattyú Ilwrack szigetét. Gil, Egar és Archeth mind részt vesznek benne: mindegyikük maga mögött akarja hagyni sötét múltját, és megváltást találni a jövőre. De a megváltás nem olcsó mulatság. Ahogy a túlélés sem. Legyen szó akár Ringil Eskiathról, akár istenről vagy halandóról, aki bábuként akarja őt használni.


A mostani bejegyzés egy történet arról, hogy mi történik, ha egy középhaladó fantasy olvasó nőszemély letéved az ösvényről, és egy olyan helyen köt ki, ahol a rémálmok valóra válnak. Rövid szólva, folytattam Richard Morgan Hősöknek való vidék sorozatát.

A holtak szava nagyon erősen indított, egyből belefeledkeztem az eseményekbe. Ez a gyors kezdet azért visszalassult egy normál tempóra a harmada környékén, aminek örültem, mert szeretek több időt eltölteni a szereplőkkel.

Az első bekezdést nem véletlenül írtam le. Richard Morgan alapvetően nem finomkodik már az Acél emlékében sem, azonban ezúttal feltette az i-re a pontot. Borzasztottak már el regények, olvastam jó pár morbid történetet, ebben az esetben viszont el kellett olvasnom egy ifjúsági könyvet, hogy összeszedjem magam. Ezt ne úgy képzeljétek el, hogy annyira tocsogott minden a vérben és hasonlók, hanem pont egy olyan témát feszegetett hosszan, ami nekem túl soknak bizonyult. Szerencsére pont a végénél törtem meg, így miután visszatértem Richard Morgan világába, már továbbléptünk, hogy újabb megbotránkoztató leírásokkal színesítse az életemet.

Azt meg kell hagyni, a szerző nagyszerűen, brutális őszinteséggel és realitással ír. A leírásai részletesek és deskriptívek, amit néha nem tudtam eldönteni, mennyire pozitív. Különösen, mikor valakinek levágták a fejét, esetleg megcsonkították, vagy épp… el tudjátok képzelni. Csak viccelek, értékelem, hogy ennyire élethűek még ezek a durva jelenetek is. Ráadásul nem csak brutalitásból áll a könyv – az író annyira szépen fogalmazott meg több gondolatot is (elég egy pillantást vetni a bekezdés elején lévő idézetre, amelyben Ringil a halálról / végzetről elmélkedik). Ráadásul a könyv elejére jellemző testi brutális a könyv második felére inkább lelki tortúrává változik, ami nem tudom, mennyivel jobb a szereplők számára.

Még mindig imádom, ahogy Richard Morgan a hőskérdést kezeli. Megszoktuk már, hogy a hősök fehér táltoson közlekednek, mindenki imádja őket, ők a megtestesült jó. De nem itt. És tudjátok mit? Ezek a hősök sokkal emberibbek voltak, mint az előbb említett tökélyek. Őszintén hiszem, hogyha valaki ennyi szörnyűségen megy keresztül, mint amin Ringilék, hasonlóan éreznének, mint ők. Tetszett az a kis társadalomkritika is, amit a szerző belevitt a történetbe, miszerint, ha nem vagy tökéletes, nem számít, hogy az életedet áldoztad a népért, ők ugyanúgy elítélnek. (Persze nem kell félteni a főszereplőket, nekik soha nem az volt a céljuk, hogy népszerűek legyenek.)

Érdekes volt ennek a résznek a cselekményszála – a fő szálat össze tudnám foglalni talán két mondatban, de annyi minden más történt ebben a részben, hogy úgy éreztem, az első laptól az utolsóig nem volt megállás, nem akadt egyetlen üresjárat sem és semmi nem történt azért, hogy kitöltse az üres oldalakat (még az ágyjeleneteknek is volt szerepe és célja). Nem hagyta a regény, hogy akár egy kicsit is elkalandozzon a figyelmem – egyszer történt így, és azon nyomban elvesztettem a fonalat. Nagyon sokrétű és összetett részekből áll össze a kötet. És mivel ennyire behúzott, most komoly hiányérzettel kell küszködnöm. A cselekmény nemcsak komplex, hanem fordulatos és izgalmakban gazdag is lett – gyilkosságok, betegségek, összeesküvések hadával találkoztam, így a halál állandó szereplővé vált, és folyamatosan a szereplő válla mögött állt (ami még megrázóbb, hogy ezzel maguk a főszereplők is teljesen tisztában voltak).

A mostani kötetben a három főszereplőnk közül inkább Ringil és Egar kerültek előtérbe, míg Archeth kissé elveszett. Mindig jelen volt, de nem rajta volt a hangsúly. Pedig ő mozdította előre a fő cselekményszálat a kormányosaival. Nekem nagyon szimpatikussá, emberivé vált azáltal, hogy ebben a részben inkább az érzelmeivel foglalkoztunk. Már az első részben előkerült a fajának és családjának a kérdése, most pedig még tovább merültünk ezekben a kérdésekben. A legbonyolultabb cselekményszál ismételten Ringilhez kötődött, akinek a lelkivilágáról ugyan sok minden kiderül, de még mindig rejtély ez a férfi. Egyébként imádtam, hogy bepillanthattam a lelketlennek tűnő harcos maszkja mögé, és láthattam, hogy ő is csak ember. Nagyon örülök, hogy az író egyre tovább árnyékolja a személyiségét, mert így lassan, de biztosan elérte, hogy Ringil kedvenc szereplőmmé váljon. Természetesen, ahogy minden kedvencemmel lenni szokott, a hősöm is annyit szenvedett ebben a kötetben, ami két embernek is sok lenne. Nem lenne szabad kötődnöm Richard Morgan karakterihez – és ezt nektek is ajánlom, ha nem szeretnétek, hogy az író megkínozzon titeket.

Alapvetően az író mindhárom főszereplő lelkivilágát elénk tárta pár pillanatra, majd el is zárta azokat, mint ahogy maguk is teszik. Értékeltem, hogy mindegyikük komoly karakterfejlődésen ment keresztül, ugyanakkor hűek maradtak azokhoz az elveikhez, amit felállítottak maguk elé. Komolyan úgy érzem, mintha már egy örökkévalóság óta ismerném őket, pedig mindössze két kötetet töltöttünk együtt. Richard Morgan mégis annyira kiválóan alakította őket, hogy teljesen valósnak érződnek – még úgy is, hogy beleveszem, az egyikük nem ember, a másikuknak ki tudja, milyen képességei vannak…

Mindent összevetve Richard Morgan: Hősöknek való vidék sorozatának második része elérte, hogy nemcsak úgy kedvenc szereplőt, hanem új kedvenc sorozatot is avassak. Kiváló, összetett, részletes és remekül kidolgozott világképet kaptam, amelyhez izgalmas, fordulatos történet és szívtelennek tűnő, de mély karakterek is társultak. Most pedig nem tudom, miként várom ki az utolsó rész megjelenését, ami kemény zárókötetnek ígérkezik.

Könyv adatai
Eredeti cím: The Cold Commands (2010)
Kiadó: Agave (2016)
Oldalszám: 480

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése