2017. november 2., csütörtök

Gaura Ágnes: Túlontúl

"Azt hallottad, amikor életre kelt a tündérszíved."

Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökké­való birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.
A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy fel­ismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.



Gaura Ágnes már visszatérő vendégnek számít nálunk, a Boriverzum-sorozatát imádjuk, de ezúttal legújabb könyvével a mesék, az emberek és a tündérek világába, Túlontúlra invitálunk benneteket. Tartsatok velünk és ha elég szerencsések vagytok, nyerhettek is.

Egy jó ötletre mindig kapható vagyok – pláne, ha egy irodalmi mű igyekszik túllépni a zsánere komfortzónáján, és valami igazán különlegeset mutatni. Gaura Ágnes Túlontúl regénye a tündérmeséket – köztük a magyar népmeséket is felhasználta. Egy ilyen izgalmas alapkoncepciónak ki tudna nemet mondani?

A kapcsolatunk kiválóan indult – könnyed, szórakoztató történet vette kezdetét, megszakítva Árnyék és Ilona bánatával és a két manó szösszeneteivel. A problémák a 150. oldal környékén vették kezdetét, és egészen az 500. oldal környékéig meg is maradtak. Nehézkéssé vált az olvasás, kényszerítenem kellett magam, hogy kitartsak, mivel tudni akartam, miért szeretik ennyien ezt a könyvet; miről maradok le pontosan? Aztán az utolsó 100 oldalon megértettem. Olyan volt, mintha átnyomtak volna egy kapcsolót, és minden, amit eleinte vártam ettől a regénytől, megtörtént. Ismét elkezdtem élvezni az olvasást; elragadott a sok-sok izgalom, úgy éreztem, hogy valóban egy mesébe kerültem! Így vegyes érzelmekkel tettem le a könyvet: egyfelől örültem, hogy ilyen kiváló vége lett, ugyanakkor mérhetetlenül frusztrált, hogy mindehhez 500 oldalnyi felvezetésre volt szükség.

Először beszélgessünk erről az 500 oldalról. Az első meglepetés olvasás közben akkor ért, mikor rádöbbentem, hogy ez egy chick lit történet (legalábbis a budapesti szál). Nincs problémám a műfajjal, még van is 1-2 könyv, amit kedvelek. Itt is sokszor hangosan felnevettem, ahogy Liliom kínos helyzetbe hozza magát minduntalan. (A lépcsőzős jelenet volt a kedvencem.)
A problémám nem is ebből adódott, hanem a párbeszédek milyenségéből. Ugyanis mindenki – de komolyan: mindenki – olyan meseszerűen beszélt; folyamatosan mesékkel példálóztak, minduntalan párhuzamot vontak a mesék és a való élet közt (még akkor is, ha előtte kijelentették, hogy amúgy nem olvasnak meséket).

„Az a baj, hogy ha egész gyerekkorodban azt hallod, hogy a tündérmesék az életedről szólnak, akkor eljön a pillanat, amikor az életedet is úgy látod, mint egy bonyolult tündérmesét.” Nyilatkozta a főszereplőnk a 207. oldalon, amit valamilyen módon magyarázatnak is lehetett volna tekinteni, ha csak ő lett volna ilyen művészi. Emellett próbáltam azzal is magyarázni a jelenséget, hogy ez mese, és abban így beszélnek. De akkor is 2017-ben járunk, és nem csakhogy Budapesten nem így beszélnek az emberek, de máshol sem.

És innen ered a következő problémám. Összeegyeztetni a mesét a valósággal. Ha olvassátok a blogomat, tudjátok, hogy imádom a képzeletbeli világokat és a (bizarr) tündérmeséket; és szeretnék hinni abban, hogy a mesék valósággá válhatnak. Ezért is örültem többek közt annak, hogy látszólag egy ilyen könyv kijött. Azonban a mesék sokkal inkább elmesélve jelentek meg, nem pedig a történetbe integrálva. Valamint nehéz elképzelni a jelenséget, ha a szereplők, akik a való világban élnek, nem reálisak. Többek közt emiatt is zavart a szereplők beszédmódja. Valamint némely eseményre adott reakciójuk.

Spoileresnek tekinthető gondolatok következnek ezzel kapcsolatban. A mágikus könyvvel húztuk a sztorit, mint mamám a rétestésztát. Személy szerint, ha valami furcsát tapasztalok egy könyvvel kapcsolatban, nem várok hónapokat, hogy valakinek egyáltalán elmondjam, mi a helyzet. Mármint virágillatot áraszt a könyv? Mindig másik mese jelenik meg, ha kinyitom? FURA. Ugyanez Tündérkerttel kapcsolatban is. Nem ütközhetnének meg ennél egy kicsit jobban a szereplők? Mármint kiderült, hogy tündérek! Azért ez viszonylag komoly egzisztenciális válságba sodorná normál esetben az embert.
Spoileres gondolatok vége.

A történet ilyen formán nem váltott ki belőlem semmi hatást. Az utolsó 100 oldalban akadt akció bőven, előtte azonban sokkal inkább úgy éreztem, hogy ugyanazokat a köröket futjuk. Ez azonban már nem csupán a budapesti helyszínre, hanem a másik kettőre is jellemző volt (főleg a manókra. Azok az oldalak azt az érzést keltették bennem, hogy egy időhurokba kerültem, mert mintha mindig ugyanazt olvastam volna, csak más szavakkal.).

Ha már történet, beszéljünk annak központi eleméről, a romantikáról. A mesei elemekhez illően itt is három királyfi van, akik a főhősünkre pályáznak, és igen, nem kedveltem egyiküket sem. Nem, ez így nem igaz. Ahhoz, hogy szimpatizálni tudjak valakivel, ismernem kéne. És elsősorban ez hiányzott nekem a férfi szereplőkből – a jellem. A személyiség. Az, hogy többet tudjak róluk a foglalkozásuknál és hogy milyen viszonyban állnak a tündérmesékkel. Sekélyesen kidolgozott karakterek voltak mindannyian, így egyáltalán nem mozgatott meg, kivel is köt ki végül Liliom. Bevallom, egy idő után előre megnéztem a végén a kiválasztottat, hogy hátha akkor megtalálom azokat a pontokat, amelyek megmagyarázzák a lány választását. De semmit nem találtam – leszámítva, hogy akadt egy szenvedélyes megnyilvánulása. Bár az csak arra volt jó, hogy elhiggyem, képes érzelmekre.

Amúgy alapvetően nem értettem a karaktereket. Liliommal a furcsa szokásait tekintve nem volt semmi gondom. Nem zavart, hogy döntésképtelen, mert legalább valami jellemvonásnak volt tekinthető (bár érdekes, hogy ehhez képest milyen gyakran döntött hirtelen felindulásból). A fiúk viszont csak voltak. Igazából csak Liliommal együtt volt szerepük, mintha a nőn kívül nem lenne életük. Vázlatosak, papírmasék maradtak, pedig mindannyiukban megvolt a potenciál. A kidolgozatlanságuk pedig azt eredményezte, hogy a fentebb említett lépéseik fölött értetlenül álltam (Vértes úgy miért pontosan? Bármit, miért?). Ahogy afölött is, hogy ugyan mi vonzza őket Liliomban?

Remélem, ebből kitűnt, miért is voltam annyira frusztrált eleinte. Viszont már ekkor is akadt pár elem, ami reményt nyújtott, hogy ez jobb lesz még. A humort már említett; emellett pedig Aranykert főszereplői, Árnyék és Ilona jelenetei érintettek meg. Igen, a humor totális ellentétét szerettem még a könyvben. Az Aranykertben játszódó részek ugyanis a legdrámaiabbak, itt minden szóból csak úgy áradt a fájdalom – a szívem belesajdult olvasáskor.

Amúgy nagyon furcsa volt így olvasni a regényt: egyik oldalt ott volt a könnyed, romcom jellegű történet, míg az utána lévő fejezetben már egy teljesen másmilyen érzelmet sugároz a könyv. Oda-vissza kissé megtörte a hatást, hiszen nem tudtam sokáig együttérezni Ilonáékkal, mikor Liliom épp beégeti magát egy pasi előtt. Annyira örültem volna, ha kicsit több időt töltünk el Aranykertben, mert a történet szíve ott volt. Ott éreztem azt, hogy kibontakozik az alap, és a régi tündérmesék részesévé válnak a „valóságnak”.

Mindent összevetve vegyes érzelmeim vannak. Nagyon szívesen elfelejteném a könyv középső részét, miközben a végével nagyrészt elégedett voltam (csak a masnival becsomagolt megoldások továbbra sem a kedvenceim). Szeretnék úgy tekinteni erre a történetre, mint egy mesére, ahol egy fiatal (király)lány egyszercsak elindul egy nagy kalandra, és ő küzd meg a sárkánnyal, és menti meg a királyfit. Nem szeretnék erre a könyvre fantasyként gondolni, mert akkor a csalódottságom kerül előtérbe, amely szeretett volna egy igazán színes mesei világot látni (nem látott), szeretett volna hősies kalandra indulni már az első oldalakon (ami nem egy munkahely vagy egy kéretlen randi), és megismerkedni új szereplőkkel, akikért drukkolhat (A, A2 és A3 viszont nem kínált lehetőséget erre). Úgyhogy legyen így. Mivel pedig mindez csak egy mese volt… itt a vége, fuss el véle.


Könyv adatai
Eredeti cím: Túlontúl (2017)
Kiadó: Delta Vision (2017)
Oldalszám: 616

Nyereményjáték


A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Réz­erdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

A nyereményjátékunkban négy olyan könyvet kell felismernetek, amiket szintén ismert mesék ihlettek. Minden állomáson találtok egy-egy szó felhőt, ezek szavak alapján kell rájönnötök a könyv címére (sorozat címet is elfogadunk), majd a megfejtést beírnotok a rafflecopterbe.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

További állomások


11. 02. - Always Love a Wild Book

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése