"Úgy tartják, egyszer valaha, ifjúkorában még beszélt. Úgy tartják, a többi istenség láthatta az arcát, a szemét, a mosolyát, szólt hozzájuk, néha barátkozott velük.
De többé már nem. Engem már csak a hátborzongató, rideg maszk fogadott – mennyire gyűlöltem a jámbor arckifejezést, az emberi képmás megcsúfolását –, az üres szempár végtelen némasága.
A sírok úrnője, a gyász királynője, a föld kettéválasztója.
Remélem, soha nem fogom hallani a hangját."
Sorozat: Isteni városok #2
Egy emberöltővel ezelőtt Vúrtyavasztán városát a háború és halál istenének erődjeként ismerték. Olyan félelmetes, természetfeletti őrszemek származtak innen, akik milliókat öltek meg és igáztak le. Mára Vúrtyavasztán azonban romokban hever, az istene halott. A nemrég érkezett hódítóknak a hely nem több az értelmetlen vallásos erőszak és véres felkelések terméketlen földjénél.
Nem is lehetett volna Turjin Mulaghesh kormányzót – a bulikovi csata istenkáromló hősét, az állítólagos háborús bűnöst, a hadirendbe felállott miniszterelnök hű szövetségesét – büntetésként rosszabb helyre száműzni, ahol eltöltheti az utolsó napjait nyugdíjazása előtt, hogy aztán a feledés homályába vesszen.
Legalábbis ez a tökéletes fedősztori.
Az igazság viszont az, hogy a kormányzó még egyszer utoljára szolgálatba áll, hogy a végére járjon egy olyan felfedezésnek, ami örökre megváltoztathatja – vagy elkárhoztathatja – a világot. Sok veszély leselkedik rá, és nemcsak a múltból előtörő saját szellemei miatt kell aggódnia, hanem azok miatt is, akik a túlvilágban ragadtak, miután az istenségek eltűntek. Vajon a lelkük nyugodtan pihen a halál földjén, vagy esetleg valami szörnyűségre készülnek?
