Sorozat: The Trials of Apollo #1
Hogy büntetsz meg egy hallhatatlant?
Emberré teszed.
Apollo ezt a saját bőrén tapasztalja meg miután apja, Zeusz, száműzi az Olimposzról. Egy átlagos tinédzser fiúként, isteni ereje nélkül kell túlélnie a modern világban, amíg el nem nyeri Zeusz bocsánatát.
Apollonak azonban rengeteg ellensége van, akik szeretnék elpusztítani őt. Ő pedig csak egyetlen helyen találhat menedéket...
Rick Riordant sokáig az egyik kedvenc ifjúsági regény írómnak tartottam, akinek minden könyvét olvasni akartam. Ez az érzés az utóbbi hónapban kissé megingott, miután két nem annyira kiváló sorozatzáró kötetet olvastam tőle. Ezért nagyon reménykedtem, hogy az új sorozata, amit sokan dicsérnek, visszahozza azt az érzést, amit a legelső könyvei váltottak ki belőlem. Nos, ez a regény majdnem valami új és izgalmas, ami új életet lehelt a Camp Half-Blood Chronicles sorozatba. Majdnem.
Riordan megpróbált valami újat belevinni a sorozatba, hiszen most nem egy félistent követünk, hanem egy istenből lett embert! Mellékes, hogy ez nem igazán adott semmit a történethez, hiszen főszereplőnket, Apollot, emlékei pont akkor hagyják cserben, mikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, és természetesen pont azokban a témákban, amelyek relevánsak a cselekmény szempontjából.
(Őszinte leszek, szerintem az amnézia, mint történeti elem működhet, de eddig csak fanficekben láttam rá jó példát. A regényekben csak amolyan „how convenient” módon dobták be az írók, mert kellett a dráma. Rick Riordan korábbi művei is ebbe a kategóriába esnek.)
A történettel kapcsolatban több dolog aggasztott. Először is, hogy a regény 70%-ig annyira jelentéktelen volt a cselekmény, hogy azt hittem, már sose végzek vele. Csak húzta Riordan a történet beindulását, mint a rétestésztát (csak ő a folytatásban sem tett bele almát és túrót).
A szereplők nem voltak okosak; totál logikátlan, a józan ésszel szembemenő döntéseket hoztak.
Spoileres gondolat következik!
Például a háromlábú halálverseny megszervezése, miközben a táborban folyamatosan az eltűnések. Az egyetlen logikus része annak az egésznek a végeredmény lett. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy újabb félistenek tűntek el. Nem értem, a többi szereplő miért döbbent meg ezen.
Spoileres gondolat vége!
Illetve a kommunikáció hiánya. Imádtam, ahogy a szereplők kulcsfontosságú helyzetben nem hallgatták meg egymást – sokat hozzátett az események alakulásához! Sokszor eltűnődöm, hogy miért vetik be ezt olyan gyakran az írók, hiszen annyira logikátlan. Talán egyszer megértem.
Rick Riordan sajnos megőrizte némely rossz szokását, amely már a korábbi regényeiben (főleg a Heroes of Olympus sorozat negyedik és ötödik részében) is zavart, miszerint az ellenség figyelmét mindig el lehet terelni sértegetéssel. Mert minden gonosznak szuperérzékeny lelkivilága van, úgyhogy egy-két beszólással meg lehet bántani őket annyira, hogy minden tervüket sutba dobják. Ugyanezen módon lehet őket félrevezetni is egyébként. Az ilyenekkel az író elbagatellizálja a helyzetet. Számomra ez olcsó megoldás, hiszen az addig erősnek és legyőzhetetlennek bemutatott ellenfeleket egyszerűen félresöpri.
A karakterek közül egyedül a régiekkel tudtam szimpatizálni – főleg Willel és Nicoval, akik ebben a kötetben kicsit nagyobb szerepet kaptak a legnagyobb örömömre. Apollo simán bosszantott, és még a bakugrásszerű karakterfejlődésével együtt is csak „semleges” kapcsolatunk alakult ki.
Ahogy írtam a véleményem elején, próbálkozás azért volt az újításra. Ez nem csupán az új típusú (na jó, ez erős túlzás) főszereplő képében jelent meg, hanem egy komoly téma feldolgozásában is. Az író már a The Blood of Olympusban is feszegetett komolyabb témákat, itt azonban bővebben ki is tért rá. Nagyon tetszett ez az irány, adott a kötetnek egy bizonyos fajta érettséget (amit később a cselekménnyel lerombolt valamelyest) és sötétséget, ami az előző köteteket még nem jellemezte. Ez az egy aspektusa van, ami miatt úgy döntöttem, hogy adok a sorozatnak egy újabb esélyt.
Mindent összevetve a The Hidden Oracle próbálkozott újítással, azonban a megszokott formula végül felülírt mindent. Történetileg ez kissé gyengébb volt az átlagnál, az események többsége az utolsó 100 oldalra korlátozódott. Úgy érzem, hogy ez a könyv inkább csak egy felvezető volt, és a szerző a későbbiekre tartogatja a nagyobb meglepetéseket (legyen így, kérlek, Rick!). Mindenesetre engem nem fogott meg, mert valami újításra vágytam, nem pedig a régi nótára.
A könyvet azoknak ajánlanám, akik olvasták már az univerzum korábbi köteteit, ugyanis az író a korábbi kötetek szereplőit is visszahozta – illetve néhányuknak elég komoly szerepet szánt / szán a jövőben. Ezzel együtt komoly spoilereket tartalmaz az előző két sorozatra.
Riordan megpróbált valami újat belevinni a sorozatba, hiszen most nem egy félistent követünk, hanem egy istenből lett embert! Mellékes, hogy ez nem igazán adott semmit a történethez, hiszen főszereplőnket, Apollot, emlékei pont akkor hagyják cserben, mikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, és természetesen pont azokban a témákban, amelyek relevánsak a cselekmény szempontjából.
(Őszinte leszek, szerintem az amnézia, mint történeti elem működhet, de eddig csak fanficekben láttam rá jó példát. A regényekben csak amolyan „how convenient” módon dobták be az írók, mert kellett a dráma. Rick Riordan korábbi művei is ebbe a kategóriába esnek.)
A történettel kapcsolatban több dolog aggasztott. Először is, hogy a regény 70%-ig annyira jelentéktelen volt a cselekmény, hogy azt hittem, már sose végzek vele. Csak húzta Riordan a történet beindulását, mint a rétestésztát (csak ő a folytatásban sem tett bele almát és túrót).
A szereplők nem voltak okosak; totál logikátlan, a józan ésszel szembemenő döntéseket hoztak.
Spoileres gondolat következik!
Például a háromlábú halálverseny megszervezése, miközben a táborban folyamatosan az eltűnések. Az egyetlen logikus része annak az egésznek a végeredmény lett. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy újabb félistenek tűntek el. Nem értem, a többi szereplő miért döbbent meg ezen.
Spoileres gondolat vége!
Illetve a kommunikáció hiánya. Imádtam, ahogy a szereplők kulcsfontosságú helyzetben nem hallgatták meg egymást – sokat hozzátett az események alakulásához! Sokszor eltűnődöm, hogy miért vetik be ezt olyan gyakran az írók, hiszen annyira logikátlan. Talán egyszer megértem.
Rick Riordan sajnos megőrizte némely rossz szokását, amely már a korábbi regényeiben (főleg a Heroes of Olympus sorozat negyedik és ötödik részében) is zavart, miszerint az ellenség figyelmét mindig el lehet terelni sértegetéssel. Mert minden gonosznak szuperérzékeny lelkivilága van, úgyhogy egy-két beszólással meg lehet bántani őket annyira, hogy minden tervüket sutba dobják. Ugyanezen módon lehet őket félrevezetni is egyébként. Az ilyenekkel az író elbagatellizálja a helyzetet. Számomra ez olcsó megoldás, hiszen az addig erősnek és legyőzhetetlennek bemutatott ellenfeleket egyszerűen félresöpri.
A karakterek közül egyedül a régiekkel tudtam szimpatizálni – főleg Willel és Nicoval, akik ebben a kötetben kicsit nagyobb szerepet kaptak a legnagyobb örömömre. Apollo simán bosszantott, és még a bakugrásszerű karakterfejlődésével együtt is csak „semleges” kapcsolatunk alakult ki.
Ahogy írtam a véleményem elején, próbálkozás azért volt az újításra. Ez nem csupán az új típusú (na jó, ez erős túlzás) főszereplő képében jelent meg, hanem egy komoly téma feldolgozásában is. Az író már a The Blood of Olympusban is feszegetett komolyabb témákat, itt azonban bővebben ki is tért rá. Nagyon tetszett ez az irány, adott a kötetnek egy bizonyos fajta érettséget (amit később a cselekménnyel lerombolt valamelyest) és sötétséget, ami az előző köteteket még nem jellemezte. Ez az egy aspektusa van, ami miatt úgy döntöttem, hogy adok a sorozatnak egy újabb esélyt.
Mindent összevetve a The Hidden Oracle próbálkozott újítással, azonban a megszokott formula végül felülírt mindent. Történetileg ez kissé gyengébb volt az átlagnál, az események többsége az utolsó 100 oldalra korlátozódott. Úgy érzem, hogy ez a könyv inkább csak egy felvezető volt, és a szerző a későbbiekre tartogatja a nagyobb meglepetéseket (legyen így, kérlek, Rick!). Mindenesetre engem nem fogott meg, mert valami újításra vágytam, nem pedig a régi nótára.
A könyvet azoknak ajánlanám, akik olvasták már az univerzum korábbi köteteit, ugyanis az író a korábbi kötetek szereplőit is visszahozta – illetve néhányuknak elég komoly szerepet szánt / szán a jövőben. Ezzel együtt komoly spoilereket tartalmaz az előző két sorozatra.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Hidden Oracle (2016)
Kiadó: Puffin (2016)
Oldalszám: 378
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése