"Azt hiszem, Amosnak igaza lehetett, a zenében és a mágiában is szükség van egy kis káoszra a renden belül."
Sorozat: Kane krónikák #3
A jelek szerint Carternek és Sadie-nek nem sikerül kordában tartania Apóphiszt, a káosz kígyóját, aki már régóta azon ügyködik, hogy örök sötétségbe borítsa a világot. A Kane testvérek lehetetlennek tűnő feladattal néznek szemben: egyszer és mindenkorra el kell pusztítaniuk a kígyót.
Mindeközben az Élet Házában polgárháborús helyzet uralkodik, az istenek pedig megosztottak, így a brooklyni ház ifjú tanoncainak jóformán segítség nélkül kell szembeszállniuk a káosz erőivel. Egyetlen reményük egy ősi varázslat, ami a kígyó saját árnyékából kovácsol fegyvert, de az mágia már évezredekkel ezelőtt elveszett.
A Kane testvérek kénytelenek egy erős mágus gyilkos kedvű szellemére hagyatkozni, ugyanis csak ő képes megmutatni nekik a kígyó árnyékát… De persze az is lehet, hogy az alvilág bugyrain át egyenesen a halálba vezeti őket?
Rick Riordan A villámtolvajjal lopta be magát a szívembe jó pár éve. Azóta kétszer elolvastam a teljes Percy Jackson és az Olimposziak és az Olimposz hősei sorozatot. A Kane krónikák első részét csak idén kezdtem el, de annyira olvastatta magát a sorozat, s hatott a Rick Riordan-féle gyilkos függővég, hogy gyakorlatilag maratont tartottam a teljes sorozatból.
Amit a teljes sorozat folyamán megfigyeltem, hogy ez egy átmenet a middle-grade és a YA kategória között. A szereplők egy része idősebb már, nagyban a tinédzser éveiben jár, illetve az író igyekezett elhagyni a middle-grade kategóriára jellemző szókészletet és toposzokat.
A Kane krónikák az egyiptomi mitológiát dolgozza fel, és előnyére szól, hogy Riordan új módon mutatta be őket az olvasóknak. Az istenek ugyanis ebben a sorozatban közvetlenebb módon jelennek meg, bár az évezredekig tartó imádatuk miatt többségük önző érdekei néha ignoranciával, sőt könyörtelenséggel párosulnak.
A történet, bár zárókötetről van szó, nem mutatkozott túlzottan izgalmasnak. Az események ugyan pörögtek, de azok jelentősége és hatása alulmaradt az átlagostól; engem sem hoztak lázba, és kissé közömbösen olvastam végig a teljes befejezést. Őszintén szólva, nem akadt olyan esemény, ami valóban emlékezetessé tette volna A kígyó árnyékát. A lezárás szintén nem tartogatott meglepetéseket, azt kaptam Riordantől, amit megszoktam. Ugyanakkor az író – már-már szokásához híven – belengette egy esetleges folytatás lehetőségét is.
A karakterek ebben a részben a világ megmentését túl a saját problémáikkal is kénytelenek szembenézni. És itt nem a szimpla tinédzser-gondokkal találkozik az olvasó! Riordani szintre emelt kihívásokat kell a szereplőknek megoldani, ami mellett minden probléma semmiségnek tűnik.
Carter egyszerre küzd a „vezetővé kell válni introvertált személyiségként” és a „csaj, akibe belezúgtam, csak rémálmaiban látott; hogy érjem el, hogy randizzon velem” problémakörökkel. Mondtam… riordani szint. Carternél az író a karakterfejlődést az előbbi kihívással kötötte össze, a központba ezzel az önbizalom kérdését állította. Nekem még mindig ő a kedvenc karakterem, mert olyan okos és megfontolt volt az esetek többségében. Egyedül az volt megdöbbentő, mikor a józan gondolkodását hátrahagyta Zia nevének említésére is. Egyáltalán nem illett a személyiségéhez az, hogy a lányt állította minden és mindenki fölé, és akár a testvérét is képes lett volna cserben hagyni. Főleg emiatt egyáltalán nem kedveltem ezt a párost – a kémia sem volt az igazi, ráadásul inkább érződött fanatizmusnak, mint valódi érzelemnek.
Sadie szintén szenvedett a riordani problémák nyomása alatt, bár neki főleg a szerelmi életében jelent meg a kedves író könyörtelensége. Rájöttem, ha Rick Riordan így ír szerelmi háromszöget, őszintén sajnálok minden rajongót. A szerző ugyanis nem a habos-babos módon oldja meg ezt a kérdést. Ez volt az egyetlen olyan esemény, ami izgalmasabbnak bizonyult, de inkább csak az ötlet miatt.
A többi szereplő ebben részben nem kapott fontos szerepet karakterfejlődés szempontjából; az elsődleges céljuk a főszereplők küldetésének segítése vagy hátráltatása maradt. Szintén megszokott jelenség Riordannél, de örülnék, ha a jövőben a fontosabb mellékszereplők 1-2 jellemvonásnál többet kapnának.
Mindent összevetve A kígyó árnyéka és a teljes Kane krónikák más volt, mint az író görög mitológiát feldolgozó kötetei, megújulni azonban nem tudott. Riordan nagyban épít azokra a toposzokra, amelyek már beváltak korábban. Számomra ez a sorozat tetszett, de nem nyújtott extázis élményt. Ettől függetlenül ajánlanám a Kane krónikákat azoknak a fiataloknak, akik szeretnének érdekesebb módon megismerkedni az egyiptomi mitológiával.
Amit a teljes sorozat folyamán megfigyeltem, hogy ez egy átmenet a middle-grade és a YA kategória között. A szereplők egy része idősebb már, nagyban a tinédzser éveiben jár, illetve az író igyekezett elhagyni a middle-grade kategóriára jellemző szókészletet és toposzokat.
A Kane krónikák az egyiptomi mitológiát dolgozza fel, és előnyére szól, hogy Riordan új módon mutatta be őket az olvasóknak. Az istenek ugyanis ebben a sorozatban közvetlenebb módon jelennek meg, bár az évezredekig tartó imádatuk miatt többségük önző érdekei néha ignoranciával, sőt könyörtelenséggel párosulnak.
A történet, bár zárókötetről van szó, nem mutatkozott túlzottan izgalmasnak. Az események ugyan pörögtek, de azok jelentősége és hatása alulmaradt az átlagostól; engem sem hoztak lázba, és kissé közömbösen olvastam végig a teljes befejezést. Őszintén szólva, nem akadt olyan esemény, ami valóban emlékezetessé tette volna A kígyó árnyékát. A lezárás szintén nem tartogatott meglepetéseket, azt kaptam Riordantől, amit megszoktam. Ugyanakkor az író – már-már szokásához híven – belengette egy esetleges folytatás lehetőségét is.
A karakterek ebben a részben a világ megmentését túl a saját problémáikkal is kénytelenek szembenézni. És itt nem a szimpla tinédzser-gondokkal találkozik az olvasó! Riordani szintre emelt kihívásokat kell a szereplőknek megoldani, ami mellett minden probléma semmiségnek tűnik.
Carter egyszerre küzd a „vezetővé kell válni introvertált személyiségként” és a „csaj, akibe belezúgtam, csak rémálmaiban látott; hogy érjem el, hogy randizzon velem” problémakörökkel. Mondtam… riordani szint. Carternél az író a karakterfejlődést az előbbi kihívással kötötte össze, a központba ezzel az önbizalom kérdését állította. Nekem még mindig ő a kedvenc karakterem, mert olyan okos és megfontolt volt az esetek többségében. Egyedül az volt megdöbbentő, mikor a józan gondolkodását hátrahagyta Zia nevének említésére is. Egyáltalán nem illett a személyiségéhez az, hogy a lányt állította minden és mindenki fölé, és akár a testvérét is képes lett volna cserben hagyni. Főleg emiatt egyáltalán nem kedveltem ezt a párost – a kémia sem volt az igazi, ráadásul inkább érződött fanatizmusnak, mint valódi érzelemnek.
Sadie szintén szenvedett a riordani problémák nyomása alatt, bár neki főleg a szerelmi életében jelent meg a kedves író könyörtelensége. Rájöttem, ha Rick Riordan így ír szerelmi háromszöget, őszintén sajnálok minden rajongót. A szerző ugyanis nem a habos-babos módon oldja meg ezt a kérdést. Ez volt az egyetlen olyan esemény, ami izgalmasabbnak bizonyult, de inkább csak az ötlet miatt.
A többi szereplő ebben részben nem kapott fontos szerepet karakterfejlődés szempontjából; az elsődleges céljuk a főszereplők küldetésének segítése vagy hátráltatása maradt. Szintén megszokott jelenség Riordannél, de örülnék, ha a jövőben a fontosabb mellékszereplők 1-2 jellemvonásnál többet kapnának.
Mindent összevetve A kígyó árnyéka és a teljes Kane krónikák más volt, mint az író görög mitológiát feldolgozó kötetei, megújulni azonban nem tudott. Riordan nagyban épít azokra a toposzokra, amelyek már beváltak korábban. Számomra ez a sorozat tetszett, de nem nyújtott extázis élményt. Ettől függetlenül ajánlanám a Kane krónikákat azoknak a fiataloknak, akik szeretnének érdekesebb módon megismerkedni az egyiptomi mitológiával.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Serpent's Shadow (2012)
Kiadó: Könyvmolyképző (2018)
Oldalszám: 454
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése