"Nem érdekel, ha azt mondod, nem lehetünk együtt. Nem érdekel, ha úgy gondolod, hogy én vagyok a legördögibb, legtermészetellenesebb teremtmény a Földön. Azt gondolsz, amit akarsz, azt csinálsz, amit akarsz. Én továbbra is szeretni foglak, még ha reménytelenül is."
Sorozat: Bloodlines #3
A tiltott esemény után, ami Sydneyt a lelke mélyéig megrázta, azzal küzd, hogy meghúzza a vonalat az alkimista tanítások között és aközött, amit a szíve diktál.
Ekkor találkozik a vonzó, lázadó Marcus Finch-csel - a volt alkimistával, akinek a minimális esélyek ellenére is sikerült megszabadulnia ettől a világtól és most menekül.
Marcus meg akarja tanítani Sydneyt azokra a titkos dolgokra, amiket állítása szerint az Alkimisták bőszen takargatnak előle.
De ahogy arra sarkallják, hogy lázadjon fel az emberek ellen, akik felnevelték Sydney rájön, hogy megszabadulni tőlük jóval nehezebb, mint gondolta.
Mélyen elrejtve benne régi és titokzatos varázserő lakozik. És ahogy egy gonosz varázserőt használó személy után kutat, aki ereje teljükben lévő fiatal boszorkányokra utazik, rájön, hogy egyetlen reménye, ha kibékül varázs mivoltával, mert ha nem, akkor ő lehet a következő áldozat. (forrás)
A The Golden Lily múlt hónapban rengeteg érzéssel engedett utamra. Egyfelől összetörtem kissé az utolsó oldalak miatt (kicsi Adrianom), másfelől viszont addigra jutottam el oda, hogy teljesen rajongójává váltam a Bloodlines sorozatnak. Emiatt a harmadik résszel szemben kissé magasabb elvárásaim voltak – ezúttal azonban nem minőségben (hiszen az konzisztens volt az első két részben), hanem a romantikát tekintve. Mert őszintén, kit akarok ámítani? A fő ok, amiért annyira megszerettem ezt a sorozatot, az a szerelmi szál (és természetesen a karakterek, hiszen ők is kellenek hozzá).
A The Indigo Spell hozta a formáját – ennek a résznek sikerült még tovább növelnie a sorozat iránti rajongásomat, emellett remek kikapcsolódást nyújtott, elszórakoztatott, és elérte, hogy akárhányszor Sydney és Adrian együtt voltak, olvadozzak – mert a kémia nagyon ott volt náluk, legyenek akármilyen szituációban is.
Többek között azért is szeretem annyira ezt a párost, mert náluk nem abban látszódik az egymás iránti törődésük (akár elismerik, akár nem), hogy hatalmas gesztusokat tesznek a másiknak. Persze, ott vannak azok a jelenetek is, és igen, hatással is voltak rám. Ehelyett inkább az apróságokból tűnt ki, mennyire mélyen éreznek a másik iránt – egy-egy érintés, komment, esetenként művészeti alkotás. Gyakorlatilag minden interakciójukban érződött, hogy van valami. És nem volt szükség arra, hogy más felhívja erre a figyelmet, csak úgy áradt az oldalakról, engem is teljesen letaglózva.
Alapvetően tartom, hogy nem a legegyedibb sorozat ez, viszont érdekes módon pont a romantikát tekintve tudott különlegeset alkotni. Ez a szerelmi szál ugyanis ignorálta a bevett szerelmi drámákat, és ezzel sokkal őszintébbé és hitelesebbé vált. Sőt, bár már másodszorra lehetett volna lehetőség arra, hogy tényleges szerelmi háromszöget írjon Richelle Mead a történetbe, ezúttal sem tette meg (amiért igen hálás vagyok).
Egy ilyen szerethető szerelmi szálhoz nem csupán a kémia kellett, hanem a karakterek is. Ezen a téren egy picit csalódott vagyok most, ugyanis nagyon szeretem a bandát (Jill, Eddie, stb.), viszont ebben a részben alig szerepeltek. Érthető, hogy a sok történés miatt Sydneynek nem igazán volt rájuk ideje, de mégis aktív részesei a történetnek, így örültem volna, ha nem csupán egyszer-egyszer jelentek volna meg. Ráadásul még akkor sem ők kerültek középpontba, hanem eszközökké váltak Sydney morális dilemmájának eldöntésében. Emiatt bizonyos események előtt érthetetlenül álltam (pl. Angeline tette, amit semmi nem indokolt, és magyarázatot sem kaptam rá).
A figyelem középpontjába tehát Sydney és Adrian kerültek. Az utóbbi a mostani részben nem igazán változott, nem figyeltem meg nála semmilyen karakterfejlődést, kissé csak úgy „volt”. A legfontosabb tevékenysége abból állt, hogy segített Sydneynek a saját fejlődésében, támogatta és védelmezte őt. Ezzel együtt is egyre inkább szeretem Adriant – minden apróbb meggondolatlanságát is figyelembe véve.
Sydney pedig mostanra egy független, erős nővé vált, aki ahogy egyre több részét ismerte meg világának, úgy változott. Szerintem ez szintén egy jól felépített aspektusa lett a regénynek – eszembe juttatta a saját gondolkodásmódom alakulását, így kijelenthető, hogy az írónő hitelesen mutatta be ezeket a behatásokat és hatásukat a lány személyiségére / gondolkodásmódjára / attitűdjére.
Eddig ez a rész volt történet szempontjából a legizgalmasabb – két külön szálon futottak az események, és bár a sorozaton átívelő szál kicsit alámúlta önmagát izgalmait tekintve, a másik szál bőven kárpótolt érte. Például nem hittem volna, hogy ekkora meglepetést okoz az írónő. A függővég pedig már megszokottá vált, így ezúttal is alig várom a következő hónapot, és a következő részt (különösen, mert már tudom, mire utal a The Fiery Heart).
Mindent összevetve ez a rész hasonlóan magával ragadott, mint az előző kötetek. Nagyon tetszik, hogy ennyire jól szórakoztam a köteten, hogy többször hangosan felnevettem, esetenként olvadoztam, néha pedig még izgultam is egy-egy fordulat miatt. Richelle Meadnek komoly tehetsége van a szerethető, eleven karakterek és a szerelmi szálak alkotásában és kidolgozásában. Az utóbbi esetének lassúsága kikészített, de megéri. Határozottan megéri.
A The Indigo Spell hozta a formáját – ennek a résznek sikerült még tovább növelnie a sorozat iránti rajongásomat, emellett remek kikapcsolódást nyújtott, elszórakoztatott, és elérte, hogy akárhányszor Sydney és Adrian együtt voltak, olvadozzak – mert a kémia nagyon ott volt náluk, legyenek akármilyen szituációban is.
Többek között azért is szeretem annyira ezt a párost, mert náluk nem abban látszódik az egymás iránti törődésük (akár elismerik, akár nem), hogy hatalmas gesztusokat tesznek a másiknak. Persze, ott vannak azok a jelenetek is, és igen, hatással is voltak rám. Ehelyett inkább az apróságokból tűnt ki, mennyire mélyen éreznek a másik iránt – egy-egy érintés, komment, esetenként művészeti alkotás. Gyakorlatilag minden interakciójukban érződött, hogy van valami. És nem volt szükség arra, hogy más felhívja erre a figyelmet, csak úgy áradt az oldalakról, engem is teljesen letaglózva.
Alapvetően tartom, hogy nem a legegyedibb sorozat ez, viszont érdekes módon pont a romantikát tekintve tudott különlegeset alkotni. Ez a szerelmi szál ugyanis ignorálta a bevett szerelmi drámákat, és ezzel sokkal őszintébbé és hitelesebbé vált. Sőt, bár már másodszorra lehetett volna lehetőség arra, hogy tényleges szerelmi háromszöget írjon Richelle Mead a történetbe, ezúttal sem tette meg (amiért igen hálás vagyok).
Egy ilyen szerethető szerelmi szálhoz nem csupán a kémia kellett, hanem a karakterek is. Ezen a téren egy picit csalódott vagyok most, ugyanis nagyon szeretem a bandát (Jill, Eddie, stb.), viszont ebben a részben alig szerepeltek. Érthető, hogy a sok történés miatt Sydneynek nem igazán volt rájuk ideje, de mégis aktív részesei a történetnek, így örültem volna, ha nem csupán egyszer-egyszer jelentek volna meg. Ráadásul még akkor sem ők kerültek középpontba, hanem eszközökké váltak Sydney morális dilemmájának eldöntésében. Emiatt bizonyos események előtt érthetetlenül álltam (pl. Angeline tette, amit semmi nem indokolt, és magyarázatot sem kaptam rá).
A figyelem középpontjába tehát Sydney és Adrian kerültek. Az utóbbi a mostani részben nem igazán változott, nem figyeltem meg nála semmilyen karakterfejlődést, kissé csak úgy „volt”. A legfontosabb tevékenysége abból állt, hogy segített Sydneynek a saját fejlődésében, támogatta és védelmezte őt. Ezzel együtt is egyre inkább szeretem Adriant – minden apróbb meggondolatlanságát is figyelembe véve.
Sydney pedig mostanra egy független, erős nővé vált, aki ahogy egyre több részét ismerte meg világának, úgy változott. Szerintem ez szintén egy jól felépített aspektusa lett a regénynek – eszembe juttatta a saját gondolkodásmódom alakulását, így kijelenthető, hogy az írónő hitelesen mutatta be ezeket a behatásokat és hatásukat a lány személyiségére / gondolkodásmódjára / attitűdjére.
Eddig ez a rész volt történet szempontjából a legizgalmasabb – két külön szálon futottak az események, és bár a sorozaton átívelő szál kicsit alámúlta önmagát izgalmait tekintve, a másik szál bőven kárpótolt érte. Például nem hittem volna, hogy ekkora meglepetést okoz az írónő. A függővég pedig már megszokottá vált, így ezúttal is alig várom a következő hónapot, és a következő részt (különösen, mert már tudom, mire utal a The Fiery Heart).
Mindent összevetve ez a rész hasonlóan magával ragadott, mint az előző kötetek. Nagyon tetszik, hogy ennyire jól szórakoztam a köteten, hogy többször hangosan felnevettem, esetenként olvadoztam, néha pedig még izgultam is egy-egy fordulat miatt. Richelle Meadnek komoly tehetsége van a szerethető, eleven karakterek és a szerelmi szálak alkotásában és kidolgozásában. Az utóbbi esetének lassúsága kikészített, de megéri. Határozottan megéri.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Indigo Spell (2013)
Kiadó: Penguin
Oldalszám: 401
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése