2015. június 10., szerda

Andrew Smith: Winger

"Akkora lúzer vagyok."

Ryan Dean West tizennégy éves fiú, aki junior évét tölti a gazdag gyerekek számára alapított bentlakásos iskolában. Jelenleg a bajkeverőknek fenntartott Lehetőség Kollégiumban lakik a rögbi csapat legnagyobb bántalmazójával együtt. Mindezek mellé még őrülten szerelmes is legjobb barátjába, Annieba, aki kisfiúként tekint rá.

A humorérzéke, rögbis csapattársai és képregényrajzoló hajlamának segítségével Ryan Dean West sikeresen túléli az élet okozta bonyodalmakat, sőt még egy csipetnyi boldogságra is szert tesz. Mikor azonban az elképzelhetetlen megtörténik, rá kell jönnie, miként kapaszkodjon meg mindabba, ami fontos számára, még ha úgy is érzi, minden széthullott körülötte.


Kezdjük azzal, miként is ismertem meg a Wingert. Történetesen a csapból is ez a könyv folyt – mindenki dicsőítette, mindenki megrendítőnek találta, mindenki odáig volt érte. Ó, és nagyban említettek egy glbt/lmbt szálat is, ami extra vonzerő volt számomra. Végül a könyv a várólistámra került, és mivel még kölcsön is kaptam, elolvastam.
Az enyhén szarkasztikus hangnemből sejthetitek, hogy már megint nem jött be a hype. Pedig már olyan jól teljesítettem!

Nézzük először a pozitívumokat, hiszen valamire csak adtam három csillagot:

Nagyrészt olvastatta magát a regény, néha egész nehéz volt lerakni. Szeretem, ha egy könyv ezt csinálja. Ha nem lett volna a középső része, amin egy kész kínszenvedés volt keresztüljutni, még azt is írhatnám, letehetetlen volt. Ehhez nagyban hozzájárult a könyv humora is. Imádtam, hogy enyhe szarkasztikus humorral operált a szerző – nagyon sokat dobott a regényen, és többször fel is nevettem. Azok a jelenetek voltak a kedvenceim. Ennek csak egy hátránya volt, de arra még visszatérek később.

A harmadik, és egyben utolsó, pozitívum Joey volt, a regény meleg karaktere. Tudtam vele szimpatizálni, nagyon szeretnivaló fiú volt, és egész végig azt kívántam, bárcsak ő lenne a főszereplő (vagy, hogy összejöjjön a főszereplővel – nem vagyok válogatós). Annyival jobban élveztem volna a könyvet, ha az ő történetét/életét ismerhettem volna meg.

És most jöjjön minden más. Ha már megemlítettem a kedvenc karakteremet, beszéljünk a többiekről is. Az általános problémám a szereplőket tekintve, a kidolgozatlanságuk volt (igen, Joey is). Olyan érzésem volt, hogy az egyes szereplők annyi személyiséget kaptak, amivel betölthetnek egy-egy funkciót a főszereplő (Ryan Dean) életében. Azon túl viszont szinte semmit nem tudunk meg róluk. Ez leginkább Annienál jelent meg, akinek nulla személyisége van, és szinte üvölt róla, hogy csak azért van, hogy Ryan Dean valakibe szerelmes lehessen.

A főszereplőnk is megérte azért a pénzét. Legszívesebben egy hatalmas sóhajjal jelezném, mi a véleményem róla, de bármennyire kifejező is lenne, ennyivel nem ússza meg. Leginkább az zavart vele kapcsolatban, hogy a könyvben végig azt hajtogatja, mekkora vesztes, és mennyire kívülálló, és ezért azt gondoltam naivan, hogy ez igaz. Nos, nem. Egyáltalán nem kívülálló, egyáltalán nem vesztes… az, hogy kínos helyzetbe keveredik néha, egyáltalán nem azt jelenti. Ráadásul gyakorlatilag az egyik legnépszerűbb karakter a regényben! Hogy nevezheti ezt kívülállóságnak? A legnagyobb gondom mégsem ez volt, hanem a repetitív viselkedése. Ha a könyv egészét nézem, azt látom, hogy Ryan Dean újra és újra ugyanazt csinálja, ugyanazokat a poénokat süti el, igen hasonló kínos helyzeteket generál magának. Idővel fárasztóvá vált sajnos (ezért szenvedtem a könyv közepén).

Mivel a karakterekkel nem voltam kibékülve, így már esélytelen volt, hogy bármi is felhúzza a cselekmény hiányából fakadó rossz érzésemet. Szörnyű volt, hogy egyrészt alig volt célja/története ennek a könyvnek (és ennek ellenére 400+ oldal). Bocsánat, 400 oldal után megtörtént az is, amit a fülszöveg ígért… szerintetek mennyire lehetett utána kidolgozni az „elképzelhetetlent”? Kérdezhetnétek, hogy akkor mi történt előtte – teljes kuszaság. Azért zavart annyira a történetszál, mert semmilyen logikát vagy épp ok-okozati viszonyt nem lehetett felfedezni benne. Úgy éreztem, csak csapong a könyv, és erre tett még rá, hogy egyik pillanatban a karakterek így éreznek, a másikban (ami jelen esetben a következő oldalt jelenti) már teljesen másként. Bárminemű átvezetés nélkül.

Már emlegettem az LMBT/GLBT témát a bevezetésben – nos, örültem ennek a kis szálnak, de valamiért annyira torzítottnak éreztem. Furcsálltam, hogy akárhányszor Ryan Dean Joey-val beszélgetett, azt ismételgette magában: „mindenkit zavar, hogy Joey meleg, de engem nem”, majd „hozzáérek, de én nem vagyok meleg”. És ezt minden egyes alkalommal, mikor interakcióba kerültek egymással. Emiatt túlságosan erőltetettnek érződött Ryan Dean nagy nyitottsága.

Végül térjünk rá a romantikára, ami túlságosan is bimbózott a szavannán. Nem elég, hogy klisés volt, de bónuszban még kémia sem volt a szereplők közt. Természetesen itt is megemlíthető, mennyire inkonzisztens, ami már-már általános jellemzőként is használható erre a regényre. Azért is nem tudtam értékelni a szerelmi szálat, mert semmilyen érzelmi fejlődést nem mutatott, minden egy csapásra történt. Persze került bele kötelező drámai elem, de az is inkább csak azért, mert kellett bele (mert célja nem volt, az is biztos).

Mindent összevetve nagyot csalódtam ebben a regényben, sokszorosan alulmúlta magát. Ezek után kizárt, hogy a folytatást a kezembe vegyem. Mindenesetre sajnálom, mert a potenciál megvolt benne, de sem LMBT témában, sem történetet és karaktereket tekintve nem nyújtott olyat, amiért úgy érezném, érdemes volt elolvasnom.



Könyv adatai
Eredeti cím: Winger (2013)
Kiadó: Simon & Schuster
Oldalszám: 440

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése