2017. november 30., csütörtök

Erika Johansen: Tear ostroma

"Mindig úgy hiszi az ember, hogy tudja, mit is jelent a bátorság. Állítja, hogy ha eljönne az idő, nem habozna. Megtenné, amit kell. Amíg be nem köszönt a pillanat, és rádöbben, hogy az igazi merészség egészen mást követel tőle, mint amit annak idején, azon a ragyogó reggelen, nagy vakmerőségében elképzelt magában."

Sorozat: Tear királynője #2

Tear királynője, Kelsea Glynn napról napra egyre többet tanul az új kötelességeiről. A szomszédos Mortmesne királyságának járó rabszolgaszállítmányok leállításával magára vonta a Vörös Királynő haragját, a félelmetes zsarnokét, aki sötét mágiával táplálja hatalmát. Rettegett és megállíthatatlan serege megindul Tear felé, hogy visszavegye, ami az övé.

Miközben közeledik a morti sereg, Kelsea rejtélyes kapcsolatba lép az Átkelés előtti időkkel, és rádöbben, hogy csak egy furcsa és valószínűleg veszélyes szövetségesre számíthat: egy Lily nevű nőre, aki egy olyan világban küzd az életéért, ahol nőnek lenni már-már főbenjáró bűn. Tear sorsa – és ezzel együtt Kelsea lelke – múlhat Lilyn és az ő történetén, ráadásul Kelsea-t egyre jobban szorítja az idő, hogy válaszokat találjon.



A YA high fantasyvel való kapcsolatom egész jónak mondható, ugyanis több kivételes szerzővel is megismerkedtem már a műfajjal való ismerkedésem során – például Cinda Williams Chimával, valamint Erika Johansennel. A Tear királynője egy kiváló kezdőkötet volt, amely a klasszikus YA fantasy elemeket felhasználva alkotott valami különlegeset. Tetszett, hogy az olvasót érett emberként kezeli, és bár az írásmód a fiatalabb közönség nyelvén történt, a tartalom már nem teljesen.

Az első rész okozta rajongás eredményeként magas elvárásokkal indultam neki a folytatásnak. Az elvárásokat ugyan könnyedén megugrotta a könyv, azonban teljesen más okokból, mint eredetileg hittem. Az általános érzelmeim is ezt tükrözik: gyönyörű volt, de úgy fájt. Emellett ezt a kötetet tekinthetjük egyfajta átmenetnek is. A nyelvezetet tekintve még mindig YA-s (egyszerűbb mondatszerkezetek és fogalmazás), azonban a feldolgozott témákat és eseményeket tekintve már inkább emlékeztet a felnőtt fantasykre (abból is a dark fantasy kategóriára). Emiatt kíváncsi leszek, hogy az utolsó rész mennyire illeszkedik be a YA vonalba, esetleg végleg maga mögött hagyva azt már a többi felnőtt fantasyhez kapcsolódik.

A történet két, látszólag összeférhetetlen szálon futott – egyfelől a jelenben Kelsea és Tear sorsát követhettük; másfelől pedig Lilyt és az Átkelés előtti időszak eseményeiről olvashattunk. Kezdjünk az utóbbival. Lily története elsőre furcsán vette ki magát, hiszen egy high fantasy történetben voltunk eddig, majd egy pillanat alatt átkerültünk egy disztópikus világba, amely engem nagyban A szolgálólány meséjére emlékeztetett. Azonban hamarosan sokkal inkább lekötött ez a szál, mint a jelenben játszódó – rengeteg érzelmet jelenített meg az írónő, miközben folyamatos rettegésben tartotta a karaktereket és az olvasót is. A műfajhoz illően komoly társadalomkritikát fogalmazott meg ebben a részben. Ezen a szálon több esemény zajlott, bár itt is nagy hangsúlyt helyezett az írónő a lelki problémák megjelenítésére.

A jelen, Kelsea, történetében is hasonló helyzet alakult ki. A cselekmény nem a csatatéren játszódott – akadtak részek, amelyek az ostrommal foglalkoztak, bár elenyésző mértékben -, hanem az uralkodónő és társai lelkében. Sajnos ez a szál annyira nem tudott magával ragadni, mivel pont abból, ami érdekelt volna, nem kaptam elegendőt – történetesen Kelseaből. Több szereplő is kapott saját narratívát, aminek köszönhetően alaposabban megismerhettem őket, azonban ez mind a főszereplőnő narrációjával telt időből vett el. Ez jobban zavart, mint a tényleges harcok hiánya.

Ennek ellenére sosem unatkoztam – a drámaiság és a folyamatosan fenntartott feszültség elérte, hogy ne lankadjon a figyelmem, és minden pillanatot ugyanolyan lelkesedéssel várjak. A hátráltatást inkább az érzelmek intenzitása tette lehetővé, ugyanis néha annyira megviselt egy-egy történés, hogy napokig olvasni sem tudtam utána.

A regény központi aspektusa a történetről a karakterekre siklott át; ennek pedig meg is lett az eredménye: a könyv legerősebb elemévé váltak a szereplők. Minden karakter, akire időt szánt Erika Johansen, valódi élő egyeddé változott egyedi karakterjegyekkel és motivációval. Elsősorban azt szerettem, hogy egyetlen hősi szereplő sem volt, mindenkinek megvoltak a maga problémái és démonai, amivel szembenézett (vagy nem). A karakterek többségének moralitása szintén a megkérdőjelezhető kategóriába esett, amely színesebbé és kevésbé kiszámíthatóvá tette őket.

A legnagyobb változást magában a főszereplőben vettem észre. Bevallom, csalódást keltő volt arról olvasni, hogy mennyire a külső jegyeinek változását emelte ki az írónő (lefogyott és gyönyörű lett hirtelen) – de annyira, hogy 20-30 oldalanként visszatért ehhez a témához. Ezt megértettem volna, ha esetleg valami bővebb gondolatmenetet kötött volna hozzá, azonban csak Kelsea panaszkodik miatta, és ennyi. Holott a fontosabb szerintem a nő belső változásai voltak, amelyek sokkal látványosabbak lettek. Bár úgy gondolom, művészi eszközként – egyféle Dorian Gray effektusként igyekezett az írónő ezt prezentálni.

Legalább a romantikának nem maradt igazán hely. Az első részben még tartottam valamelyest attól, hogy szerelmi háromszögbe torkollik az egész, és erről fog szólni a dráma. Szerencsére annyi gondja akadt a főszereplőknek, hogy a legutolsó gondolatuk volt azzal foglalkozni, hogy szerelembe essenek. Remélem, az utolsó részben sem fogja az írónő erre helyezni a hangsúlyt, amikor annyi elvarratlan szálat hagyott a második kötet végeztével.

Mindent összevetve a Tear ostroma teljesen más élményt adott, mint az első rész; bár egyáltalán nem kevesebbet. Tetszett, hogy mennyit változott a regény hangulata, hogy felnőttek a szereplők, és általánosságban sokkal komorabbá vált minden. A Tear ostromát – és igazán a sorozatot – azoknak ajánlanám, akik már otthonosan mozognak a YA fantasy műfajban, és szeretnék magukat kipróbálni a felnőtt fantasy világában is. Ez a sorozat tökéletes átmenetet biztosít a két – kissé különböző – világ közé; nyelvezetében és hangvételében az előbbit, témáját és történetét tekintve pedig az utóbbit idézve. Emellett egy fantasztikus, érzelemdús olvasmány, amely nem hagyja egy pillanatra sem unatkozni az olvasóját. Ezek után kíváncsi leszek, az utolsó rész képes lesz-e megkoronázni a győzelmi menetet.


Könyv adatai
Eredeti cím: The Invasion of the Tearling (2015)
Kiadó: Agave könyvek (2017)
Oldalszám: 432

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése