"Néha viszont azzá kell válnunk, ami a feladat megkíván tőlünk."
Sorozat: Mistborn #1
Ezer éve már, hogy hamueső hullik az égből, hogy egyetlen virág sem bontotta ki szirmait. Ezer éve már, hogy a szkák nyomorult rabszolgákként, örökös félelemben robotolnak. Ezer éve már, hogy az Uralkodó, a Végtelenség Szilánkja isteni legyőzhetetlenségben, általános rettegéstől övezve trónol tökéletes hatalma csúcsán.
Ám mikor már a remény emléke is végképp elenyészni látszik, egy sebhelyekkel borított, összetört szívű félrabszolga ismét rátalál arra az Uralkodó legpokolibb tömlöcének mélyén. Kelsierben, a tolvajban elpattan valami, és felfedezi magában a ködszerzetek erejét, az allomancia varázslatos tehetségét. Majd született vezérként minden képességét a végső, legnagyobb terv szolgálatába állítja, magát az Uralkodót szemelve ki a lázadás célpontjaként.
Brandon Sanderson Mistborn trilógiája éveken át rejtély volt számomra. Hogy lehet, hogy egy első pillantásra klasszikus epic fantasy regény ilyen széles olvasóközönséget bevonzott? Olvasás után egyértelművé vált a válasz. Sanderson ugyanis egy olyan regényt alkotott, amiben mindenki találhat magának valamit, amivel elnyerheti a tetszését.
A Mistborn világát már az első oldalaktól kezdve lenyűgözőnek találtam. Ugyanis az éjszakákat a köd uralja, nappal pedig hamu hullik alá az égből. Rögtön felmerült a kérdés, hogy miként juthatott el ide a világ. Aztán ahogy egyre jobban megismertem a világot, úgy koppant az állam újra és újra a padlón. Ennyire komplex, sokrétű világot már régen láttam.
Ebben pedig egy komoly társadalmi konfliktust is beleültetett a szerző. A Dark Lord diktatórikus uralkodása mellett az autokrácia labdába sem rúghat. Emellett jelen volt a klasszikus arisztokrata – rabszolga ellentét, még úgy is, hogy a szabadságnak csupán illúziójával rendelkezett az előbbi társadalmi réteg is. Ezért éreztem azt, hogy bár elég tradicionális társadalmi problémákat jelenít meg, a felszín alatt sokkal komolyabb, összetettebb és szövevényesebb helyzetet alakított ki Sanderson.
És akkor még nem is került említésre a mágiarendszer. Illeszkedve a világhoz, egy összetett, ám részletesen és precízen kidolgozott rendszert kaptunk – amely tanulása során a függelék lett a legnagyobb segítségem. Ebben az univerzumban azok, akik képesek rá, a különböző fémeket égetve ideiglenesen különleges erőket tudnak kinyerni. Mikor először hallottam erről, azt gondoltam, hogy annyira nem fog magával ragadni ez a mágiarendszer, hiszen fémeket égetnek, mi olyan különleges abban? Brandon Sanderson azonban képes volt mégis érdekessé tenni. Élvezet volt felfedezni, hogy a különböző fémek milyen hatással vannak. Azt pedig még inkább, hogy ez nem tette legyőzhetetlenné a használójukat.
Egy ilyen alap már önmagában izgalmas, de mégis valami izgalmas cselekményt várna el az olvasó. A történet terén sem okozott csalódást a szerző. The Final Empire egy lázadást dolgozott fel, kombinálva egy hősies (vakmerő, öngyilkos) küldetéssel a szabadságért. Legalábbis ez az alap. Sanderson azonban úton-útfélen hatalmas fordulatokkal tette kiszámíthatatlanná a cselekményt. A történet számomra azonban attól vált annyira kiemelkedővé, hogy tükrözte a háttérvilág hangulatát – folyamatos gondok, pszichológiai kihívások és rengeteg halál kísérte az eseményeket.
Van azonban egy másik szála is a történetnek, amely egy politikai összeesküvésre épül, amely lehetőséget adott az arisztokrácia megismerésére, valamint teljesebb képet adott a társadalomról. Nem mellékesen, ez a cselekményszál valamelyest enyhítette a regény általános sötétségét. Az összejövetelek mellett a romantika is szerepet kapott, de szerencsére nem a frusztráló fajtából, és inkább a szereplők karakterfejlődését tekintve volt jelentősége. Ettől függetlenül ellettem volna nélküle is.
A tökéletes összképhez már csak karakterek kellenének, akiknek lehet drukkolni, akikkel lehet szimpatizálni. Ezeket is szolgáltatta Sanderson, bár ez azt is eredményezte, hogy akárhányszor gondjaik adódtak / bajuk esett (spoiler: szinte mindig), az a szívemet is komoly erőpróbának tette ki. Általánosságban a szereplők is hasonlóan precíz kidolgozást kaptak, mint a háttérvilág vagy a történet. Elevenek voltak, emberiek, és hiába rendelkeztek többen közülük különleges képességgel, az nem tette őket tökéletessé – hibáztak, tévedtek, megsérültek (mentálisan és fizikailag is), amitől sokkal közelebb éreztem őket magamhoz, mintha valami hős harcosok lettek volna.
Számomra Kelsier lett a legszimpatikusabb, imádtam a karizmatikusságát és a kitartását. A jelleme tökéletesen tükrözte a múltjában bekövetkezett tragédiákat. Vin ezzel szemben kicsit sok volt elsőre, vele kevésbé találtam meg a közös hangot. Főleg, mert kicsit úgy éreztem, kilóg a sorból a képességeit tekintve. Ő elsőre úgy tűnhet emiatt is, mintha egy YA regényből vándorolt volna át, de sokkal érettebb szereplő lett (az ő karakterfejlődése volt a leglátványosabb az egész regény tekintetében).
Mindent összevetve, Brandon Sanderson bebizonyította számomra, hogy nem ok nélkül ennyire népszerű szerző. The Final Empire egy részletesen kidolgozott, fordulatos és ütős regény lett, ami rajongójává tett, és amit bátran ajánlok bárkinek, akit nem riasztanak el a hosszabb történetek.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Final Empire (2006)
Kiadó: Gollanz / DeltaVision
Oldalszám: 647
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése