Emily Martin: The Year We Fell Apart

"Egek, az az arckifejezés, amikor elhúzódott. Szánalom. Nincs annál rosszabb, amikor az, akit szeretsz szégyenkezik miattad."

Kevés dolog olyan természetes Harper számára, mint az óriási hibák. Az elmúlt évben kirúgták az úszócsapatból, a Carson gimi könnyűvérű nőjének tartják, és ő a család hivatalos fekete báránya. A legrosszabb hibája azonban a legjobb barátjával, Declannel, való kapcsolatának tönkretétele volt.

Két szemeszternyi távolság után Declan visszatért a nyárra. A fiú teljesen megváltozott - magasabb, erősebb... vonzóbb. Harper is megváltozott, különösen anyukája betegségének diagnosztizálása miatt.

Míg Declan nem akar semmit tőle, ő még mindig Harper Declane, és a lány csak vele akar beszélni arról, mi is folyik körülötte. Ugyanakkor semmi joga ahhoz, hogy nála keressen vigasztalást.

Mivel a közös barátok és a közös történetük újra közelebb hozza őket egymáshoz, Harpernek és Declannek el kell döntenie, múltjuk melyik része menthető meg, és melyik részeket kell elengedniük mindörökre.

A pillanat, amikor a fülszövegről csak nagy jó indulattal mondható el, hogy ennek a regénynek az összefoglalása. Ahogy fordítottam a fülszöveget, egyre jobban elkerekedett a szemem, mert nem igazán erre emlékeztem a könyvből. Persze tanulságos lecke is volt, ugyanis amikor várólistára raktam a könyvet, két aspektust emeltem ki belőle: az anyukája betegségét és a tönkrement barátságot. Mivel nem olvasok rendesen fülszöveget, így olyan részleteket nem vettem fel, mint a szexi pasisodási szindrómát, ami természetesen az idő alatt történt, amíg a fiú távol volt (mikor máskor). Talán nem ártana máskor normálisan végigolvasnom a fülszövegeket?

Igazán érdekes olvasmányélményben volt részem. Most ismét az történt, hogy realizáltam a könyv hibáit, de egészen a befejezésig annyira belefeledkeztem a könyvbe, hogy ez végül felhúzta az egészet számomra.

Mivel komoly realista regényként van reklámozva a The Year We Fell Apart, kezdjük azzal, milyen témák kerültek elő benne:

a. családon belül súlyos betegség
b. családon belüli szerepvállalások
c. pletykák – megbélyegzés, slut-shaming
d. alkoholfogyasztás
e. szexualitás – konszenzuális és nem konszenzuális téren is
f. barátság - bizalom
g. megcsalás? Megbocsátás?

Mint láthatjátok, az írónő igen kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen nagyon sok témát akart egyszerre kezelni. Én pedig úgy éreztem, hogy mindegyik témába belevágott, de igazán tanulságot nem vont le egyikből sem. Némelyik pedig egyáltalán nem is érződött kidolgozottnak, egyszerűen csak ott volt, mert most épp divatos az adott témáról írni.

Kezdjük azokkal a részekkel, amit pozitívnak találtam. Az első ilyen, hogy Harper anyukája végig úgy áll a betegségéhez, hogy igenis meg fog gyógyulni. Nagyon értékeltem az élet-igenlését, és még amikor szenvedett is a kemoterápiától, végig arra koncentrált, hogy mi lesz, amikor meggyógyul. A regényekben mondjuk alapvetően ritkán találkozom olyannal, amikor a betegség felfedezésétől nyomon követjük annak alakulását. Itt azért is tett jót, mert az írónő bemutathatta, hogy ki miként kezelte az adott karakter a betegséget, milyen hatással volt a családtagokra, és az általuk addig betöltött szerepekre. Ugyanakkor nagyon fájt, mert érződött, hogy az írónő ezt a betegséget inkább csak indokként használta arra, hogy Declannel legyen valami kapcsolódási pontja a főszereplőnőnek. Persze voltak jelenetek, amik erre a témára építettek, de kidolgozatlan maradt.

A másik, ami tetszett, hogy az írónő nyíltan elítélte a slut-shaminget. Jellemzőbb inkább, hogy a kirívó viselkedésű lányokat megbélyegzik a regényekben. Úgyhogy ezért mindenképp extra pontot adtam rá. És most ismét következik a „de”, mert ehhez kötődik a könyv fő problematikája, minden konfliktus forrása. Harper ugyanis többször többet iszik a kelleténél, amit a fiúk ki is használnak. Őszinte leszek. Nekem nem tetszett, ahogy ezt az írónő kidolgozta és kezelte. Különösen a befejezést… az egyszerűen kritikán aluli megoldás volt. Az zavart leginkább, hogy az írónő elhallgatott néhány információt, amit arra használt fel később, hogy a főszereplőt jobb színben tüntesse fel. Közben pedig, amikor valami nem úgy történt, ahogy Harper szerette volna, leitta magát. Nem tudom, most azért, mert a srác, aki bejön nekem, nem ér oda időben a bulira, miért kéne ezt tennem? Arra gondoltam már, hogy alkoholista a lány, vagy miért? Biztos volt rá valami magyarázat, de engem annyira bosszantott, hogy tényleg apróságok miatt tett ilyet. Nem hibáztatom, egyszerűen csak volt egy bizonyos jelenet, ami betett nekem.

És most spoiler tábla, mert a legnagyobb bajom következik, azt pedig nem tudom cselekményleírás nélkül elmagyarázni. Az írónő tudjátok, mit csinált a könyv vége felé? Az előbb említett leivás megtörtént, és a srác, akivel volt Harper, molesztálta a lányt. Declan viszont már csak azt látta, hogy jönnek ki a szobából. Mivel már amúgy sem bízott túlságosan a lányban, természetesen félreértette. Aztán pár nappal később jelent meg újra a fiú részegen, és mikor beszélgettek, Harper azt mondta neki, hogy igen, történt valami, amivel adta alá gyakorlatilag a lovat. És végül a lány jön ki áldozatként az egész helyzetből, Declan pedig mint a rosszfiú, mivel addig provokálta a lány, míg az erőszakosan meg nem csókolta. Nem fogom az áldozatot hibáztatni, de mikor a lány ilyet gondolt, hogy igen, csinálj valami rosszat, mert nem bírom egyedül ezt, és te is érezd a bűntudatot, az valahogy felbosszantott. Szóval, az írónő úgy rendezte el a kapcsolatukat, hogy fogta a totál normális fiút, aki szerette a lányt, soha nem bántotta volna, és lerántotta a piedesztálról. Fú, már ahogy leírtam, az felbosszantott ismételten, mert ezzel mindkét karakternek ártott. Azt már meg se említem, hogy ebből sikerült neki happy endet csinálnia… szerintetek? Ez pont az a regény, amelynek egyáltalán nem szabadott volna ilyen véget érnie. Spoiler vége.

Harper és Declan kapcsolatával kapcsolatban vegyes gondolataim voltak. Eleinte úgy gondoltam, hogy milyen aranyosak együtt. Nagyon sok szeretnivaló jelenetük volt, amelyekből kiderült, hogy még mindig éreznek valamit egymás iránt. Érdekes volt, ahogy próbálták valamiképp stabilizálni legalább a barátságukat – kár, hogy nem volt több ilyen. Viszont a könyv befejezése után úgy gondolom, hogy mérgező a kapcsolatuk. Mivel ugyan Declan kihozta Harperből a legtöbbet, a lány viszont lerántotta a fiút magához. Megtört valamit benne, amit nem lett volna szabad – mindezt azért, hogy saját magának egy fokkal jobb legyen. Ráadásul ez a kapcsolat két olyan elemet is tartalmaz, ami nálam hatalmas nem – ebből az egyik, hogy képtelenek megbeszélni a problémáikat. Azért bírtam, hogy annak ellenére, hogy én biztosan nem hoztam volna őket újra össze, mégis nagyon sokáig vártam, hogy de igenis jöjjenek össze.

Mivel a könyv ennyire a két karakter közti romantikára fókuszált, a barátságuk nem is került annyira középpontba. Pedig pont ezt vártam, hogy lássam, miként hozzák helyre a baráti kapcsolatukat. De ez egy-két mondatot leszámítva, amiben Harper úgy gondolta, ha már nem jönnek össze, legalább a barátságukat mentsék meg, egyáltalán nem jelent meg. Viszont volt nekünk egy Codynk, Macünk és Gwenünk, akik a baráti társaság részét képezték, és legalább velük láthattunk néhány baráti jelenetet. Több mint a semmi.

Természetesen azért itt is megjelent a klasszikus – rossz hatással van rád – legjobb barátnő, aki önző, nem figyel a főszereplőre, és rossz hírben áll. Saide karaktere nagyon klisés lett ilyen szempontból. A regényben két szerepet töltött be: egyfelől könnyen össze lehetett hasonlítani a fent említett baráti társasággal, hogy míg ő milyen mérgező személyiség, addig az új barátok milyen csodálatosak; másfelől pedig az ő hiánya tette szinte mindig kiszolgáltatottá Harpert.

A történet igazából Declan és Harper kapcsolatának alakulása. Úgy gondolom, az írónő minden karaktermotivációt eköré épített, és emiatt hiányzott a főhősnő fejlődéséből a függetlenség. Végig az motiválta ugyanis, hogy csak a pasit szerezze meg, onnantól már mindegy, és nem az, hogy igen, szükségem van arra, hogy ebből a káoszból kijussak valahogyan, mert ez nem jó nekem. És talán emiatt sem kapott a könyv üzenetet – vagy legalábbis nem a megfelelőt.

Mindent összefoglalva egyszer megérte elolvasni a könyvet, mert könnyedén beszippantott, és végig lekötötte a figyelmemet. Kissé talán túlságosan is beleéltem magam, mint látszódik a befejezés miatt érzett bosszúságomon. A témaválasztások nagyszerűek, sok potenciál volt emiatt benne. Végül azonban nem sikerült minden célt megvalósítania, mivel a karakterfejlődés helyett a romantika került a középpontba, ami minden cselekménynek motivációja, oka vagy épp következménye lett. A karakterek viszont nagyon emberiek, könnyen megkedvelhetők voltak, és mivel a realista regényeknél különösen fontosak a szereplők, így a sok bánatomat elnyomta az, hogy fantasztikus karakterekkel ismerkedtem meg, akikkel eltölthettem pár nyári napot a téli hideg ellenére.

Könyv adatai
Eredeti cím: The Year We Fell Apart (2016)
Kiadó: Simon Pulse
Oldalszám: 320