"Az értelem azonban nem hangulat, hanem tisztánlátás. Az intelligencia legalapvetőbb formája, a kegyelem bizonyos mennyiségével párosulva. De mindenek fölött az abszolút tudás birtoklásának különös képessége."
A legkegyetlenebb kérdés: élni vagy élni hagyni?
A Delmak–O különös telep egy különös bolygón, ahol furcsa társaság verődik össze, eltérő képzettségű és látásmódú emberek, akik nagyrészt elöljáróik utasítására jöttek ide, bár akad olyan is, aki az ima erejével. Amikor a csoport tagjai megpróbálják kideríteni a telep voltaképpeni célját, mégpedig a felettük keringő műhold segítségével, megoldhatatlan technikai problémába ütköznek. Csapdába esnek: sem elmenni nem tudnak, sem segítséget hívni. Végérvényesen magukra maradnak.
Hamarosan bizarr, erőszakos események sora veszi kezdetét. Mintha a bolygó puszta légköre paranoiát és pszichózist okozna, minek következtében a kis közösség tagjaiként egymásra utalt emberek ahelyett, hogy összefognának, egymás ellen fordulnak. És ezúttal még az ima sem segít; úgy tűnik, Isten vagy nincs jelen, vagy el akarja pusztítani teremtményeit.
Imádom, amikor egy író mindig feljebb rakja a lécet. Philip K. Dick-et még nem igazán emlegettem a blogon, pedig már lassan négy éve ismerem. Bár A halál útvesztője csak a harmadik olvasmányom tőle, az íróval magával sokkal többet foglalkozom. Az első könyvem tőle a Visszafelé világ volt, amit hamarosan a Várjuk a tavalyi évet követett. Mindkettőt imádtam, de ami még fontosabb, megtanultam, hogy Philip K. Dicknél mindig a legvalószínűtlenebb eseményekre kell számítani.
A halál útvesztőjét már az újra-megjelenésekor kipécéztem, de sokáig nem voltam olyan hangulatban, hogy olvassam is. Természetesen most, hogy befejeztem, ismét az jár a fejemben, hogy miért vártam vele ilyen sokáig? Ugyanis ismét kedvencet avathattam.
Itt az ideje, hogy megálljak egy kicsit. Valószínűleg magam ellen beszélek, de ha biztos vagy benne, hogy szeretnéd olvasni ezt a könyvet, tedd meg, és utána olvasd el az értékelésemet. Ezt csak azért mondom, mert én vakon kezdtem bele a regénybe, és ez egy extra élményt adott. Persze mindegyik regényt jó így kezdeni, de vannak, amelyeket különösen érdemes bárminemű előzetes tudás birtokában olvasni. Természetesen nem fogok most sem spoilerezni, csak ezt tanácsolom.
Szóval, egy rövid, de nagyon ütős regényhez volt szerencsém. Sok minden történt ebben a nagyjából 200 oldalban. Mindez úgy, hogy a szereplők szinte nem csináltak semmit – egyszer utaztak a bolygóra, aztán pedig ott járkáltak néha egy kicsit. Valószínűleg furcsán hangzik, de jobban nem tudom kifejezni, ami itt játszódott le. Amúgy nekem eleinte ezzel kisebb gondom is volt, mert azok a bizonyos történések annyira hatástalanok maradtak, már leírásilag is, hogy kezdtem azt hinni, hogy semmilyen reakciót nem fog kiváltani belőlem ez a könyv. Vannak a naivitásnak szintjei, valószínűleg ekkor értem el a csúcsát.
Hamar megváltozott azonban a véleményem, mert a regény felajánlott néhány lehetséges magyarázatot a történtekre, és én belevesztem abba, hogy megpróbáltam rájönni, mi a csuda is folyik itt. Imádtam, hogy semmi nem volt egyértelmű, és ezzel gyakorlatilag végig lekötötte a figyelmemet.
A cselekmény mellett a világ is rengeteg furcsaságot tartogatott. Bevallom, ezt igazán csak a könyv vége felé kezdtem el értékelni, addig nem igazán foglalkoztam vele. Nem ez volt a kedvenc Philip K. Dick világom (az a Visszafelé világ), nem is gondoltam valami nagyon különlegesnek, ezzel magyarázható ez a közöny az irányába. A világ megmagyarázása viszont sokkal érdekesebbé tette, bár emiatt viszont jó pár megválaszolatlan kérdésem maradt.
Végezetül beszéljünk a karakterekről is kicsit! Ők voltak ugyanis a könyv legérdekesebb elemei. Eleinte még semlegesek voltak számomra, viszont mikor az új életük kezdetét jelentő bolygón mindenki előkerült, nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy senkit nem fogok megkedvelni. A leghalványabb esély sem volt rá, és bizony igazam is lett. Az az érzésem egyébként, hogy az író sem törekedett arra, hogy mi annyira imádjuk ezeket a karaktereket.
Megdöbbentett, hogy mindenki mennyire befelé forduló és egoista volt. Utáltam azt a közönyt, amivel a világot és embertársaikat szemlélték. Viszont olyannal, hogy minden szereplőt ez jellemez, még nem találkoztam egyetlen regényben sem, úgyhogy az ellenszenvem mellé a kíváncsiságomat is felkeltették (tudnom kellett, hova vezet az ilyen attitűd). Egyébként el is gondolkodtattak ezek a karakterek, mivel félelmetesen valósághűek lettek mindannyian. Azért reménykedem benne, hogy nem ez a szociopata viselkedés lenne a jellemző, ha X random embert egyedül összezárnának egy ismeretlen bolygón. Szeretném hinni, hogy egy ilyen helyzetben kooperatívan próbálnák megoldani a kialakult helyzetet, nem pedig ezzel a vérlázító érdektelenséggel várnák a nyamvadt sült galambot. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy valósághű, de szokatlan karaktereket szerepeltetett az író.
Még nagyon sok mindenről lehetne írni, ugyanis igen sokrétű regény A halál útvesztője, de nem szeretném kockáztatni, hogy valami spoilerbe belefutok. Remélem, az átjött a soraimból, hogy lenyűgözött a könyv, elsősorban a karaktereivel és azok pszichológiájával. Ezt a regényt azoknak ajánlom, akik kedveli a pszichológiai regényeket, vagy szeretnének egy igazán elgondolkodtató, fordulatos és letehetetlen könyvet olvasni.
A halál útvesztőjét már az újra-megjelenésekor kipécéztem, de sokáig nem voltam olyan hangulatban, hogy olvassam is. Természetesen most, hogy befejeztem, ismét az jár a fejemben, hogy miért vártam vele ilyen sokáig? Ugyanis ismét kedvencet avathattam.
Itt az ideje, hogy megálljak egy kicsit. Valószínűleg magam ellen beszélek, de ha biztos vagy benne, hogy szeretnéd olvasni ezt a könyvet, tedd meg, és utána olvasd el az értékelésemet. Ezt csak azért mondom, mert én vakon kezdtem bele a regénybe, és ez egy extra élményt adott. Persze mindegyik regényt jó így kezdeni, de vannak, amelyeket különösen érdemes bárminemű előzetes tudás birtokában olvasni. Természetesen nem fogok most sem spoilerezni, csak ezt tanácsolom.
Szóval, egy rövid, de nagyon ütős regényhez volt szerencsém. Sok minden történt ebben a nagyjából 200 oldalban. Mindez úgy, hogy a szereplők szinte nem csináltak semmit – egyszer utaztak a bolygóra, aztán pedig ott járkáltak néha egy kicsit. Valószínűleg furcsán hangzik, de jobban nem tudom kifejezni, ami itt játszódott le. Amúgy nekem eleinte ezzel kisebb gondom is volt, mert azok a bizonyos történések annyira hatástalanok maradtak, már leírásilag is, hogy kezdtem azt hinni, hogy semmilyen reakciót nem fog kiváltani belőlem ez a könyv. Vannak a naivitásnak szintjei, valószínűleg ekkor értem el a csúcsát.
Hamar megváltozott azonban a véleményem, mert a regény felajánlott néhány lehetséges magyarázatot a történtekre, és én belevesztem abba, hogy megpróbáltam rájönni, mi a csuda is folyik itt. Imádtam, hogy semmi nem volt egyértelmű, és ezzel gyakorlatilag végig lekötötte a figyelmemet.
A cselekmény mellett a világ is rengeteg furcsaságot tartogatott. Bevallom, ezt igazán csak a könyv vége felé kezdtem el értékelni, addig nem igazán foglalkoztam vele. Nem ez volt a kedvenc Philip K. Dick világom (az a Visszafelé világ), nem is gondoltam valami nagyon különlegesnek, ezzel magyarázható ez a közöny az irányába. A világ megmagyarázása viszont sokkal érdekesebbé tette, bár emiatt viszont jó pár megválaszolatlan kérdésem maradt.
Végezetül beszéljünk a karakterekről is kicsit! Ők voltak ugyanis a könyv legérdekesebb elemei. Eleinte még semlegesek voltak számomra, viszont mikor az új életük kezdetét jelentő bolygón mindenki előkerült, nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy senkit nem fogok megkedvelni. A leghalványabb esély sem volt rá, és bizony igazam is lett. Az az érzésem egyébként, hogy az író sem törekedett arra, hogy mi annyira imádjuk ezeket a karaktereket.
Megdöbbentett, hogy mindenki mennyire befelé forduló és egoista volt. Utáltam azt a közönyt, amivel a világot és embertársaikat szemlélték. Viszont olyannal, hogy minden szereplőt ez jellemez, még nem találkoztam egyetlen regényben sem, úgyhogy az ellenszenvem mellé a kíváncsiságomat is felkeltették (tudnom kellett, hova vezet az ilyen attitűd). Egyébként el is gondolkodtattak ezek a karakterek, mivel félelmetesen valósághűek lettek mindannyian. Azért reménykedem benne, hogy nem ez a szociopata viselkedés lenne a jellemző, ha X random embert egyedül összezárnának egy ismeretlen bolygón. Szeretném hinni, hogy egy ilyen helyzetben kooperatívan próbálnák megoldani a kialakult helyzetet, nem pedig ezzel a vérlázító érdektelenséggel várnák a nyamvadt sült galambot. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy valósághű, de szokatlan karaktereket szerepeltetett az író.
Még nagyon sok mindenről lehetne írni, ugyanis igen sokrétű regény A halál útvesztője, de nem szeretném kockáztatni, hogy valami spoilerbe belefutok. Remélem, az átjött a soraimból, hogy lenyűgözött a könyv, elsősorban a karaktereivel és azok pszichológiájával. Ezt a regényt azoknak ajánlom, akik kedveli a pszichológiai regényeket, vagy szeretnének egy igazán elgondolkodtató, fordulatos és letehetetlen könyvet olvasni.
Könyv adatai
Eredeti cím: A Maze of Death (1970)
Kiadó: Agave (2014)
Oldalszám: 208
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése