"A mennyezetről százával lógtak a koponyák, és Tamás azon tűnődött, nem így nézhet-e ki a túlvilágra vezető út.
Valószínűleg ott több a tűz."
Sorozat: Lőpormágus-trilógia #2
Tamás Kez elleni hadicsele katasztrófába torkollik, és töredék hadseregével ellátmány és erősítés nélkül az ellenséges vonalak mögött ragad. Hatalmas túlerőtől űzve, erőltetett menetben kell északra vezetnie az embereit, hogy átjusson a hegyeken, és megvédje hazáját.
Eközben Adróban Adamat felügyelő nyomoz elrabolt felesége után, a szálak pedig a kegyetlen Lord Vetashoz vezetnek. Azonban a Vetas rejtélyes urával kapcsolatos kérdések még sötétebb titkok felé mutatnak.
Míg Tamás tábornokai egymás közt marakodnak, a dandárok minden nap kénytelenek meghátrálni a Kez támadások elől. Mivel Tamást és lőportármágusait mindenki halottnak hiszi, Kétlövetű Tániel válik az utolsó védelmi vonallá az előrenyomuló ellenséggel szemben, akiket a pletykák szerint egy újjászületett isten is támogat.
Nagyjából egy éve történt, hogy megismerkedtem Brian McClellan Lőpormágus-trilógiájával. Már akkor is rajongtam érte, de mikor idén átlapoztam egy kis emlékezetfrissítésre, új szinteket öltött a szeretetem – olyannyira, hogy a második felét végig is olvastam. Aztán következett a Karmazsin hadjárat, amivel szemben nagy elvárásaim voltak. Természetesen simán hozta őket, sőt még tovább fokozta a rajongásomat.
De nézzük meg, miért is imádtam annyira ezt a részt!
A Vérrel írt ígéretek második felében hangsúlyosabban szerepet kaptak az istenek, akikről akkor még nem sokat tudtunk meg. Adom főzött az adopesti polgároknak/katonáknak, de azon túl inkább elméleti síkon léteztek. Na, Kresimir visszatértével változott a helyzet. Az istenek visszatérésével előkerült a vallás kérdése is, ami számomra mindig érdekes téma valamiért. Tetszett, hogy az író Adomot és Kresimirt konkrét szereplővé tette, akiknek megvan a maguk problémái, de közben istenek is. Annyira furcsa elképzelni, és ez a kettőség nagyon érdekessé tette ezt a szálat.
Imádtam a történetet is. A második részben is három fő szálon futott a cselekmény, amihez több mellékszál is kapcsolódott. Hú! Hogy mennyi minden történt ebben a közel 600 oldalban! Még Adamat részei voltak a legnyugodtabbak, pedig aztán ott is folyton történt valami váratlan. Nála és Tánielnél jelent meg a politika, amely egyre meghatározóbb szerephez jutott. Tetszett, hogy amúgy is gyanús karakterek határoztak úgy, hogy ők ezzel akarnak foglalkozni, így én végig azt próbáltam kitalálni, hogy milyen cél vezérli őket valójában. Annyira kíváncsi leszek, mi lesz ebből majd, mert a mostani rész inkább csak felvezeti ezt a szálat, szerintem az utolsó részben lesz igazán fontos szerepe.
Ha már Adamat szálánál tartottam, beszéljünk róla és a környezetéről még egy kicsit. Leginkább a motiváltságát kedvelem a férfinak. Általában a nagy hősöknek jut ekkora bátorság és erő. Az, hogy egy kivételes képességű, ugyanakkor átlagosnak tekinthető karakterről van szó, csak még inkább növelte az értékét. Szerintem az az elköteleződés, amit a családja iránt érez, különlegessé teszi őt.
Viszont az ő környezetében van egy szereplő, Nila, akit egyszerűen ki nem állhatok! Ne tudjátok meg, mennyire nem bírtam azokat a részeket, amikor ő volt a központban. Nagyra értékelem a motivációját, hogy megvédje a trónörököst, de annyira rosszul ítélt meg mindent, és csak a saját feje után ment. És mégis annyira magasztalta mindegyik karakter, aminek viszont nem értettem az okát. Ha pedig ez nem lett volna elég, még egy extra történetszálat is kapott, ami szerintem nem volt teljesen logikus. Komolyan mondom, én tényleg próbálkoztam azzal, hogy megkedveljem – vagy legalább elviseljem. De semmit nem változott az első rész óta. Fú!
A könyv többi része egy háború leírása volt tele izgalommal, fordulattal, halállal és érzelmekkel. Teljesen kikészültem, de persze nem akkor, amikor épp csatajelenetről olvastam – dehogy! Hanem akkor, amikor az érzelmes részek voltak. Brian McClellan nem gondolta túl ezeket a jeleneteket; nem voltak drámai monológok, hosszas jelzős szerkezetek… egyszerűen csak írt egy öt szavas mondatot, a szívem pedig darabokban hevert a lába előtt.
Imádtam ezeket a részeket, látni, hogy milyen hatással vannak a különböző helyzetek a karakterekre, miként viselik az elhúzódó háborút, mennyire demoralizálón hat a reménytelenség és az ellenség túlereje. Az egész háború olyan közelinek érződött a deskriptív írásmód miatt. Legalábbis én folyton úgy éreztem, mintha ott lennék Tamás vagy Tániel mellett a táborban, és próbálnék túlélni még egy napot.
A karakterek nagyszerűen kidolgozottak, és most az író több időt szánt arra, hogy mindegyik jelentősebb szereplőt jobban megismerjük. Mivel már Adamatról és Nilaról írtam, a két legfontosabb emberkéről szeretnék még megemlékezni.
Tániel végre megváltotta magát nálam. A Vérrel írt ígéretekben még nem kedveltem – egy forrófejű önző dögnek tartottam, de ki emlékszik arra már -, sőt még ennek a résznek az elején sem. Viszont úgy érzem, nagyon sokat fejlődött, és a makacssága inkább pozitívan, a köz érdekében jelent meg. Tény, hogy még mindig egy forrófejű barom, aki vég nélkül bajba keveri magát, de ezt jobban el tudtam fogadni tőle. A Ka-Poellal való kapcsolata is sokat alakult ebben a részben, ami jó pár „aranyos” pillanatot eredményezett.
És végül, de nem utolsósorban következzék a kedvenc szereplőm, Tamás tábornagy. Habár nem hiszem, hogy szívesen beismernék, de egyértelmű, hogy Tániel Tamás fia – le se tagadhatnák a hasonlóságot. A tábornagyról ebben a kötetben rengeteg újdonságot megtudtunk – többek közt, hogy mi robbantotta ki a király elleni lázadását, és hogy milyen tényezők formálták a jellemét. Tamás komoly felfedezéseket tett, amely a jellemére is hatott, így szerintem a legkomolyabb jellemfejlődésen ő ment keresztül. Imádtam minden egyes jelenetet, ami az ő szemszögéből mutatta be az eseményeket, és igen, a legtöbbször miatta tört össze a szívem is. Szerintem ő egy kiváló stratéga, aki ugyan hozott rossz döntéseket, de mindig igyekezett kihozni a maximumot a helyzetéből. Nem tökéletes, ó, távolról sem, de annyira karizmatikus katona, hogy nem lehetett nem rá koncentrálni. Egyébként a borítón lévő férfi tökéletes Tamás.
Mindent összevetve imádtam ezt a részt is, és most még jobban rajongok a sorozat iránt. A történet akciódús, tele harccal, intrikával, mellettük pedig néha egy-két drámaibb jelenetet is találhattunk. A karakterek pedig szerintem az egyik legjobbak, akikhez szerencsém volt olvasói pályám során. A sorozatot ajánlanám mindenkinek, aki egy minőségi epic fantasyre vágyik, ami különbözik az átlagostól. Én pedig kérem szépen a következő kötetet, mert ilyen függővéget betenni a végére igazán gonosz húzás volt.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Crimson Campaign (2014)
Kiadó: Fumax (2015)
Oldalszám: 581
Valószínűleg ott több a tűz."
Sorozat: Lőpormágus-trilógia #2
Tamás Kez elleni hadicsele katasztrófába torkollik, és töredék hadseregével ellátmány és erősítés nélkül az ellenséges vonalak mögött ragad. Hatalmas túlerőtől űzve, erőltetett menetben kell északra vezetnie az embereit, hogy átjusson a hegyeken, és megvédje hazáját.
Eközben Adróban Adamat felügyelő nyomoz elrabolt felesége után, a szálak pedig a kegyetlen Lord Vetashoz vezetnek. Azonban a Vetas rejtélyes urával kapcsolatos kérdések még sötétebb titkok felé mutatnak.
Míg Tamás tábornokai egymás közt marakodnak, a dandárok minden nap kénytelenek meghátrálni a Kez támadások elől. Mivel Tamást és lőportármágusait mindenki halottnak hiszi, Kétlövetű Tániel válik az utolsó védelmi vonallá az előrenyomuló ellenséggel szemben, akiket a pletykák szerint egy újjászületett isten is támogat.
Nagyjából egy éve történt, hogy megismerkedtem Brian McClellan Lőpormágus-trilógiájával. Már akkor is rajongtam érte, de mikor idén átlapoztam egy kis emlékezetfrissítésre, új szinteket öltött a szeretetem – olyannyira, hogy a második felét végig is olvastam. Aztán következett a Karmazsin hadjárat, amivel szemben nagy elvárásaim voltak. Természetesen simán hozta őket, sőt még tovább fokozta a rajongásomat.
De nézzük meg, miért is imádtam annyira ezt a részt!
A Vérrel írt ígéretek második felében hangsúlyosabban szerepet kaptak az istenek, akikről akkor még nem sokat tudtunk meg. Adom főzött az adopesti polgároknak/katonáknak, de azon túl inkább elméleti síkon léteztek. Na, Kresimir visszatértével változott a helyzet. Az istenek visszatérésével előkerült a vallás kérdése is, ami számomra mindig érdekes téma valamiért. Tetszett, hogy az író Adomot és Kresimirt konkrét szereplővé tette, akiknek megvan a maguk problémái, de közben istenek is. Annyira furcsa elképzelni, és ez a kettőség nagyon érdekessé tette ezt a szálat.
Imádtam a történetet is. A második részben is három fő szálon futott a cselekmény, amihez több mellékszál is kapcsolódott. Hú! Hogy mennyi minden történt ebben a közel 600 oldalban! Még Adamat részei voltak a legnyugodtabbak, pedig aztán ott is folyton történt valami váratlan. Nála és Tánielnél jelent meg a politika, amely egyre meghatározóbb szerephez jutott. Tetszett, hogy amúgy is gyanús karakterek határoztak úgy, hogy ők ezzel akarnak foglalkozni, így én végig azt próbáltam kitalálni, hogy milyen cél vezérli őket valójában. Annyira kíváncsi leszek, mi lesz ebből majd, mert a mostani rész inkább csak felvezeti ezt a szálat, szerintem az utolsó részben lesz igazán fontos szerepe.
Ha már Adamat szálánál tartottam, beszéljünk róla és a környezetéről még egy kicsit. Leginkább a motiváltságát kedvelem a férfinak. Általában a nagy hősöknek jut ekkora bátorság és erő. Az, hogy egy kivételes képességű, ugyanakkor átlagosnak tekinthető karakterről van szó, csak még inkább növelte az értékét. Szerintem az az elköteleződés, amit a családja iránt érez, különlegessé teszi őt.
Viszont az ő környezetében van egy szereplő, Nila, akit egyszerűen ki nem állhatok! Ne tudjátok meg, mennyire nem bírtam azokat a részeket, amikor ő volt a központban. Nagyra értékelem a motivációját, hogy megvédje a trónörököst, de annyira rosszul ítélt meg mindent, és csak a saját feje után ment. És mégis annyira magasztalta mindegyik karakter, aminek viszont nem értettem az okát. Ha pedig ez nem lett volna elég, még egy extra történetszálat is kapott, ami szerintem nem volt teljesen logikus. Komolyan mondom, én tényleg próbálkoztam azzal, hogy megkedveljem – vagy legalább elviseljem. De semmit nem változott az első rész óta. Fú!
A könyv többi része egy háború leírása volt tele izgalommal, fordulattal, halállal és érzelmekkel. Teljesen kikészültem, de persze nem akkor, amikor épp csatajelenetről olvastam – dehogy! Hanem akkor, amikor az érzelmes részek voltak. Brian McClellan nem gondolta túl ezeket a jeleneteket; nem voltak drámai monológok, hosszas jelzős szerkezetek… egyszerűen csak írt egy öt szavas mondatot, a szívem pedig darabokban hevert a lába előtt.
Imádtam ezeket a részeket, látni, hogy milyen hatással vannak a különböző helyzetek a karakterekre, miként viselik az elhúzódó háborút, mennyire demoralizálón hat a reménytelenség és az ellenség túlereje. Az egész háború olyan közelinek érződött a deskriptív írásmód miatt. Legalábbis én folyton úgy éreztem, mintha ott lennék Tamás vagy Tániel mellett a táborban, és próbálnék túlélni még egy napot.
A karakterek nagyszerűen kidolgozottak, és most az író több időt szánt arra, hogy mindegyik jelentősebb szereplőt jobban megismerjük. Mivel már Adamatról és Nilaról írtam, a két legfontosabb emberkéről szeretnék még megemlékezni.
Tániel végre megváltotta magát nálam. A Vérrel írt ígéretekben még nem kedveltem – egy forrófejű önző dögnek tartottam, de ki emlékszik arra már -, sőt még ennek a résznek az elején sem. Viszont úgy érzem, nagyon sokat fejlődött, és a makacssága inkább pozitívan, a köz érdekében jelent meg. Tény, hogy még mindig egy forrófejű barom, aki vég nélkül bajba keveri magát, de ezt jobban el tudtam fogadni tőle. A Ka-Poellal való kapcsolata is sokat alakult ebben a részben, ami jó pár „aranyos” pillanatot eredményezett.
És végül, de nem utolsósorban következzék a kedvenc szereplőm, Tamás tábornagy. Habár nem hiszem, hogy szívesen beismernék, de egyértelmű, hogy Tániel Tamás fia – le se tagadhatnák a hasonlóságot. A tábornagyról ebben a kötetben rengeteg újdonságot megtudtunk – többek közt, hogy mi robbantotta ki a király elleni lázadását, és hogy milyen tényezők formálták a jellemét. Tamás komoly felfedezéseket tett, amely a jellemére is hatott, így szerintem a legkomolyabb jellemfejlődésen ő ment keresztül. Imádtam minden egyes jelenetet, ami az ő szemszögéből mutatta be az eseményeket, és igen, a legtöbbször miatta tört össze a szívem is. Szerintem ő egy kiváló stratéga, aki ugyan hozott rossz döntéseket, de mindig igyekezett kihozni a maximumot a helyzetéből. Nem tökéletes, ó, távolról sem, de annyira karizmatikus katona, hogy nem lehetett nem rá koncentrálni. Egyébként a borítón lévő férfi tökéletes Tamás.
Mindent összevetve imádtam ezt a részt is, és most még jobban rajongok a sorozat iránt. A történet akciódús, tele harccal, intrikával, mellettük pedig néha egy-két drámaibb jelenetet is találhattunk. A karakterek pedig szerintem az egyik legjobbak, akikhez szerencsém volt olvasói pályám során. A sorozatot ajánlanám mindenkinek, aki egy minőségi epic fantasyre vágyik, ami különbözik az átlagostól. Én pedig kérem szépen a következő kötetet, mert ilyen függővéget betenni a végére igazán gonosz húzás volt.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Crimson Campaign (2014)
Kiadó: Fumax (2015)
Oldalszám: 581
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése