Sorozat: Frontvonalak #3
A nyurgák már a naprendszerünk szélén gyülekeznek. Megerősítették a pozíciójukat a leigázott Marson, a hajóik pedig a Föld felé fordulva állnak, készen állva az újabb hódításra. Eközben Andrew Grayson és a Nemzetközösség erői egy másik csillagrendszerben rekedtek az Új-Svalbardi kolónián. Az idegenek blokádja miatt már az éhezés és a végső pusztulás fenyegeti őket, ezért lehetetlen küldetésre vállalkoznak: a sinoruszok erőivel összefogva megpróbálnak keresztül lopakodni egyetlen űrhajóval a nyurgák által ellenőrzött űrben, hogy feltölthessék a készleteiket, és továbbra is fenntarthassák az emberiség legtávolabbi bástyáját az ismeretlen világokban. Utuk óriási veszélyekkel és kellemetlen meglepetésekkel teli, melynek során ismét rádöbbennek arra, hogy a háborúban nincsenek szabályok.
A kötetet köszönöm szépen az Agave könyveknek!
Marko Kloost John Scalzi Vének háborúja sorozatának olvasása után fedeztem fel, és hasonlóan ahhoz a sorozathoz, a Frontvonalak is nagyon addiktív lett. A második rész függővége pedig garantálta, hogy az olvasó a körmét lerágva várja a következő kötet megjelenését.
A jó hír: Ezúttal nincs olyan brutális függővég, mint a Felderítők végén.
A „rossz” hír: Marko Kloos nem kímélte se a karaktereit, se az olvasóit.
A Frontvonalak legerősebb kötete lett a Tengerészek, minden szempontból felülmúlja az előző köteteket – írástechnikailag sokat fejlődött az író, a regény hangulata hasonlóan komor, mint a Felderítőké, a történet pedig még intenzívebb, mint eddig valaha. Hatalmas örömömre szolgált, hogy mostanra nem éreztem John Scalzi hatását az írón, s sikeresen megtalálta a saját hangját, amitől még jobbá vált a sorozat.
A Tengerészek ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, és közel két hónapnyi időt ölel fel. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni az eseményeket, ennyi lenne: szardíniák és cápák (akárcsak a kötet egyik fejezetének címe). A nyurgák fenyegetése egyre súlyosabb, az emberiség, élükön a szereplőink, egyre vakmerőbben és elkeseredettebben küzdenek ellenük. Az író kiválóan ábrázolta a helyzetből adódó komorságot és kétségbeesést, így olyan érzést keltve az olvasóban, mintha ő is ott lenne a helyszínen. A nyurgák mellett azonban az emberiség helyzetére is figyelmet fordít a szerző: megmutatja a legjobb és legrosszabb tulajdonságunkat, mindezt egy apokaliptikus környezetbe helyezve, ahol az ilyen extrémitások mindennapiak.
Marko Kloos ugyanakkor egyáltalán nem kímélte a szereplőket! Folyamatosan egyre nehezebb döntéshelyzetbe kényszerítette őket. Többször is a morális jó és az egyéni boldogulás lehetősége közt őrlődnek a karakterek, ahol a legjobb döntés nem mindig a helyes döntéssel egyenlő. Olvasás közben hihetetlenül borzasztó volt átélni a döntéseik következményeit, belegondolni, hogy milyen mentális állapot kellett ahhoz, hogy hasonló horderejű döntéseket képesek legyenek meghozni. Ez lett végül a fő oka annak, hogy ez a regény ilyen maradandó élményt nyújtott.
Az eddigi szereplőgárda új arcokkal bővült, akiket igen hamar a szívembe zártam. Főleg Dimitrijt, aki megtestesített minden orosz sztereotípiát, csak a melegítő hiányzott róla. Viszont üde színfoltja lett a történetnek, könnyen szimpatizálni lehetett vele.
Elsősorban Andrew és Dimitrij közös pillanatain keresztül az író kifejtette az emberek közti háborúk céltalanságát.
Mindent összevetve a Tengerészek fantasztikus olvasmány volt. Pörgős, izgalmas és drámai. Egy pillanatig sincs megállás, a szereplők folyamatosan a határon vannak, és elég egy rossz lépés, pár másodperc, hogy minden összeomoljon. Imádtam olvasni, még ha a szívem többször is összeszorult. Úgy gondolom, hogy ideális lezárása lett az első nagyobb egységnek. A Tengerészeket ajánlom mindenkinek, aki bizonytalan volt a sorozat folytatását illetőleg, mert ezért a kötetért megéri a várakozás. Illetve a sorozatot szívből ajánlom azoknak, akik egy könnyedebb, mégis tartalmas katonai sci-fire vágynának.
A jó hír: Ezúttal nincs olyan brutális függővég, mint a Felderítők végén.
A „rossz” hír: Marko Kloos nem kímélte se a karaktereit, se az olvasóit.
A Frontvonalak legerősebb kötete lett a Tengerészek, minden szempontból felülmúlja az előző köteteket – írástechnikailag sokat fejlődött az író, a regény hangulata hasonlóan komor, mint a Felderítőké, a történet pedig még intenzívebb, mint eddig valaha. Hatalmas örömömre szolgált, hogy mostanra nem éreztem John Scalzi hatását az írón, s sikeresen megtalálta a saját hangját, amitől még jobbá vált a sorozat.
A Tengerészek ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, és közel két hónapnyi időt ölel fel. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni az eseményeket, ennyi lenne: szardíniák és cápák (akárcsak a kötet egyik fejezetének címe). A nyurgák fenyegetése egyre súlyosabb, az emberiség, élükön a szereplőink, egyre vakmerőbben és elkeseredettebben küzdenek ellenük. Az író kiválóan ábrázolta a helyzetből adódó komorságot és kétségbeesést, így olyan érzést keltve az olvasóban, mintha ő is ott lenne a helyszínen. A nyurgák mellett azonban az emberiség helyzetére is figyelmet fordít a szerző: megmutatja a legjobb és legrosszabb tulajdonságunkat, mindezt egy apokaliptikus környezetbe helyezve, ahol az ilyen extrémitások mindennapiak.
Marko Kloos ugyanakkor egyáltalán nem kímélte a szereplőket! Folyamatosan egyre nehezebb döntéshelyzetbe kényszerítette őket. Többször is a morális jó és az egyéni boldogulás lehetősége közt őrlődnek a karakterek, ahol a legjobb döntés nem mindig a helyes döntéssel egyenlő. Olvasás közben hihetetlenül borzasztó volt átélni a döntéseik következményeit, belegondolni, hogy milyen mentális állapot kellett ahhoz, hogy hasonló horderejű döntéseket képesek legyenek meghozni. Ez lett végül a fő oka annak, hogy ez a regény ilyen maradandó élményt nyújtott.
Az eddigi szereplőgárda új arcokkal bővült, akiket igen hamar a szívembe zártam. Főleg Dimitrijt, aki megtestesített minden orosz sztereotípiát, csak a melegítő hiányzott róla. Viszont üde színfoltja lett a történetnek, könnyen szimpatizálni lehetett vele.
Elsősorban Andrew és Dimitrij közös pillanatain keresztül az író kifejtette az emberek közti háborúk céltalanságát.
„A háború értelmetlensége; fiatal férfiak és nők arra kapnak parancsot, hogy valami ostoba ok miatt mészárolják le egymást, és ennyi. […] Leginkább csak azt éreztem, hogy az elmúlt öt év nagy részét eltékozoltam arra, hogy megöljek embereket, akiknek nem kellett volna meghalniuk[…]”
Tetszett az is, hogy ezzel a kijelentéssel együtt nem vált minden hirtelen vattacukorrá, egyszerűen csak megjelent ez a gondolat, és a történet szerves részévé válva elindított valamit – amitől sokkal hitelesebbé és jelentősebbé vált a gondolat.
Mindent összevetve a Tengerészek fantasztikus olvasmány volt. Pörgős, izgalmas és drámai. Egy pillanatig sincs megállás, a szereplők folyamatosan a határon vannak, és elég egy rossz lépés, pár másodperc, hogy minden összeomoljon. Imádtam olvasni, még ha a szívem többször is összeszorult. Úgy gondolom, hogy ideális lezárása lett az első nagyobb egységnek. A Tengerészeket ajánlom mindenkinek, aki bizonytalan volt a sorozat folytatását illetőleg, mert ezért a kötetért megéri a várakozás. Illetve a sorozatot szívből ajánlom azoknak, akik egy könnyedebb, mégis tartalmas katonai sci-fire vágynának.
Könyv adatai
Eredeti cím: Angles of Attack (2015)
Kiadó: Agave könyvek (2018)
Oldalszám: 336
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése