A MaddAddam-trilógia második kötetének középpontjában az emberiséget elpusztító járvány és az azt megelőző évtizedek állnak, melyek története két túlélő elbeszéléséből tárul fel. Ren édesanyja kihűlt házasságából megszökött egy rejtélyes férfival, és magával vitte a lányát is; Toby pedig egy gyorsétteremláncnál volt eladó, ahonnét menekülnie kellett, miután egy jól irányzott rúgással nyilvánosan megalázta zaklató, szadista főnökét. Mindketten a Kertészek szektájában lelnek menedékre: a természetet és az életet mindenek fölött tisztelő hívek szakadatlanul készülnek a Víztelen Özönvíz elérkezésére, melynek hitük szerint egyedüli túlélői lesznek. Míg a trilógia első kötete, a Guvat és Gazella a tudomány oldaláról, Az Özönvíz éve a vallás és a hit felől teszi mérlegre a kérdést: ha az ember már teremteni is képes, mi a felelőssége a teremtett világgal szemben?
A MaddAddam-trilógia második részében, Az özönvíz évében új karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik túlélték a világvégét. Az ő történetük legalább annyira izgalmas, mint az első könyvben Hóemberé, Guvaté és Gazelláé. Ren és Toby életéről ezúttal négy bloggerünk olvasott. A turné végén természetesen ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.
Margaret Atwood Guvat és Gazella regényében egy poszt-apokaliptikus világban találta magát az olvasó, ahol egyetlen ember él. A férfi, Hóember (Jimmy), fő feladata, hogy őrizze a génmanipulációval előállított fejlettebb embereket. A regényben elsősorban morális kérdéseket vetett fel az írónő, kényszerítve az olvasót, hogy maga is végiggondolja az egyes döntések következményeit.
Az özönvíz éve teljesen más érzést hagyott maga után. Kikerültünk Jimmy kis világából, hogy perspektívából ismerjük meg a jelenlegi rendszert, illetve a folyamatot, ami idáig vezetett. A két narrátor közös múltbeli pontja a Kertészek, egy vallási szekta, volt, ahonnan mindketten a saját útjukat kezdték járni, ezzel is bővítve az olvasók ismeretét a környezetről. A külső nézőpontnak köszönheti a regény az egyik megdöbbentő pillanatát is: mikor az olvasó is ebből a szemszögből látja Jimmyt és a guvatkákat, s rádöbben, hogy a férfi milyen elszigetelve élt az elmúlt időszakban.
Ugyanakkor hiába nyílik ki a világ, az írónő nagyjából nyolc karakterrel dolgozik, akik valamilyen módon mindig keresztezik egymás útját. Egy idő után ezt a „pont ő” jellegű találkozások unalmassá váltak, mert kiszámíthatóvá tették a történetet. Ráadásul elég valószerűtlen, hogy pont XY karakterek élték túl a fertőzést. Egyetlen random szereplőről, véletlenül arra tévedő emberről nem lehetett olvasni a könyvben.
Az új főszereplők azonban nagyon erős karaktereknek lettek megalkotva. Nem harcosok a szó hagyományos értelmében, hétköznapi emberek, akik a saját démonaikkal kénytelenek megküzdeni, miközben a világot elönti az özönvíz. Nagyon hamar ébresztenek szimpátiát az olvasókban, hogy aztán a regény egésze alatt izgulni lehessen az életükért.
Az özönvíz éve legfontosabb eleme ismételten a mondanivaló. Ebben a részben a Kertészeknek köszönhetően a társadalmi problémák mellett valláshoz kötődő kérdések is felmerültek. A vallási témák egyes regényekben visszás elemként jelenik meg, Margaret Atwood azonban gyakorlatiasan mutatta be az általa teremtett vallást. Lenyűgöző volt az a precizitás és részletgazdagság, amivel megszületett az új hit – beleértve annak doktrináit, rítusait, ünnepeit és hétköznapjait is. Minden rész elején olvasható egy-egy vers vagy ének, amelyet a szekta tagjai alkottak, majd egy-egy beszéd Ádám Egytől. Ezek a részletek csak még autentikusabbá tették ezt a vallást.
Az özönvíz éve nem szenved a sok sorozatot érintő „második rész szindrómától”. A regény rengeteg újdonságot ad az eddig megismert világhoz, és végig fenntartja a feszültséget. Ugyan nem egy akciódús regény (a történet inkább a karakterek sorstörténetében mutatkozik meg), mégis az első pillanattól kezdve lekötötte a figyelmemet. Ehhez sokat hozzátett az írónő olvasmányos és érzékletes prózája, amellyel magához bilincseli az olvasót. Számomra ez a kötet méltó folytatása volt a Guvat és Gazellának, sőt, úgy érzem még magasabbra került az a képzeletbeli léc. Ezek után nagyon várom, hogy elolvassam a MaddAddamet, amelynek ráadásul a két legérdekesebb szereplő kerül középpontba.
Az özönvíz éve teljesen más érzést hagyott maga után. Kikerültünk Jimmy kis világából, hogy perspektívából ismerjük meg a jelenlegi rendszert, illetve a folyamatot, ami idáig vezetett. A két narrátor közös múltbeli pontja a Kertészek, egy vallási szekta, volt, ahonnan mindketten a saját útjukat kezdték járni, ezzel is bővítve az olvasók ismeretét a környezetről. A külső nézőpontnak köszönheti a regény az egyik megdöbbentő pillanatát is: mikor az olvasó is ebből a szemszögből látja Jimmyt és a guvatkákat, s rádöbben, hogy a férfi milyen elszigetelve élt az elmúlt időszakban.
Ugyanakkor hiába nyílik ki a világ, az írónő nagyjából nyolc karakterrel dolgozik, akik valamilyen módon mindig keresztezik egymás útját. Egy idő után ezt a „pont ő” jellegű találkozások unalmassá váltak, mert kiszámíthatóvá tették a történetet. Ráadásul elég valószerűtlen, hogy pont XY karakterek élték túl a fertőzést. Egyetlen random szereplőről, véletlenül arra tévedő emberről nem lehetett olvasni a könyvben.
Az új főszereplők azonban nagyon erős karaktereknek lettek megalkotva. Nem harcosok a szó hagyományos értelmében, hétköznapi emberek, akik a saját démonaikkal kénytelenek megküzdeni, miközben a világot elönti az özönvíz. Nagyon hamar ébresztenek szimpátiát az olvasókban, hogy aztán a regény egésze alatt izgulni lehessen az életükért.
Az özönvíz éve legfontosabb eleme ismételten a mondanivaló. Ebben a részben a Kertészeknek köszönhetően a társadalmi problémák mellett valláshoz kötődő kérdések is felmerültek. A vallási témák egyes regényekben visszás elemként jelenik meg, Margaret Atwood azonban gyakorlatiasan mutatta be az általa teremtett vallást. Lenyűgöző volt az a precizitás és részletgazdagság, amivel megszületett az új hit – beleértve annak doktrináit, rítusait, ünnepeit és hétköznapjait is. Minden rész elején olvasható egy-egy vers vagy ének, amelyet a szekta tagjai alkottak, majd egy-egy beszéd Ádám Egytől. Ezek a részletek csak még autentikusabbá tették ezt a vallást.
Az özönvíz éve nem szenved a sok sorozatot érintő „második rész szindrómától”. A regény rengeteg újdonságot ad az eddig megismert világhoz, és végig fenntartja a feszültséget. Ugyan nem egy akciódús regény (a történet inkább a karakterek sorstörténetében mutatkozik meg), mégis az első pillanattól kezdve lekötötte a figyelmemet. Ehhez sokat hozzátett az írónő olvasmányos és érzékletes prózája, amellyel magához bilincseli az olvasót. Számomra ez a kötet méltó folytatása volt a Guvat és Gazellának, sőt, úgy érzem még magasabbra került az a képzeletbeli léc. Ezek után nagyon várom, hogy elolvassam a MaddAddamet, amelynek ráadásul a két legérdekesebb szereplő kerül középpontba.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Year of the Flood (2009)
Kiadó: Jelenkor (2019)
Oldalszám: 650
Nyereményjáték
Ezúttal Margaret Atwood magyarul megjelent könyveiből találtok a blogjainkon egy-egy idézetet. Az idézet alapján ki kell találnotok, hogy melyik Atwood-regényről is van szó, és a könyv címét beírni a Rafflecopter megfelelő sorába.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.
“Az ilyen pillanatokban irigylem azokat, akik biztos kikötőre találtak, ahol szívük révbe érhet – vagy talán azért irigylem őket, mert van szívük, ami révbe érhet.”
További állomások
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése