"Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?"
Sorozat: The Maze Runner #3
A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?
James Dashner: Az útvesztő trilógiája a Top 2 kedvenc disztópia sorozatom közé tartozott (a másik nagy szerelem Patrick Ness: Chaos Walking trilógiája); szerelem volt első olvasásra. Ez még 2013-ban történt; utána azonban tartottam egy több éves szünetet a sorozat olvasásában, mert elég nehezen engedek el sorozatokat – pláne, ha ennyire szeretem őket. Idén azonban nem adtam magamnak több lehetőséget, és Nancyvel együtt befejeztük a sorozatot.
A Halálkúra tipikusan a nehezen letehető regények közé tartozott – ebben mondjuk leginkább az játszott szerepet, hogy nagyon rövidek a fejezetek, és könnyebben érveltem magamnak, hogy a „csak még egy fejezet” csak pár percet jelent. Ez azonban sajnos nem a jó indok arra, hogy miért értem ilyen hamar a végére. Mikor nekiálltam az olvasásnak, arra számítottam, hogy majd ez a rész is akciódús, izgalmas, pörgős és ütős lesz. Rengeteg kérdés maradt bennem a második rész után, és abban bíztam, hogy majd ez a kötet megadja rá a válaszokat.
Egyik elképzelés sem jött be, így bár nem állítom, hogy rossz lett volna a könyv, mégis csalódott vagyok. Nem ért fel az előző két rész színvonalához sem érzelmileg, sem cselekményileg, sehogy. Úgy nagyjából a regény 70%-ig semmi említésre méltó nem történt, aztán pedig rájöhetett a szerző, hogy véget kéne vetni az egésznek, és elég kapkodósan, már-már az összecsapottság szintjét súrolva, beindította az eseményeket.
A másik fő gondom a történettel a magyarázat hiánya volt, amit tetézett a helyenként előforduló logikátlanság. Nagyon vártam, hogy teljes mértékben megérthetem a VESZETT tetteit, megérthetem a világot. A végén már csak azért esedeztem, hogy ezek közül legalább egy valamit magyarázzanak meg, de nem volt akkora szerencsém. És míg az első két részben nagyon tetszett ez a rejtélyesség, az utolsó kötetben már kissé átesett a ló túloldalára – tény, hogy fontos, kiben is bízhatnak a szereplők, de ez már kissé nevetséges kezdett lenni. Szerintem egyáltalán nem illett sem a szereplőkhöz, sem a történethez.
Azért legalább egy-két fordulat belekerült a könyvbe – olyan csavarok, amelyekkel az író jó szokásához híven összetörte a szívemet. Úgyhogy az érzelmi aspektusra egy szavam sem lehet. Azt mondjuk kissé furcsálltam, hogy az elvileg nem olyan jelentős fordulat sokkal nagyobb érzelmi töltettel bírt, mint a nagyobb horderejű. És ezt nem csak a saját szempontomból mondom, a könyv sem foglalkozott annyira az utóbbival, ami kissé szembemegy az addigiakkal.
Olvasás során az egyik legnagyobb aggodalmam abból fakadt, hogy azt hittem, nem lesz tanulsága. Az eddigi kötetek tartalmaztak egyféle üzenetet, és a disztópiáknál alapkövetelménynek is tekinthető a tanulság megfogalmazása. Szerencsére a legvégére a szerző megfogalmazta a saját üzenetét, ami még el is gondolkodtatott, úgyhogy ebben az aspektusban sem szenvedtem hiányt.
Viszont a karakterekkel már adódtak ismét gondok. Nem is a személyiségükkel, mert továbbra is tartom, hogy James Dashner kiválóan alkotta meg őket, figyelt a karakterfejlődésükre is, sőt még céljaik is lettek. A problémám egyfelől pont ebből adódott. A három rész alatt megismertem a főszereplők gondolkodásmódját, személyiségét, így nagyon kirítt, hogy a cselekmény előrehaladása érdekében ezeket beáldozta. A karakterek többször is olyan döntéseket hoztak, amelyek szöges ellentétben álltak a személyiségükkel. A másik zavaró tényező számomra az egyes korábbi főszereplőkkel való bánásmódból fakadt. Sosem kedveltem Theresat példának okáért, de ahogy az író eltávolította a képből elég feltűnő volt. Mintha nem Theresa és Thomas kapcsolata állt volna az első és második rész középpontjában – mintha nem lett volna közöttük egy különleges kapocs. Ebből ered a harmadik gondom is, mégpedig a karakterek közti kapcsolatok ábrázolása. Röviden összefoglalva, a regény jelentős részében borzalmasan lett ábrázolva bárminemű kapcsolat – mintha az elmúlt két regény nem létezett volna. Ráadásul külön fájó pont volt, hogy az egyik legjobban várt elemet a szerző elfelejtette beletenni művébe, amikor eddig amiatt volt a legnagyobb dráma.
Önmagukban azért nagyon szerettem a karaktereket. Newt még mindig az én kedvenc cukorbogyóm volt, olyan fantasztikus, szerethető személyiség volt. Igazából Thomashoz való érzelmeim szenvedték meg kissé ezt a részt, hiszen a karakteridegen döntések miatt nem tudtam hova tenni őt. Tudtam, hogy nem hozna ilyen döntéseket, és ezért nehezen fogadtam el, hogy bizony fel lett áldozva a cselekmény érdekében.
Mindent összevetve a rajongó énem csalódott ebben a zárórészben. Úgy gondolom, hogy ez a kötet, bár nem rossz, nem ér fel az előző két rész színvonalához. Már csak nyomokban tartalmazta azokat az elemeket, amelyek miatt anno kedvenccé vált. Ennek ellenére örülök, hogy elolvastam ezt a sorozatot, mert összességében egy remek kaland volt, ami fantasztikus élményt nyújtott (illetve megismerhettem egy kedvenc karaktert, Newtot).
A Halálkúra tipikusan a nehezen letehető regények közé tartozott – ebben mondjuk leginkább az játszott szerepet, hogy nagyon rövidek a fejezetek, és könnyebben érveltem magamnak, hogy a „csak még egy fejezet” csak pár percet jelent. Ez azonban sajnos nem a jó indok arra, hogy miért értem ilyen hamar a végére. Mikor nekiálltam az olvasásnak, arra számítottam, hogy majd ez a rész is akciódús, izgalmas, pörgős és ütős lesz. Rengeteg kérdés maradt bennem a második rész után, és abban bíztam, hogy majd ez a kötet megadja rá a válaszokat.
Egyik elképzelés sem jött be, így bár nem állítom, hogy rossz lett volna a könyv, mégis csalódott vagyok. Nem ért fel az előző két rész színvonalához sem érzelmileg, sem cselekményileg, sehogy. Úgy nagyjából a regény 70%-ig semmi említésre méltó nem történt, aztán pedig rájöhetett a szerző, hogy véget kéne vetni az egésznek, és elég kapkodósan, már-már az összecsapottság szintjét súrolva, beindította az eseményeket.
A másik fő gondom a történettel a magyarázat hiánya volt, amit tetézett a helyenként előforduló logikátlanság. Nagyon vártam, hogy teljes mértékben megérthetem a VESZETT tetteit, megérthetem a világot. A végén már csak azért esedeztem, hogy ezek közül legalább egy valamit magyarázzanak meg, de nem volt akkora szerencsém. És míg az első két részben nagyon tetszett ez a rejtélyesség, az utolsó kötetben már kissé átesett a ló túloldalára – tény, hogy fontos, kiben is bízhatnak a szereplők, de ez már kissé nevetséges kezdett lenni. Szerintem egyáltalán nem illett sem a szereplőkhöz, sem a történethez.
Azért legalább egy-két fordulat belekerült a könyvbe – olyan csavarok, amelyekkel az író jó szokásához híven összetörte a szívemet. Úgyhogy az érzelmi aspektusra egy szavam sem lehet. Azt mondjuk kissé furcsálltam, hogy az elvileg nem olyan jelentős fordulat sokkal nagyobb érzelmi töltettel bírt, mint a nagyobb horderejű. És ezt nem csak a saját szempontomból mondom, a könyv sem foglalkozott annyira az utóbbival, ami kissé szembemegy az addigiakkal.
Olvasás során az egyik legnagyobb aggodalmam abból fakadt, hogy azt hittem, nem lesz tanulsága. Az eddigi kötetek tartalmaztak egyféle üzenetet, és a disztópiáknál alapkövetelménynek is tekinthető a tanulság megfogalmazása. Szerencsére a legvégére a szerző megfogalmazta a saját üzenetét, ami még el is gondolkodtatott, úgyhogy ebben az aspektusban sem szenvedtem hiányt.
Viszont a karakterekkel már adódtak ismét gondok. Nem is a személyiségükkel, mert továbbra is tartom, hogy James Dashner kiválóan alkotta meg őket, figyelt a karakterfejlődésükre is, sőt még céljaik is lettek. A problémám egyfelől pont ebből adódott. A három rész alatt megismertem a főszereplők gondolkodásmódját, személyiségét, így nagyon kirítt, hogy a cselekmény előrehaladása érdekében ezeket beáldozta. A karakterek többször is olyan döntéseket hoztak, amelyek szöges ellentétben álltak a személyiségükkel. A másik zavaró tényező számomra az egyes korábbi főszereplőkkel való bánásmódból fakadt. Sosem kedveltem Theresat példának okáért, de ahogy az író eltávolította a képből elég feltűnő volt. Mintha nem Theresa és Thomas kapcsolata állt volna az első és második rész középpontjában – mintha nem lett volna közöttük egy különleges kapocs. Ebből ered a harmadik gondom is, mégpedig a karakterek közti kapcsolatok ábrázolása. Röviden összefoglalva, a regény jelentős részében borzalmasan lett ábrázolva bárminemű kapcsolat – mintha az elmúlt két regény nem létezett volna. Ráadásul külön fájó pont volt, hogy az egyik legjobban várt elemet a szerző elfelejtette beletenni művébe, amikor eddig amiatt volt a legnagyobb dráma.
Önmagukban azért nagyon szerettem a karaktereket. Newt még mindig az én kedvenc cukorbogyóm volt, olyan fantasztikus, szerethető személyiség volt. Igazából Thomashoz való érzelmeim szenvedték meg kissé ezt a részt, hiszen a karakteridegen döntések miatt nem tudtam hova tenni őt. Tudtam, hogy nem hozna ilyen döntéseket, és ezért nehezen fogadtam el, hogy bizony fel lett áldozva a cselekmény érdekében.
Mindent összevetve a rajongó énem csalódott ebben a zárórészben. Úgy gondolom, hogy ez a kötet, bár nem rossz, nem ér fel az előző két rész színvonalához. Már csak nyomokban tartalmazta azokat az elemeket, amelyek miatt anno kedvenccé vált. Ennek ellenére örülök, hogy elolvastam ezt a sorozatot, mert összességében egy remek kaland volt, ami fantasztikus élményt nyújtott (illetve megismerhettem egy kedvenc karaktert, Newtot).
Könyv adatai
Eredeti cím: The Death Cure (2011)
Kiadó: Cartaphilus (2015)
Oldalszám: 400
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése