"- Sage? - Adrian gyengéden megérintette a karomat, én pedig kis híján felugrottam. - Minden rendben?
- Nem tudom - válaszoltam halkan. - Csak valami őrültségre gondoltam.
- Üdv a világomban."
Sorozat: Bloodlines #2
Sydney szeretne főiskolára menni, de helyette egy Palm Springs-i elit bentlakásos iskolában kényszerül bújkálásra, hogy megvédje a mora hercegnőt, Jill Dragomirt, a bérgyilkosoktól, akik a mora udvarban polgárháborút próbálnak kirobbantani. Sydneyt, aki korábban bukásnak számított, most hűségéért és engedelmességéért dicsérik, és példaértékű alkemistának tartják.
Azonban, ahogy egyre közelebb kerül Jillhez, Eddiehez és Adrianhoz, egyre többször kérdőjelezi meg az alkimista hitét, a család jelentését és hogy mit jelent valakihez tartozni. A világa még bonyolultabbá válik, amikor mágikus kísérletek kimutatják, hogy Sydney lehet a kulcs a strigává válás ellenszeréhez.
Amikor egy megdöbbentő titok azzal fenyeget, hogy darabokra szakítja a vámpírok világát, Sydney hűsége is próbára kerül. Vajon hogy lesz képes fenntartani az egyensúlyt aközött, amit tanult és amit az ösztöne súg neki. Kiben bízhat? Az alkimistákban vagy a szívében?
Az idei egyik fogadalmam volt a sorozataim csökkentése, úgyhogy miután januárban elolvastam a Vérvonalakat, úgy döntöttem, hogy végigmaratonozom a sorozatot, és minden hónapban kézbe veszem a következő részét. Ezt most abszolváltam is, és a Vérvonalakhoz hasonlóan, egy nap alatt elolvastam ezt a kötetet is. Igen, még mindig függőséget okoz a sorozat.
Azt tudnotok kell, hogy számomra Richelle Mead sorozata a guilty pleasure határán mozog. Alapvetően úgy állok hozzá, hogy ez a sorozat garantált szórakoztatást nyújt, kikapcsol és jókedvre derít. Ezt pedig tökéletesen teljesítette ez a rész is – hatalmas élvezet volt olvasni és időt tölteni az egyre inkább a szívemhez növő szereplőkkel.
Kezdjük is velük! Már az előző résznél említettem, hogy mekkora öröm volt, hogy a Vámpírakadémiában megismert mellékszereplők (+ Adrian) itt nagyobb szerephez jutottak. Emellett viszont azt szeretem legjobban ebben a sorozatban, hogy nem csupán négy karakter körül forog a világ, hanem egy csoportként szerepelnek; mindenkire jut idő, mindenkit jobban megismerhettem. Ráadásul a köztük lévő interakciókon remekül szórakoztam Nagyszerű barátságok alakultak ki a két rész alatt, és jó látni, hogy ennyire hangsúlyos szerepet kap ez az aspektus is, nemcsak a romantika.
Pedig most már a szerelmi szál is kissé hangsúlyosabbá vált – több fronton is. Jill körüli szerelmi négyszög számomra picit furcsa volt; ha ők lennének a főszereplők, lehet, hogy zavart volna. Sydney és Adrian párosa azonban akkora shippé nőtte ki magát mostanra! Az első részben is szerettem a közös jeleneteiket, de ami itt lejátszódott! A fangirl énem kiélhette magát, az biztos.
Egyértelműen ott van köztük a kémia, ami szerintem kissé hiányzott Rose és Adrian között; emellett együtt remek párost alkotnak. Elég különbözőek ugyan, de nem ellentétei egymásnak, inkább úgy mondhatnám, hogy kiegyensúlyozzák egymást. És ahogy Adrian törődik Sydneyvel; csak úgy olvadoztam olvasás közben! Annyira kínzó gyönyörűség az egész, és már előre rettegek, mi fog még itt történni.
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Richelle Mead legnagyobb tehetsége a karakterteremtésben rejtezik. A fentebbi bizonyítékok mellett erről árulkodik az is, hogy mind a fő-, mind a mellékszereplők folyamatos karakterfejlődésen mentek keresztül. Ráadásul a szereplők belső konfliktusait is kiválóan írta meg. Sydney például azzal küszködött, hogy az eddigi elveit kövesse (amely oldalról komoly nyomás nehezedett rá), vagy a szívére hallgasson (ami viszont boldogabbá tette őt). Tetszett, hogy az írónő alaposan körbejárta ezt a témakört a műfaj keretein belül, és reálisan mutatta be ezt a harcot.
A regény egyetlen feltűnőbb gyengesége a története volt. Az egy dolog, hogy nem igazán történt semmi, és alapvetően elég lapos és kiszámítható volt a cselekményszál, viszont az események ütemezése is hagyott kívánnivalót maga után. A legemlékezetesebb eset akkor történt, mikor már a könyv végi izgalmakhoz értem, és a főszereplő úgy dönt, hogy még alszik egyet. Most mondhatnátok, hogy ezek azért elég súlyos problémák, de mivel annyira karakterközpontú a regény, nem igazán hatott meg, hogy történet fronton viszont gyengélkedik a könyv.
Úgyhogy mindent összevetve, a The Golden Lily nem csupán tartotta a színvonalat, de még jobban is sikerült, mint a Vérvonalak. Nem csupán berántott az első oldalakkal, hanem felébresztettem bennem a fangirlt és mesterien játszott az érzelmeimmel. A szereplők és a lezárás miatt most még inkább várom a folytatást, mint az első résznél. Nagyon kíváncsi vagyok, miként fog alakulni a kedvenceim története és kapcsolataik.
Azt tudnotok kell, hogy számomra Richelle Mead sorozata a guilty pleasure határán mozog. Alapvetően úgy állok hozzá, hogy ez a sorozat garantált szórakoztatást nyújt, kikapcsol és jókedvre derít. Ezt pedig tökéletesen teljesítette ez a rész is – hatalmas élvezet volt olvasni és időt tölteni az egyre inkább a szívemhez növő szereplőkkel.
Kezdjük is velük! Már az előző résznél említettem, hogy mekkora öröm volt, hogy a Vámpírakadémiában megismert mellékszereplők (+ Adrian) itt nagyobb szerephez jutottak. Emellett viszont azt szeretem legjobban ebben a sorozatban, hogy nem csupán négy karakter körül forog a világ, hanem egy csoportként szerepelnek; mindenkire jut idő, mindenkit jobban megismerhettem. Ráadásul a köztük lévő interakciókon remekül szórakoztam Nagyszerű barátságok alakultak ki a két rész alatt, és jó látni, hogy ennyire hangsúlyos szerepet kap ez az aspektus is, nemcsak a romantika.
Pedig most már a szerelmi szál is kissé hangsúlyosabbá vált – több fronton is. Jill körüli szerelmi négyszög számomra picit furcsa volt; ha ők lennének a főszereplők, lehet, hogy zavart volna. Sydney és Adrian párosa azonban akkora shippé nőtte ki magát mostanra! Az első részben is szerettem a közös jeleneteiket, de ami itt lejátszódott! A fangirl énem kiélhette magát, az biztos.
Egyértelműen ott van köztük a kémia, ami szerintem kissé hiányzott Rose és Adrian között; emellett együtt remek párost alkotnak. Elég különbözőek ugyan, de nem ellentétei egymásnak, inkább úgy mondhatnám, hogy kiegyensúlyozzák egymást. És ahogy Adrian törődik Sydneyvel; csak úgy olvadoztam olvasás közben! Annyira kínzó gyönyörűség az egész, és már előre rettegek, mi fog még itt történni.
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Richelle Mead legnagyobb tehetsége a karakterteremtésben rejtezik. A fentebbi bizonyítékok mellett erről árulkodik az is, hogy mind a fő-, mind a mellékszereplők folyamatos karakterfejlődésen mentek keresztül. Ráadásul a szereplők belső konfliktusait is kiválóan írta meg. Sydney például azzal küszködött, hogy az eddigi elveit kövesse (amely oldalról komoly nyomás nehezedett rá), vagy a szívére hallgasson (ami viszont boldogabbá tette őt). Tetszett, hogy az írónő alaposan körbejárta ezt a témakört a műfaj keretein belül, és reálisan mutatta be ezt a harcot.
A regény egyetlen feltűnőbb gyengesége a története volt. Az egy dolog, hogy nem igazán történt semmi, és alapvetően elég lapos és kiszámítható volt a cselekményszál, viszont az események ütemezése is hagyott kívánnivalót maga után. A legemlékezetesebb eset akkor történt, mikor már a könyv végi izgalmakhoz értem, és a főszereplő úgy dönt, hogy még alszik egyet. Most mondhatnátok, hogy ezek azért elég súlyos problémák, de mivel annyira karakterközpontú a regény, nem igazán hatott meg, hogy történet fronton viszont gyengélkedik a könyv.
Úgyhogy mindent összevetve, a The Golden Lily nem csupán tartotta a színvonalat, de még jobban is sikerült, mint a Vérvonalak. Nem csupán berántott az első oldalakkal, hanem felébresztettem bennem a fangirlt és mesterien játszott az érzelmeimmel. A szereplők és a lezárás miatt most még inkább várom a folytatást, mint az első résznél. Nagyon kíváncsi vagyok, miként fog alakulni a kedvenceim története és kapcsolataik.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Golden Lily (2012)
Kiadó: Razorbill
Oldalszám: 418
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése