"Nincs annál fájdalmasabb, mint azt bántani, akit szeretsz."
Sorozat: Végtelen ég alatt #2
Hónapok teltek el, mióta Aria megtudta, hogy édesanyja meghalt.
Hónapok, mióta Perry a dagályok törzsfőnöke lett, és hónap, mióta Aria utoljára látta őt.
Most Aria és Perry újra találkoznak. Ez az a pillanat, amellyel szemben annyi elvárásuk volt. És ez az a pillanat, amely mindegyiknek megfelel. Legalábbis először.
Aztán elillan. A dagályok nem szívesen fogadnak korábbi belsősöket, mint Aria. És a törzs irányítása kezd kicsúszni Perry kezei közül. Az egyre súlyosabb éterviharok miatt az egyetlen remény a biztonságra és békére a Kék Csend. De valóban létezik ez a hely?
Hamis barátok és csábítások által fenyegetve Arianak és Perrynek el kell tűnődnie, vajon a szerelmük képes-e túlélni a végtelen éjszakát?
Erről a részről azt mondták, ha nem szerettem annyira az első részt, akkor majd ezt meg fogom, mert annyira, de annyira kiváló. Nem mintha ez túl sok reménnyel töltött volna el, de mivel az első rész után minőségjavulást vártam... nos, lehet mégis reménykedtem. És képzeljétek! Még jobb is volt egy fokkal - csak még mindig nem eléggé, hogy ténylegesen megkedveljem a sorozatot. Vagy megértsem, hogy miért is annyira népszerű külföldön.
A világfelépítés volt a legelső, aminél fejlődést vártam, hiszen az első részben adott bemutató elég sok kérdést nyitva hagyott. Ezzel szemben semmire nem kaptunk választ, igazából semmi újat nem tudtunk meg - aka az írónő szerint az az első részes világleírás elegendő volt. Sajnos nekem még mindig megvannak a kérdéseim, úgyhogy talán a harmadik részben?
Ami ezzel szemben pozitívum, hogy az írónő ebbe a számomra hiányos világba is úgy belehelyezte a karaktereket és a történetet, hogy fel sem tűnt, hogy valami nem stimmel, amíg bele nem gondoltam.
Igen, nem mindig jó ötlet mélyebb összefüggéseket és kapcsolódási szálakat keresni ebben a részben sem. Illetve az is kérdés maradt, hogy az első részben feltüntetett gondok miért tűntek el nyom nélkül?
A történetről nem sok minden mondható el. Régen éreztem ennyire második résznél, hogy csak átvezető részként szolgál, de a Through the Ever Night minden porcikájából üvöltött a "várjál, várjál, mindjárt, mindjárt" életérzés, ez pedig eléggé ellaposította az izgalmasabbnak ígérkező történeti elemeket is.
Mert végül is, mi történt? Az előző rész végén Perry és Aria egymásra találnak, de a dagályok nincsenek ettől elragadtatva. Aria a Kék Csendet keresi, Perry pedig a dagályok törzsfőnökeként próbál helyt állni. Megismerkedünk egy karakterrel, akit az első részben többször említettek. Egy idióta fordulat miatt dráma van - holott komolyan? Nem is átlátszó dráma-elem, dehogy... Aztán egy kisebb akciószerűség, felfedezés, majd véget ér, de mintha az írónő csak random elvágta volna.
De tudjátok, mi a legérdekesebb? Hogy az írónő képes úgy írni, hogy azt gondoljam, ténylegesen fontos dolgok történnek éppen - csak aztán, mikor visszagondolok, rá kell jöjjek, ez nem fedi a valóságot. Ami csak tovább rontja a helyzetet, hogy azon a jeleneten, amely a külföldieket meggyőzte arról, milyen fantasztikus ez a regény, én csak a fejemet tudtam fogni. Annyira logikátlan lépés volt a karakterektől, hogy egyáltalán nem érintett meg. Ez pedig elég nagy gond, ugyanis az egyik kedvenc karakterem állt a történések középpontjában.
Bár a kedvenc logikátlanságom még mindig az, hogy ott részletezi az írónő, hogy a különleges képességgel rendelkezők kiszagolnak / hallanak mindent - de SENKINEK nem esik le, hogy Aria és Perry együtt járnak, csak Perry szagolja ki Arián. És persze senki nem hallja a titkos beszélgetéseiket, mikor alapjába véve szinten mindent hallanak... ez olyan "azt érzékelnek, amit én akarom, hogy érzékeljenek".
Amit szerettem a történetben, azok a nyugodtabb jelenetek, azok a karakteri interakciók, amelyeknek nem volt túl sok eseménybeli vonzata. És szerintem ebben rejtőzhet Veronica Rossi igazi tehetsége. Úgyhogy, habár nem olyan akciódús, mint reklámozzák, de a kis részecskék mégis könnyen olvashatóvá tették számomra a könyvet.
Számomra is meglepő, de a karakterek egy része húzta fel igazán ezt a könyvet. Három szereplőt is megkedveltem, és közülük az egyiket ki nem állhattam az első részben.
Roar még mindig favorit. Nagyon szerettem benne, hogy bátor, kiáll a szerelméért, képes érzelmeket mutatni, és még meg is tud mosolyogtatni. Az ő története, a sorsa különösen érdekel, mert annyi benne van a karakterében.
Liv a másik szereplő, akit igazán megkedvelte. Habár az ő karaktere nagyon könnyen kiismerhető és klisés lett, mégis sokkal inkább szimpatizáltam vele, mint mondjuk Aria-val.
Aria is valamilyen szinten javult a szememben... igazi Terminátor-lányt faragott belőle Veronica Rossi. Mégis, a szememben nem az a hősnő-típus, amilyennek az írónő beállítja őt. Sokkal inkább illene Livre ez a jelző.
A legnagyobb gondban mégis Perryvel voltam, akit az első részben még egészen kedveltem, aztán itt... tudom, a rész során látványos karakterfejlődést mutatott be vele az írónő, de az jobban kiakasztott, hogy elég furán képzeli el az urasági létet, és hogy olyan, mintha egy Axe-reklámból lépett volna ki, ugyanis random minden fellelhető női karakter vonzódik hozzá. Ő meg a megszállottságot egészen jól kifejlesztette magában erre a részre.
A romantika olyan kategória, amelyre első körben ennyit tudnék mondani: "hááát". Na jó, nézzük kicsit részletesebben ezt a szegmensét a Through the Ever Night-nak. Még mindig nem érzem, hogy lenne köztük kémia - ráadásul mennyire komoly a kapcsolatuk, ha még őszinték és nyíltak sem tudnak lenni egymással?
Nem tudom, ez nem éppen a tartós és biztos lábakon álló kapcsolat alapja.
Talán a harmadik rész majd meggyőz, hogy igenis őket egymásnak rendelte az éter és minden más, de egyelőre ezt képtelen vagyok elhinni.
Összesítve... nos, jobb volt az első résznél, de továbbra sem értem azt a hype-t, ami külföldön övezi, és hogy pontosan miért szeretik annyira ezt a regényt az olvasók. De a remény tovább él - még van egy rész, hogy megértsem. És arról azt mondták, hogy a "legjobb az egész sorozatban". Úgyhogy csak fel a fejjel nekem!
A világfelépítés volt a legelső, aminél fejlődést vártam, hiszen az első részben adott bemutató elég sok kérdést nyitva hagyott. Ezzel szemben semmire nem kaptunk választ, igazából semmi újat nem tudtunk meg - aka az írónő szerint az az első részes világleírás elegendő volt. Sajnos nekem még mindig megvannak a kérdéseim, úgyhogy talán a harmadik részben?
Ami ezzel szemben pozitívum, hogy az írónő ebbe a számomra hiányos világba is úgy belehelyezte a karaktereket és a történetet, hogy fel sem tűnt, hogy valami nem stimmel, amíg bele nem gondoltam.
Igen, nem mindig jó ötlet mélyebb összefüggéseket és kapcsolódási szálakat keresni ebben a részben sem. Illetve az is kérdés maradt, hogy az első részben feltüntetett gondok miért tűntek el nyom nélkül?
A történetről nem sok minden mondható el. Régen éreztem ennyire második résznél, hogy csak átvezető részként szolgál, de a Through the Ever Night minden porcikájából üvöltött a "várjál, várjál, mindjárt, mindjárt" életérzés, ez pedig eléggé ellaposította az izgalmasabbnak ígérkező történeti elemeket is.
Mert végül is, mi történt? Az előző rész végén Perry és Aria egymásra találnak, de a dagályok nincsenek ettől elragadtatva. Aria a Kék Csendet keresi, Perry pedig a dagályok törzsfőnökeként próbál helyt állni. Megismerkedünk egy karakterrel, akit az első részben többször említettek. Egy idióta fordulat miatt dráma van - holott komolyan? Nem is átlátszó dráma-elem, dehogy... Aztán egy kisebb akciószerűség, felfedezés, majd véget ér, de mintha az írónő csak random elvágta volna.
De tudjátok, mi a legérdekesebb? Hogy az írónő képes úgy írni, hogy azt gondoljam, ténylegesen fontos dolgok történnek éppen - csak aztán, mikor visszagondolok, rá kell jöjjek, ez nem fedi a valóságot. Ami csak tovább rontja a helyzetet, hogy azon a jeleneten, amely a külföldieket meggyőzte arról, milyen fantasztikus ez a regény, én csak a fejemet tudtam fogni. Annyira logikátlan lépés volt a karakterektől, hogy egyáltalán nem érintett meg. Ez pedig elég nagy gond, ugyanis az egyik kedvenc karakterem állt a történések középpontjában.
Bár a kedvenc logikátlanságom még mindig az, hogy ott részletezi az írónő, hogy a különleges képességgel rendelkezők kiszagolnak / hallanak mindent - de SENKINEK nem esik le, hogy Aria és Perry együtt járnak, csak Perry szagolja ki Arián. És persze senki nem hallja a titkos beszélgetéseiket, mikor alapjába véve szinten mindent hallanak... ez olyan "azt érzékelnek, amit én akarom, hogy érzékeljenek". Amit szerettem a történetben, azok a nyugodtabb jelenetek, azok a karakteri interakciók, amelyeknek nem volt túl sok eseménybeli vonzata. És szerintem ebben rejtőzhet Veronica Rossi igazi tehetsége. Úgyhogy, habár nem olyan akciódús, mint reklámozzák, de a kis részecskék mégis könnyen olvashatóvá tették számomra a könyvet.
Számomra is meglepő, de a karakterek egy része húzta fel igazán ezt a könyvet. Három szereplőt is megkedveltem, és közülük az egyiket ki nem állhattam az első részben.
Roar még mindig favorit. Nagyon szerettem benne, hogy bátor, kiáll a szerelméért, képes érzelmeket mutatni, és még meg is tud mosolyogtatni. Az ő története, a sorsa különösen érdekel, mert annyi benne van a karakterében.
Liv a másik szereplő, akit igazán megkedvelte. Habár az ő karaktere nagyon könnyen kiismerhető és klisés lett, mégis sokkal inkább szimpatizáltam vele, mint mondjuk Aria-val.
Aria is valamilyen szinten javult a szememben... igazi Terminátor-lányt faragott belőle Veronica Rossi. Mégis, a szememben nem az a hősnő-típus, amilyennek az írónő beállítja őt. Sokkal inkább illene Livre ez a jelző.
A legnagyobb gondban mégis Perryvel voltam, akit az első részben még egészen kedveltem, aztán itt... tudom, a rész során látványos karakterfejlődést mutatott be vele az írónő, de az jobban kiakasztott, hogy elég furán képzeli el az urasági létet, és hogy olyan, mintha egy Axe-reklámból lépett volna ki, ugyanis random minden fellelhető női karakter vonzódik hozzá. Ő meg a megszállottságot egészen jól kifejlesztette magában erre a részre.
A romantika olyan kategória, amelyre első körben ennyit tudnék mondani: "hááát". Na jó, nézzük kicsit részletesebben ezt a szegmensét a Through the Ever Night-nak. Még mindig nem érzem, hogy lenne köztük kémia - ráadásul mennyire komoly a kapcsolatuk, ha még őszinték és nyíltak sem tudnak lenni egymással?
Nem tudom, ez nem éppen a tartós és biztos lábakon álló kapcsolat alapja.
Talán a harmadik rész majd meggyőz, hogy igenis őket egymásnak rendelte az éter és minden más, de egyelőre ezt képtelen vagyok elhinni.
Összesítve... nos, jobb volt az első résznél, de továbbra sem értem azt a hype-t, ami külföldön övezi, és hogy pontosan miért szeretik annyira ezt a regényt az olvasók. De a remény tovább él - még van egy rész, hogy megértsem. És arról azt mondták, hogy a "legjobb az egész sorozatban". Úgyhogy csak fel a fejjel nekem!
Könyv adatai
Eredeti cím: Through the Ever Night (2013)
Kiadó: HarperCollins
Oldalszám: 341
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése