"Mert ha a Téli udvarban kell eljátszanom a szerepemet, nekem is jéggé kell válnom. Nem, nem is jéggé: vassá."
Sorozat: Vastündérek #2
Félig ember, félig a Nyártündér-király leánya; Meghan sosem találta a helyét a világban. Azt hitte, a Téli Udvar hercege szereti, ám ő elhagyta, és Meghan most a Téltündér-királynő foglya. A Nyár és a Tél háborújának közepette Meghan tudja, hogy a valódi veszélyt a Vastündérek jelentik – azok a vasból született tündérek, akiket csak ő és a távol lévő herceg látott. Azonban senki sem hisz neki.
Ami még rosszabb, Meghan tündérereje eltűnt. Csak a saját eszére hagyatkozva kell boldogulnia Tündérföldön, ahol megbízni bárkiben is ostobaság, egy árulóban halálos hiba. De hiába válik végül Meghan maga is vaskeménnyé, mégsem szűnik emberszívében a vágyakozó suttogás.
Először is, szeretnék emlékeztetni minden Deariest, hogy az Iron King nem volt a szívem csücske. Úgyhogy nem sok elvárással kezdtem bele a folytatásba. És mielőtt felmerülne a kérdés, hogy miért folytattam - nos tudjátok, az írónő másik sorozata szívszerelmem, és meg akarom érteni, hogy alakulhatott így az írónő könyveivel való kapcsolatom. Úgy tűnik, mostanában ez motivál arra, hogy folytassak egy számomra gyenge sorozatot (főleg, mióta az Into the Still Blue választ adott az annál a sorozatnál feltett kérdésre - de ez még spoiler :) )
Visszatérve Julie Kagawa és a Vastündérek sorozatra. Azt tudnotok kell, hogy a tündérekkel hasonlóképpen vagyok, mint az angyalokkal - nagyon nehezen találok olyat, ami tetszene. Sőt, tündéres YA! kedvencem nincs is. Nektek van egyébként?
Szóval, nem voltak elvárásaim - emlékeztem, hogy Meghant nem kedveltem, a romantikát nem kedveltem, ez pedig annyira hangsúlyos volt a regényben, hogy anno elrontotta az olvasási élményt. Azért titkon reménykedtem, hogy a második rész nem a szerelmi drámákról, a tipikus klisékről fog szólni, hanem jobban megismerjük a világot, nagyobb szerepet kap a történet és talán Meghant is szimpatikusabbnak fogom találni. Nos, elég vegyes eredmény született, ha ezeket egy-egy kipipálandó pontnak nézünk. De vágjunk is bele.
Számomra egy nagy pozitívum volt a regényben - ez pedig a világfelépítés. Imádtam, hogy Tündérvilág nem egy csupafluff hely, hanem olyan hátborzongató helyek is találhatók benne, mint a Tövises, ahol bármibe, akár egy sárkányba is random belefuthat az ember, ha nem figyel. És ott bizony figyelni kell - sőt, ez az a hely, amely szinte teljesen összekapcsolódik az emberi világgal - és igazán ez teszi leginkább félelmetessé ezt a helyet. Hiszen, mi minden juthat ki onnan hozzánk?
Emellett imádtam Tündérföld felépítését, a Nyár és Tél udvar határát, illetve azt a dimenziót, amely az emberek világát választja el a tündérek világától.
Amit még kedveltem, az Charles volt, illetve Vasparipa. Valamiként ő volt az a szereplő (Vasparipa), akinek igazán voltak céljai, hű volt az elveihez, és tudott fontossági sorrendet tenni. Bevallom, annyira kíváncsi lennék az ő háttértörténetére kissé hosszabban. Ritka jó karakter, és nagyon a szívemhez nőtt a könyv során. Csak tényleg, az egyetlen frusztráló tényező az volt, hogy VÉGIG NAGYBETŰKKEL BESZÉLT. Legalább akkor dőlttel, vagy vastaggal. De ez a nagybetűzés szörnyű volt. Főleg, mikor többet beszélt.
Na, és ennyi volt a jó rész.
Nem mondhatom, hogy csalódtam az Iron Daughterben, mert végül is nem ez történt. Csak valamilyen szinten abban reménykedtem, hogy a sorozat előrehaladtával láthatom az írónő fejlődését, amely a Blood of Eden sorozatánál jelen van. De nem. Ugyanott tartunk, mint az első résznél - sőt nem is. Mert ebben a részben a romantika csak még lejjebb vitte a színvonalat.
Na jó, azt meghagyom a végére. A történettel kell, hogy kezdjem a dolgokat. Mert azt egyébként egészen kedveltem - volt egy-két meglepő fordulat, amelyre nem számítottam, ami mindenképp pozitívuma még a regénynek. A gond? Hogy ez mindössze kis százalékát tette ki a regénynek. Különösen a végén, mikor a fő-fő-fő események vannak, alig kapott szerepet. Minden zárt ajtók mögött történt, a főszerepben Meghan Chase drámája állt. "Drámája".
Ne haragudjatok, de ki kell mondanom. Számomra Meghan Chase a YA irodalom egyik legidegesítőbb női főszereplője. Egyszerűen nem bírtam őt elviselni, amikor a könyv 80%-ában vagy sír, vagy a könnyeit próbálja visszatartani, vagy Asht emlegeti.
Én komolyan nem értem, hogy miért pont őt választják, hogy legyen a hősnő, mikor szerintem nem bizonyított sokat, és nem tudom, az egész annyira random. Kb. annyi indokot tudok rá, hogy azért őt választották, hogy legyen történet a könyvben.
Ash sem nőtt még a szívemhez - oké, tudom, hogy Meghan nem képes felfogni dolgokat, de azért kinyithatta volna a száját, és nyíltan közölhette volna, mi is a helyzet. Aztán pedig ez a mártirkodása, aminek igazából nem sok értelme volt. Ráadásul Meghan szerelmén kívül nem igazán van más funkciója a regényben.
És sajnos az első részben még kedvelt Puck sem jobb. Miért?!
Megmondom, miért. A könyv legrosszabb eleme a romantika volt. Mert nem elég, hogy rögtön kezdetnek megkaptuk a tipikus második részes romantika-átkot, miszerint a fő szerelmespárt elszakítja egymástól a saját hülyesége, de még a szerelmi háromszög másik szárának erősödését is bevetette az írónő.
Engem már ott felhúzott ez az aspektus, mikor Ash a regény legelején közölte Meghannel, hogy készüljön fel, mert nem lehet kedves vele a Téli udvarban, mert megölik ő(ke)t.
Szerintetek mi történt, mikor nem volt kedves? Na mi?!
Dráma. Dráma a tetőfokon - ugyanis Meghannél előjöttek a tipikus YA-hősnős gondolatok, miszerint Ash sosem érzett iránta.
Ezt csak fokozta, hogy féltékeny volt Ash halott szerelmére. Mert tudjátok, ha valaki meghal, akit szeretünk, többé nem is szerethetjük. Azt hiszem, ennek a torkunkon való lenyomása volt a mélypont számomra.
Azt pedig hadd ne említsem, mennyire hiteltelen volt az egész romantikus érzet. Olyan volt, mintha mindenkinek random támadtak volna érzelmei, pont amikor szükség volt rá, hogy aztán ismét elenyésszenek.
Úgy vélem egyáltalán nincs kémia egyik páros közt sem, sőt eljutottam oda, hogy Puck/Ash-t shipeltem, mert az ő rivalizálásukban legalább volt valami szenvedély.
Na jó, nem szapulom tovább a regényt, inkább egy gyors összesítés: miért nem tud javulni egy picurit is ez a regény?
Szóval, nem voltak elvárásaim - emlékeztem, hogy Meghant nem kedveltem, a romantikát nem kedveltem, ez pedig annyira hangsúlyos volt a regényben, hogy anno elrontotta az olvasási élményt. Azért titkon reménykedtem, hogy a második rész nem a szerelmi drámákról, a tipikus klisékről fog szólni, hanem jobban megismerjük a világot, nagyobb szerepet kap a történet és talán Meghant is szimpatikusabbnak fogom találni. Nos, elég vegyes eredmény született, ha ezeket egy-egy kipipálandó pontnak nézünk. De vágjunk is bele.
Számomra egy nagy pozitívum volt a regényben - ez pedig a világfelépítés. Imádtam, hogy Tündérvilág nem egy csupafluff hely, hanem olyan hátborzongató helyek is találhatók benne, mint a Tövises, ahol bármibe, akár egy sárkányba is random belefuthat az ember, ha nem figyel. És ott bizony figyelni kell - sőt, ez az a hely, amely szinte teljesen összekapcsolódik az emberi világgal - és igazán ez teszi leginkább félelmetessé ezt a helyet. Hiszen, mi minden juthat ki onnan hozzánk?
Emellett imádtam Tündérföld felépítését, a Nyár és Tél udvar határát, illetve azt a dimenziót, amely az emberek világát választja el a tündérek világától.
Amit még kedveltem, az Charles volt, illetve Vasparipa. Valamiként ő volt az a szereplő (Vasparipa), akinek igazán voltak céljai, hű volt az elveihez, és tudott fontossági sorrendet tenni. Bevallom, annyira kíváncsi lennék az ő háttértörténetére kissé hosszabban. Ritka jó karakter, és nagyon a szívemhez nőtt a könyv során. Csak tényleg, az egyetlen frusztráló tényező az volt, hogy VÉGIG NAGYBETŰKKEL BESZÉLT. Legalább akkor dőlttel, vagy vastaggal. De ez a nagybetűzés szörnyű volt. Főleg, mikor többet beszélt.
Na, és ennyi volt a jó rész.
Nem mondhatom, hogy csalódtam az Iron Daughterben, mert végül is nem ez történt. Csak valamilyen szinten abban reménykedtem, hogy a sorozat előrehaladtával láthatom az írónő fejlődését, amely a Blood of Eden sorozatánál jelen van. De nem. Ugyanott tartunk, mint az első résznél - sőt nem is. Mert ebben a részben a romantika csak még lejjebb vitte a színvonalat.
Na jó, azt meghagyom a végére. A történettel kell, hogy kezdjem a dolgokat. Mert azt egyébként egészen kedveltem - volt egy-két meglepő fordulat, amelyre nem számítottam, ami mindenképp pozitívuma még a regénynek. A gond? Hogy ez mindössze kis százalékát tette ki a regénynek. Különösen a végén, mikor a fő-fő-fő események vannak, alig kapott szerepet. Minden zárt ajtók mögött történt, a főszerepben Meghan Chase drámája állt. "Drámája".
"Ez nem volt tisztességes. Elegem volt belőle, hogy felelősségteljes legyek, elegem volt, hogy meghozzam a nehéz döntéseket, mert így helyes. Semmit sem akartam jobban, mint megtalálni Asht és könyörögve kérni: gondolja át! Együtt lehetnénk, megtalálnánk a módját, ha eléggé akarjuk, és ott egye meg a fene a következményeket!" (207. oldal)
Ne haragudjatok, de ki kell mondanom. Számomra Meghan Chase a YA irodalom egyik legidegesítőbb női főszereplője. Egyszerűen nem bírtam őt elviselni, amikor a könyv 80%-ában vagy sír, vagy a könnyeit próbálja visszatartani, vagy Asht emlegeti.
Én komolyan nem értem, hogy miért pont őt választják, hogy legyen a hősnő, mikor szerintem nem bizonyított sokat, és nem tudom, az egész annyira random. Kb. annyi indokot tudok rá, hogy azért őt választották, hogy legyen történet a könyvben.
Ash sem nőtt még a szívemhez - oké, tudom, hogy Meghan nem képes felfogni dolgokat, de azért kinyithatta volna a száját, és nyíltan közölhette volna, mi is a helyzet. Aztán pedig ez a mártirkodása, aminek igazából nem sok értelme volt. Ráadásul Meghan szerelmén kívül nem igazán van más funkciója a regényben.
És sajnos az első részben még kedvelt Puck sem jobb. Miért?!
Megmondom, miért. A könyv legrosszabb eleme a romantika volt. Mert nem elég, hogy rögtön kezdetnek megkaptuk a tipikus második részes romantika-átkot, miszerint a fő szerelmespárt elszakítja egymástól a saját hülyesége, de még a szerelmi háromszög másik szárának erősödését is bevetette az írónő.
Engem már ott felhúzott ez az aspektus, mikor Ash a regény legelején közölte Meghannel, hogy készüljön fel, mert nem lehet kedves vele a Téli udvarban, mert megölik ő(ke)t.
Szerintetek mi történt, mikor nem volt kedves? Na mi?!
Dráma. Dráma a tetőfokon - ugyanis Meghannél előjöttek a tipikus YA-hősnős gondolatok, miszerint Ash sosem érzett iránta.
Ezt csak fokozta, hogy féltékeny volt Ash halott szerelmére. Mert tudjátok, ha valaki meghal, akit szeretünk, többé nem is szerethetjük. Azt hiszem, ennek a torkunkon való lenyomása volt a mélypont számomra.
Azt pedig hadd ne említsem, mennyire hiteltelen volt az egész romantikus érzet. Olyan volt, mintha mindenkinek random támadtak volna érzelmei, pont amikor szükség volt rá, hogy aztán ismét elenyésszenek.
Úgy vélem egyáltalán nincs kémia egyik páros közt sem, sőt eljutottam oda, hogy Puck/Ash-t shipeltem, mert az ő rivalizálásukban legalább volt valami szenvedély.
Na jó, nem szapulom tovább a regényt, inkább egy gyors összesítés: miért nem tud javulni egy picurit is ez a regény?
Könyv adatai
Eredeti cím: The Iron Daughter (2010)
Kiadó: Könyvmolyképző (2012)
Oldalszám: 388
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése