"– Szállj ki a fejemből!
– Nem bírok – válaszolta a kanapén ülő Archer. – Olyan átkozottul erősen sugárzod kifelé a gondolataidat, hogy szeretnék bekucorodni a sarokba, és sírni, hogy Daemon, Daemon, Daemon."
Sorozat: Lux #5
Katy tudja, hogy a luxenek érkezésének éjszakáján a világ megváltozott. Nem hiszi, hogy Daemon örömmel fogadja a saját fajtáját, hiszen a luxenek azzal fenyegetőznek, hogy minden embert és hibridet kiiktatnak a földön. Azonban a jó és a rossz közötti választóvonal elmosódott, a szerelem pedig könnyen a végzetévé – mindannyiuk végzetévé válhat.
Daemon mindent megtesz, hogy megmentse, akit szeret – akkor is, ha ez egyenlő az árulással.
Egy valószínűtlen ellenséggel kell társulniuk, hogy esélyük legyen túlélni az inváziót…
Általában melankolikusan érzem magam, mikor egy-egy kedvelt sorozatom utolsó kötetéhez érek. Nagyon nehezen veszem rá magam, hogy nekiálljak olvasni, mert tudom, hogy az az utolsó közös kalandunk a karakterekkel, és ki tudja, milyen megmásíthatatlan esemény történik velük. Ezért ezen kötetek olvasását alaposan el is tudom húzni, hogy még több időt töltsünk együtt. Nos, az Oppositionnél nem ezért tartott egy végtelenségig az olvasás.
Emlékszem, az első három rész abszolút szerelem volt számomra, sőt egyszer újra is olvastam őket. Aztán a negyedik rész már nem tetszett annyira, amiben Daemon szemszögének megjelenése is közrejátszott. Ennek ellenére nagyon reménykedtem, hogy a záró rész kiköszörüli ezt a csorbát, és ugyanúgy imádni fogom, mint az első részeket.
Nagyjából ötven oldal után adtam fel ezt a reményemet. Onnantól kezdve ugyan olvastam a könyvet, de már nem keseregtem annyit rajta, hogy mennyire csalódást keltő. Inkább dühös voltam, és igazából ez az érzés maradt meg – miért kellett a kedvenc sorozatomnak ilyen véget érnie? Miért van az, hogy két csillagot akarok adni ennek a könyvnek? Mi romlott el?
A molyos értékelésemben azt írtam: „gyűlöltem ezt a részt.” És ezt rögtön olvasás után írtam. Azóta eltelt egy kis idő, azóta enyhült valamelyest az érzés, de legszívesebben leszedném a polcomról az utolsó részt, és eltüntetném, hogy soha többet ne kelljen ránéznem. Előfordulhat, hogy még mindig elég keserűn érzem magam a könyv miatt.
A regény elején már bosszantott Kat meggondolatlansága. Bár ez csak a problémáim kezdete volt. Ugyebár az Origin elővetíti, hogy egy nagy volumenű, akciódús lezárásra számíthatunk, benne rengeteg karakterdrámával. Aha. A karakterdráma megoldódott kb. húsz oldal alatt (mondjuk Katet az ág is húzta ebben a részben, de nem azért, amiért hittem volna olvasás előtt), akciódús lezárás szintén nagyon röviden elrendezve. A regény mégis 384 oldal… vajon, mi történik a maradék részben? Igen, a főszereplők romantikáját olvashatjuk. Számomra a legsokkolóbb az volt, mikor némely csókjelenet (amiből nem volt hiány, higgyétek el) hosszabban volt ecsetelve, mint egy akciójelenet. Látszott nagyon, hogy mik voltak a prioritások.
És az nem a történet volt. De egyébként értem, romantikus könyv, az írónő igyekezett kihozni a maximumot a Daemon/Kat pillanatokból. Ez azonban már túl sok volt. Pedig imádtam a párosukat, óriási kémia volt köztük. Ez a rózsaszínben pompázó vattacsomó viszont már túlzás. Nagyon átesett az írónő a ló túloldalára, és mindaz, amiért kedveltem a párost, odaveszett.
Úgy érzem, ebben Daemon szemszögének behozatala is közrejátszott. Már említettem az előző részben is, hogy nem lehet megkülönböztetni a két főszereplő hangját, ez a mostani részben sem változott. És ez zavart, mert az írónő megalkotta Daemont, azt három kötet alatt meg is szoktam, aztán bamm, az ő szemszögét is megismerjük, és kiábrándulás. Egyébként emiatt a sorozat miatt rettegek, mikor az író(nő)k úgy döntenek, behozzák a másik főszereplő nézőpontját is, mert ilyen tragédiák sülhetnek ki belőle.
Ha már említettem a Katéket, beszéljünk róluk is egy kicsit. Nem tudok sokat mondani, mert annyira csalódott vagyok. Mindkét főszereplő elvesztette azokat a pozitív tulajdonságaikat, amelyek szerethetővé tették őket. Mindegyikükből kiábrándultam, és ezen nem segített az sem, hogy Kat nagyon irritáló monológokat tartott komoly témákból, sem pedig az, ahogy olyanért ítéltek el mást, amit ők is csináltak. Más szemében a szálkát tipikus esete. Egyébként azt vettem észre, hogy ugyan az írónő igazi badass karaktert akart kreálni Katből, ismét túlzásba esett, és már a Mary Sue határát súrolja a lány.
És ha ez még nem lenne elég, meg kellett tapasztalnom, mennyire rosszul időzíti az írónő a humorfaktort ebben a kötetben. Gondolja, hogy egy fontos megbeszélés során, amin emberéletek múlhatnak, remek poén a Bosszúállókkal és Morgan Freemannel kapcsolatos kommenteket benyögni? Belőlem egyáltalán nem azt a hatást váltotta ki, amit várt.
Akkor a logikátlanságot ne is említsük, ami a fő cselekményszálhoz kötődik… persze nagyon kényelmesen megoldotta az írónő, de annyira nem tűnt végiggondoltnak. Az egész cselekményszállal voltak egyébként bajaim, és ezen az sem segített, hogy végtelenül kiszámítható volt a befejezés. Tudjátok, csak a kötelező. Emiatt viszont semmi izgalom nem maradt benne. Összesen egy jól sikerült drámai pillanatot sikerült az írónőnek belecsempésznie a könyvbe, de ezt leszámítva semmi.
Ha egy kifejezéssel kellene összefoglalnom az Oppositiont, azt mondanám, „túl sok”. Nagyon kevés olyan eleme volt ennek a könyvnek, ami ne zavart volna; különösen a karakterek és a romantika. És mivel ezek kiteszik a regény 90%-át, nos… érthető a csillagozásom is. Ettől függetlenül az első három részt szeretem, és remélem kiverem annyira a fejemből ezt a kötetet, hogy ugyanolyan szeretettel olvassam újra őket, mint legutóbb.
Emlékszem, az első három rész abszolút szerelem volt számomra, sőt egyszer újra is olvastam őket. Aztán a negyedik rész már nem tetszett annyira, amiben Daemon szemszögének megjelenése is közrejátszott. Ennek ellenére nagyon reménykedtem, hogy a záró rész kiköszörüli ezt a csorbát, és ugyanúgy imádni fogom, mint az első részeket.
Nagyjából ötven oldal után adtam fel ezt a reményemet. Onnantól kezdve ugyan olvastam a könyvet, de már nem keseregtem annyit rajta, hogy mennyire csalódást keltő. Inkább dühös voltam, és igazából ez az érzés maradt meg – miért kellett a kedvenc sorozatomnak ilyen véget érnie? Miért van az, hogy két csillagot akarok adni ennek a könyvnek? Mi romlott el?
A molyos értékelésemben azt írtam: „gyűlöltem ezt a részt.” És ezt rögtön olvasás után írtam. Azóta eltelt egy kis idő, azóta enyhült valamelyest az érzés, de legszívesebben leszedném a polcomról az utolsó részt, és eltüntetném, hogy soha többet ne kelljen ránéznem. Előfordulhat, hogy még mindig elég keserűn érzem magam a könyv miatt.
A regény elején már bosszantott Kat meggondolatlansága. Bár ez csak a problémáim kezdete volt. Ugyebár az Origin elővetíti, hogy egy nagy volumenű, akciódús lezárásra számíthatunk, benne rengeteg karakterdrámával. Aha. A karakterdráma megoldódott kb. húsz oldal alatt (mondjuk Katet az ág is húzta ebben a részben, de nem azért, amiért hittem volna olvasás előtt), akciódús lezárás szintén nagyon röviden elrendezve. A regény mégis 384 oldal… vajon, mi történik a maradék részben? Igen, a főszereplők romantikáját olvashatjuk. Számomra a legsokkolóbb az volt, mikor némely csókjelenet (amiből nem volt hiány, higgyétek el) hosszabban volt ecsetelve, mint egy akciójelenet. Látszott nagyon, hogy mik voltak a prioritások.
És az nem a történet volt. De egyébként értem, romantikus könyv, az írónő igyekezett kihozni a maximumot a Daemon/Kat pillanatokból. Ez azonban már túl sok volt. Pedig imádtam a párosukat, óriási kémia volt köztük. Ez a rózsaszínben pompázó vattacsomó viszont már túlzás. Nagyon átesett az írónő a ló túloldalára, és mindaz, amiért kedveltem a párost, odaveszett.
Úgy érzem, ebben Daemon szemszögének behozatala is közrejátszott. Már említettem az előző részben is, hogy nem lehet megkülönböztetni a két főszereplő hangját, ez a mostani részben sem változott. És ez zavart, mert az írónő megalkotta Daemont, azt három kötet alatt meg is szoktam, aztán bamm, az ő szemszögét is megismerjük, és kiábrándulás. Egyébként emiatt a sorozat miatt rettegek, mikor az író(nő)k úgy döntenek, behozzák a másik főszereplő nézőpontját is, mert ilyen tragédiák sülhetnek ki belőle.
Ha már említettem a Katéket, beszéljünk róluk is egy kicsit. Nem tudok sokat mondani, mert annyira csalódott vagyok. Mindkét főszereplő elvesztette azokat a pozitív tulajdonságaikat, amelyek szerethetővé tették őket. Mindegyikükből kiábrándultam, és ezen nem segített az sem, hogy Kat nagyon irritáló monológokat tartott komoly témákból, sem pedig az, ahogy olyanért ítéltek el mást, amit ők is csináltak. Más szemében a szálkát tipikus esete. Egyébként azt vettem észre, hogy ugyan az írónő igazi badass karaktert akart kreálni Katből, ismét túlzásba esett, és már a Mary Sue határát súrolja a lány.
És ha ez még nem lenne elég, meg kellett tapasztalnom, mennyire rosszul időzíti az írónő a humorfaktort ebben a kötetben. Gondolja, hogy egy fontos megbeszélés során, amin emberéletek múlhatnak, remek poén a Bosszúállókkal és Morgan Freemannel kapcsolatos kommenteket benyögni? Belőlem egyáltalán nem azt a hatást váltotta ki, amit várt.
Akkor a logikátlanságot ne is említsük, ami a fő cselekményszálhoz kötődik… persze nagyon kényelmesen megoldotta az írónő, de annyira nem tűnt végiggondoltnak. Az egész cselekményszállal voltak egyébként bajaim, és ezen az sem segített, hogy végtelenül kiszámítható volt a befejezés. Tudjátok, csak a kötelező. Emiatt viszont semmi izgalom nem maradt benne. Összesen egy jól sikerült drámai pillanatot sikerült az írónőnek belecsempésznie a könyvbe, de ezt leszámítva semmi.
Ha egy kifejezéssel kellene összefoglalnom az Oppositiont, azt mondanám, „túl sok”. Nagyon kevés olyan eleme volt ennek a könyvnek, ami ne zavart volna; különösen a karakterek és a romantika. És mivel ezek kiteszik a regény 90%-át, nos… érthető a csillagozásom is. Ettől függetlenül az első három részt szeretem, és remélem kiverem annyira a fejemből ezt a kötetet, hogy ugyanolyan szeretettel olvassam újra őket, mint legutóbb.
Könyv adatai
Eredeti cím: Opposition (2014)
Kiadó: Könyvmolyképző (2015)
Oldalszám: 384
A várva várt... vattacsomó :D
VálaszTörlés