"Talán ha tudod, hogy őrült vagy, akkor nem is vagy az. Vagy éppen kitisztul az elméd. Magadhoz térsz."
Amerika, 1962. A rabszolgatartás újra legális. A néhány túlélő zsidó álnéven bujkál. San Franciscóban a Ji King legalább annyira hétköznapi dolog, mint a telefonkönyv. Mindez azért, mert a szövetséges hatalmak elveszítették a második világháborút, és az Egyesült Államok területén most közösen osztozik a császári Japán és a náci Németország. De azt mondják, létezik egy könyv. Egy betiltott könyv, amely egy másik világról szól. Azt is mondják, hogy abban a másik világban a háborút a szövetségesek nyerték meg. Mindenki a valóságot keresi, de vajon létezik-e valóság egyáltalán?
A könyves bakancslistám egyik fontos eleme Philip K. Dick életművének összegyűjtése és elolvasása. Eddig minden elolvasott regényét / novelláját szerettem, így lelkesen vágtam bele az egyik legismertebb művébe. Olvasás előtt mindössze annyit tudtam, hogy ez egy alternatív történelmi regény, amelyben a II. világháborút a tengelyhatalmak nyerték meg.
Olvasás után viszont azt sem tudtam, hol áll a fejem. Philip K. Dick ugyanis ismét hatalmasat alkotott! Több könyvéhez hasonlóan ez is olyan lett, ahol először a végére kell érni, hogy értékelni tudd az egészet. Én legalábbis így jártam – tetszett olvasás közben is, de a teljes kép volt, ami végül kiváltotta a rajongásomat… illetve, hogy napokon keresztül próbáljam feldolgozni a történteket.
De miért is? Az író ismét megkérdőjelezett mindent, amit mi valóságként ismerünk. Hihetetlenül lenyűgözött, ahogy sok-sok apró szálból összerakta ezt a mindent megrengető konklúziót. Mesteri, erre nincs jobb szó.
>>Ez egy spoileres bekezdés lesz. Amikor végeztem a könyvvel, először azon gondolkodtam, hogy miként lehet az, hogy amit valóságként ismernek, nem is az. Rengetegszer jutott eszembe ez a lezárás, és két nappal később jutott eszembe, hogy mennyi filozofált némely szereplő a könyv elején az őrületről. Végül ezzel kötöttem össze a valóság érzékelését ebben a könyvben. Pláne, ha elolvassátok a bejegyzés elején található idézetet. Ugyanakkor így még több kérdésem akadt.
Úgyhogy ezért is szerettem annyira ezt a könyvet. Vége van, de annyi mindenről elgondolkodtatott, annyi lehetőséget vázolt fel az olvasó számára, hogy képtelen vagyok nem gondolkodni rajta a mai napig. De hát, ez csak a szokásos poszt-Philip K. Dick élmény.
Az ember a Fellegvárban a valóság érzékelésén kívül több komoly témát is feldolgozott: előkerült a művészet értéke, a nemzeti öntudat és a vallásosság (vagy pontosabban a hit) is. Nagyon tetszett, hogy ezeket a témák többségét radikálisan jelenítette meg művében, hiszen így sokkal nagyobb hatással volt rám.
Mint említettem, hogy a könyv iránti érdeklődésem fő oka az alternatív történelmi szál. Itt viszont alaposan kitett magáért Philip K. Dick. Nagyon érdekes volt arról olvasni, hogyan képzelte el ezt a világot. Az pedig, hogy az alternatív történelmen belül még egy réteg alternatív történelmet találhattam? Le a kalappal a szerző előtt. Leginkább azt értékeltem egyébként, hogy nem csupán dísz volt ez a világ, hanem igen komoly gondolatokat fogalmazott meg általa az emberi természetről.
A történet az, ami kicsit kuszának, majdhogynem céltalannak tűnt elsőre (meg másodikra is). Több különböző szálon indultak el a cselekmények, de mind annyira eltérő volt, hogy nem is értettem elsőre, miként fognak ezek összekapcsolódni. Nos, azt kell mondanom, igazán különleges, ám mégis reális módon oldotta meg ezt Philip K. Dick. Ahogy a valóságban is gyakran történik, az egyik fél számára nem jelentett semmit a másik szereplő, az utóbbinak viszont sorsfordító volt. Ilyet sem olvastam még – sokkal inkább a hétköznapi életben találhatók ilyen esetek.
A cselekmény nem volt nagyon mozgalmas, ha végiggondolom alaposan, olyan sok minden nem is történt. Ennek ellenére a könyv nem üresjáratok sorozata, hanem túlteng a gondolatokkal, ideológiákkal és emberi életekkel. Ide nem is kellett több – ha egy nagy ívű történetet épített volna bele a szerző, akkor lehet kevésnek éreztem volna, így azonban ideális volt.
Mint minden Philip K. Dick könyvben, a szereplők itt is emberiek. Nem törekszik a szerző arra, hogy megkedveljük őket, egyszerűen csak el akarja mesélni pár teljesen átlagos, hétköznapi ember történetét, akivel bármikor szembetalálkozhatnék az utcán. Bevallom, néha jó lenne, egy-két szerethető karakter, de talán nem is ők a lényegek.
Imádom Philip K. Dicket, ez mostanra ténnyé vált – eddig egyetlen könyve sem okozott csalódást, ráadásul még sosem olvastam két ugyanolyan történetet tőle. Az ember a Fellegvárban is egy teljesen egyedi sztori a történészek titkos szenvedélyéről, a „mi lett volna, ha…” gondolatból kiindulva. Nem biztos, hogy mindenkinek merném ajánlani ezt a könyvet, de ha egy izgalmas koncepciót feldolgozó és elgondolkodtató műre vágynál, mindenképp próbáld ki ezt is.
Olvasás után viszont azt sem tudtam, hol áll a fejem. Philip K. Dick ugyanis ismét hatalmasat alkotott! Több könyvéhez hasonlóan ez is olyan lett, ahol először a végére kell érni, hogy értékelni tudd az egészet. Én legalábbis így jártam – tetszett olvasás közben is, de a teljes kép volt, ami végül kiváltotta a rajongásomat… illetve, hogy napokon keresztül próbáljam feldolgozni a történteket.
De miért is? Az író ismét megkérdőjelezett mindent, amit mi valóságként ismerünk. Hihetetlenül lenyűgözött, ahogy sok-sok apró szálból összerakta ezt a mindent megrengető konklúziót. Mesteri, erre nincs jobb szó.
>>Ez egy spoileres bekezdés lesz. Amikor végeztem a könyvvel, először azon gondolkodtam, hogy miként lehet az, hogy amit valóságként ismernek, nem is az. Rengetegszer jutott eszembe ez a lezárás, és két nappal később jutott eszembe, hogy mennyi filozofált némely szereplő a könyv elején az őrületről. Végül ezzel kötöttem össze a valóság érzékelését ebben a könyvben. Pláne, ha elolvassátok a bejegyzés elején található idézetet. Ugyanakkor így még több kérdésem akadt.
Úgyhogy ezért is szerettem annyira ezt a könyvet. Vége van, de annyi mindenről elgondolkodtatott, annyi lehetőséget vázolt fel az olvasó számára, hogy képtelen vagyok nem gondolkodni rajta a mai napig. De hát, ez csak a szokásos poszt-Philip K. Dick élmény.
Az ember a Fellegvárban a valóság érzékelésén kívül több komoly témát is feldolgozott: előkerült a művészet értéke, a nemzeti öntudat és a vallásosság (vagy pontosabban a hit) is. Nagyon tetszett, hogy ezeket a témák többségét radikálisan jelenítette meg művében, hiszen így sokkal nagyobb hatással volt rám.
Mint említettem, hogy a könyv iránti érdeklődésem fő oka az alternatív történelmi szál. Itt viszont alaposan kitett magáért Philip K. Dick. Nagyon érdekes volt arról olvasni, hogyan képzelte el ezt a világot. Az pedig, hogy az alternatív történelmen belül még egy réteg alternatív történelmet találhattam? Le a kalappal a szerző előtt. Leginkább azt értékeltem egyébként, hogy nem csupán dísz volt ez a világ, hanem igen komoly gondolatokat fogalmazott meg általa az emberi természetről.
A történet az, ami kicsit kuszának, majdhogynem céltalannak tűnt elsőre (meg másodikra is). Több különböző szálon indultak el a cselekmények, de mind annyira eltérő volt, hogy nem is értettem elsőre, miként fognak ezek összekapcsolódni. Nos, azt kell mondanom, igazán különleges, ám mégis reális módon oldotta meg ezt Philip K. Dick. Ahogy a valóságban is gyakran történik, az egyik fél számára nem jelentett semmit a másik szereplő, az utóbbinak viszont sorsfordító volt. Ilyet sem olvastam még – sokkal inkább a hétköznapi életben találhatók ilyen esetek.
A cselekmény nem volt nagyon mozgalmas, ha végiggondolom alaposan, olyan sok minden nem is történt. Ennek ellenére a könyv nem üresjáratok sorozata, hanem túlteng a gondolatokkal, ideológiákkal és emberi életekkel. Ide nem is kellett több – ha egy nagy ívű történetet épített volna bele a szerző, akkor lehet kevésnek éreztem volna, így azonban ideális volt.
Mint minden Philip K. Dick könyvben, a szereplők itt is emberiek. Nem törekszik a szerző arra, hogy megkedveljük őket, egyszerűen csak el akarja mesélni pár teljesen átlagos, hétköznapi ember történetét, akivel bármikor szembetalálkozhatnék az utcán. Bevallom, néha jó lenne, egy-két szerethető karakter, de talán nem is ők a lényegek.
Imádom Philip K. Dicket, ez mostanra ténnyé vált – eddig egyetlen könyve sem okozott csalódást, ráadásul még sosem olvastam két ugyanolyan történetet tőle. Az ember a Fellegvárban is egy teljesen egyedi sztori a történészek titkos szenvedélyéről, a „mi lett volna, ha…” gondolatból kiindulva. Nem biztos, hogy mindenkinek merném ajánlani ezt a könyvet, de ha egy izgalmas koncepciót feldolgozó és elgondolkodtató műre vágynál, mindenképp próbáld ki ezt is.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Man in the High Castle (1962)
Kiadó: Agave (2015)
Oldalszám: 278
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése