Jason Taverner egy titkos kormányprogram végterméke, egyike azoknak a genetikailag megváltoztatott embereknek, akiket csak úgy neveznek: a hatosok. Jelenleg kirobbanóan népszerű televíziós személyiség, igazi sztár egy hetente jelentkező tévéműsorban. Egy nap azonban gyilkossági kísérletet követnek el ellene, és az eszméletét visszanyerve egy másik világban találja magát. Illetve mégsem. A mindenható rendőrség által szigorúan ellenőrzött világ ugyanaz maradt. Egy dolgot kivéve. Ebben a valóságban senki nem hallott Jason Tavernerről. Itt ő csak egy hivatalos papírok nélküli üldözött, akinek egyetlen esélye van a túlélésre: ha megtalálja saját magát.
A könyvet köszönöm az Agave könyveknek!
Philip K. Dick művei addiktívak. Ha egyszer megtalálja az olvasó a kapcsolódási pontot (ami általában a szerző gondolkodásmódja szokott lenni), igen hamar azon kaphatja magát, hogy bizonyos időközönként szüksége van egy újabb művére. Ugyanakkor, mint minden függőségnél, meg kell találni azt az időtartamot, ami szükséges ahhoz, hogy felfrissült elmével vágjunk bele egy újabb kalandba.
Tizennegyedik Philip K. Dick regényem volt a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr, ami 1974-ben jelent meg, s egy olyan híresség sorsát követi, akit egyik napról a másikra elfelejtenek. A kötet pár évvel a Kamera által homályosan és a Valis előtt jelent meg, s arra számítottam, hogy a szerző személyes poklába nyerek ismételten bepillantást, s a drogfüggősége miatt csak homályosan láthatom a tényleges mondanivalót. A valóság azonban teljesen más képet festett, s egy könnyen értelmezhető történetet olvastam, aminek súlyt a mondanivalója adott.
A szerző ezt a történetet a rendőrállammá vált Egyesült Államokba helyezi, ami disztópikus hangulatot ad a regénynek. A hangsúly azonban nem a rendőrség korruptságán, vagy éppen a munkatáborokba kerülőkön van, hanem a hírnév sötétebb oldalán. Egy olyan témát dolgozott fel Philip K. Dick, ami a mai ember számára is elgondolkodtató lehet. Napjainkban ugyanis a szociális média világa arra hangolt minket, hogy láttassuk magunkat. Legyen az Instagram, Facebook, YouTube vagy épp TikTok, mindegyik felület lehetőséget ad arra, az emberek követőket és lájkokat gyűjtsenek. Ennek elérése érdekében pedig az emberek egy része hajlandó olyan dolgokat is megtenni, ami a józan észnek vagy a morális érzékünknek ellentmond. Számuk ez a regény tanmeseként is működik. Nem lesz senki kevesebb attól, hogy nincs többszáz lájk a posztjain, vagy épp nem követik százezres tömegek. Ha csak azért teszel meg valamit, mert attól többen fognak követni, biztos hogy megéri?
Taverner is ebben a dilemmában küzd, számára azonban fel sem merül alternatív megoldás. Tudat alatt tesz meg mindent, hogy lássák, hátha valaki képes lesz visszajuttatni őt a korábbi sikerébe. Számára a siker csak a mennyiségből ered. Ez tökéletesen látszott, mikor nem vette semmibe azt a vázát, amit Mary Ann Dominic készített.
Úgy gondolom, ez a regény egy lassanként napfényre kerülő művészi vallomás, amit a befejezés is alátámaszt. Könnyedén tudtam azonosulni a szerző gondolkodásmódjával a témával kapcsolatban, így pedig még inkább összeszorult a szívem a lezárás miatt. Gyönyörű volt.
A regényben akadt egy történetelem, ami esetleg megrázó lehet egyes olvasóknak. Incest, vagyis testvérszerelem, található a regényben. Ennek igazából nem volt célja, egyszerűen csak provokatív, akárcsak Alys egész lénye. Ezzel együtt pedig rá is térnék arra, hogy miért nem vált kedvenccé ez a mű. Az író ugyanis több olyan elemet bedobált, amivel igazából semmit nem kezdett utána. A „hatos” státusz, az incest, a diákok, az összes érdekesnek tűnő szereplő… mind-mind csupán statiszták, akiknek egyedüli céljuk, hogy Taverner útjába kerüljenek, s valamilyen irányba eltérítsék azt. Lehet, hogy reálisabbnak érződött így, hiszen a főszereplőt sem érdekelte semmi magán kívül, de a kíváncsiságom túl nagy volt. Taverner, miért nem voltál nyitottabb a világra?
Mindent összevetve a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr olyan regény, amely több mint 40 évvel később is releváns tud maradni. Könnyed, olvasmányos, néha szürreális (bár nem a megszokott mértékben), s elgondolkodtató (ez viszont már a megszokott mértékben). A regényt bátran ajánlom kezdő Philip K. Dick olvasóknak is – a magyarázatot leszámítva ugyanis egész egyszerűen követhető. Számomra nagyszerű élmény volt, s bár nem ez lett a kedvenc kötetem a szerzőtől, megérte megolvasni.
Tizennegyedik Philip K. Dick regényem volt a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr, ami 1974-ben jelent meg, s egy olyan híresség sorsát követi, akit egyik napról a másikra elfelejtenek. A kötet pár évvel a Kamera által homályosan és a Valis előtt jelent meg, s arra számítottam, hogy a szerző személyes poklába nyerek ismételten bepillantást, s a drogfüggősége miatt csak homályosan láthatom a tényleges mondanivalót. A valóság azonban teljesen más képet festett, s egy könnyen értelmezhető történetet olvastam, aminek súlyt a mondanivalója adott.
A szerző ezt a történetet a rendőrállammá vált Egyesült Államokba helyezi, ami disztópikus hangulatot ad a regénynek. A hangsúly azonban nem a rendőrség korruptságán, vagy éppen a munkatáborokba kerülőkön van, hanem a hírnév sötétebb oldalán. Egy olyan témát dolgozott fel Philip K. Dick, ami a mai ember számára is elgondolkodtató lehet. Napjainkban ugyanis a szociális média világa arra hangolt minket, hogy láttassuk magunkat. Legyen az Instagram, Facebook, YouTube vagy épp TikTok, mindegyik felület lehetőséget ad arra, az emberek követőket és lájkokat gyűjtsenek. Ennek elérése érdekében pedig az emberek egy része hajlandó olyan dolgokat is megtenni, ami a józan észnek vagy a morális érzékünknek ellentmond. Számuk ez a regény tanmeseként is működik. Nem lesz senki kevesebb attól, hogy nincs többszáz lájk a posztjain, vagy épp nem követik százezres tömegek. Ha csak azért teszel meg valamit, mert attól többen fognak követni, biztos hogy megéri?
Taverner is ebben a dilemmában küzd, számára azonban fel sem merül alternatív megoldás. Tudat alatt tesz meg mindent, hogy lássák, hátha valaki képes lesz visszajuttatni őt a korábbi sikerébe. Számára a siker csak a mennyiségből ered. Ez tökéletesen látszott, mikor nem vette semmibe azt a vázát, amit Mary Ann Dominic készített.
Úgy gondolom, ez a regény egy lassanként napfényre kerülő művészi vallomás, amit a befejezés is alátámaszt. Könnyedén tudtam azonosulni a szerző gondolkodásmódjával a témával kapcsolatban, így pedig még inkább összeszorult a szívem a lezárás miatt. Gyönyörű volt.
A regényben akadt egy történetelem, ami esetleg megrázó lehet egyes olvasóknak. Incest, vagyis testvérszerelem, található a regényben. Ennek igazából nem volt célja, egyszerűen csak provokatív, akárcsak Alys egész lénye. Ezzel együtt pedig rá is térnék arra, hogy miért nem vált kedvenccé ez a mű. Az író ugyanis több olyan elemet bedobált, amivel igazából semmit nem kezdett utána. A „hatos” státusz, az incest, a diákok, az összes érdekesnek tűnő szereplő… mind-mind csupán statiszták, akiknek egyedüli céljuk, hogy Taverner útjába kerüljenek, s valamilyen irányba eltérítsék azt. Lehet, hogy reálisabbnak érződött így, hiszen a főszereplőt sem érdekelte semmi magán kívül, de a kíváncsiságom túl nagy volt. Taverner, miért nem voltál nyitottabb a világra?
Mindent összevetve a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr olyan regény, amely több mint 40 évvel később is releváns tud maradni. Könnyed, olvasmányos, néha szürreális (bár nem a megszokott mértékben), s elgondolkodtató (ez viszont már a megszokott mértékben). A regényt bátran ajánlom kezdő Philip K. Dick olvasóknak is – a magyarázatot leszámítva ugyanis egész egyszerűen követhető. Számomra nagyszerű élmény volt, s bár nem ez lett a kedvenc kötetem a szerzőtől, megérte megolvasni.
Könyv adatai
Eredeti cím: Flow My Tears, the Policeman said (1974)
Kiadó: Agave könyvek (2019)
Oldalszám: 240
Úúúú nagyon meghoztad a kedvem, köszi. :3
VálaszTörlésJaj, de jó! Remélem, tetszeni fog neked is!
Törlés