2014. augusztus 26., kedd

Rachel Vincent: Lélekőrzők

"Az egész egy ittas izomagyúval és egy totálkáros autóval kezdődött. legalábbis én azt hittem. De az igazság szokás szerint ennél valamivel bonyolultabb volt..."

Sorozat: Sikoltók #3

Kaylee Cavanaugh csak egyetlen dologra van rákattanva: őrülten szexi és hihetetlenül népszerű fiújára, Nash Hudsonra, aki – mivel ugyanolyan lúdvérc, mint Kaylee – jobban megérti őt bárki másnál. Semmi nem állhat közéjük. Vagy valami mégis?
A Démonlehelet… Nem az a fajtája, mint amikor reggel elfelejt az ember fogat mosni. Hanem az alvilági kábítószer, amelybe akár bele is lehet halni. Ennek a rendkívül addiktív vegyületnek valahogy sikerült átjutnia az emberek világába. De hogyan? Kaylee és Nash mindent elkövet, hogy felszámolják a forrását, és megvédjék tőle a barátaikat – akik közül az egyik már függővé is vált. És valaki más is…



2011 októberében kerültem Rachel Vincent sikoltóinak hálójába. Akkor még csak az előnovellát olvastam, de egyből szerelem lett. Mindig is tudtam, hogy nem tökéletes a sorozat, de nagyon élveztem minden eddig olvasott kötetét. Épp ezért igen nagy reményekkel kezdtem a harmadik részbe is, még ha a fülszöveg kissé (nagyon) megrémített.

Nos, sajnos nem mondhatom, hogy hiába féltem. Ez a rész összességében kissé csalódás volt, határozottan úgy gondolom, hogy ez a sorozat leggyengébb része eddig (bár még így is három csillagos, úgyhogy nem vetek keresztet a sorozat fölött).

Leginkább a témaválasztás, és annak kidolgozottsága nyerte el a tetszésemet. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy az írónő ilyen komoly témát, mint a függőség, ennyire részletesen és reálisan beletesz a regényébe. A démonlehelet okozta addikciót könnyen párhuzamba lehet vonni a drogfüggőséggel is, így még valóságosabbnak érződött ez a probléma. Nagyon érdekes volt végigkísérni, hogy milyen hatásai vannak a démonleheletnek; hogyan süllyednek az érintett karakterek egyre mélyebbre; hogy mi mindent képesek megtenni azért, hogy védjék az adagjukat. És tudjátok, miért tetszett annyira? Mert azáltal, hogy olyan karakterekkel történt, akiket már két köteten át megismerhettünk és/vagy megkedvelhettünk, kissé közelebb hozta az olvasóhoz az egészet.

A történet ezúttal a Démonlehelet árusának felkutatását helyezi központba. Az eddigi kötetekben megszoktam, hogy az írónő valami hatalmassal rukkol elő a regények végén – valami meglepő csavarral, ami még véletlenül sem jutott volna eszembe. Nos, az tény, hogy volt benne egy szép fordulat, de egyáltalán nem lepett meg. Azt kell mondjam, ez a kötet volt a legkiszámíthatóbb mind közül. Csak azt utáltam, hogy a főszereplőnek egyáltalán nem tűnt fel semmi, amíg túl késő nem volt. Mert ez a könyv másodsorban erről szólt: Hogyan késsünk el mindenhonnan épp csak egy kicsivel.

Ezen kívül van egy kis izgalom-forrásnak szánt rész is, de mivel annyira a végére rakta az írónő, inkább csak kapkodásnak hatott. Bár, az tény, hogy Tod-hiányomat legalább valamilyen szinten kárpótolta az a pár oldal.

Gondolom, már sejtitek, mi volt a legrosszabb ebben a részben a rajongó szívemnek? Tod hiánya. Sajnos a fiúka, aki a kedvenc karakterem az egész sorozatban, szinte alig volt jelen. Tudom, hogy ezzel célja volt az írónőnek, de az ő jeleneteit mindig annyira szoktam élvezni. Tod személyisége sokkal érettebb a többieknél, és bár rengeteget bohóckodik, mégis érződik, hogy ez nem feltétlenül a valódi énje. Úgy gondolom, hogy Todban sokkal több van, mint amit eddig megismertünk.

Kaylee ebben a részben szinte olyan volt, mintha egy szellem lenne. Egyáltalán nem volt semmi emlékezetes jelenete, egyedül arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy mennyire nem vette észre a nyilvánvalókat. Amivel természetesen sikeresen bosszantott is. Jó lenne ismét az első-második részben lévő főszereplőt visszakapni.

Nasht egykor kedveltem. Úgy képzeltem el, mint Stefant a Vámpírnaplók sorozatból. Kedves, könnyed kedvelhető fiú, aki makulátlan. Nos, azok után, hogy ezt a rész befejeztem (és elolvastam a Reaper novellát), megismertem a nem olyan tökéletes fiú hibáit is. Az a gond, hogy ettől nem emberibbnek éreztem, hanem egyenesen ellenszenvesnek. Meglátjuk, mit fog csinálni a következő részekben.

És persze a romantika szintén megsínylette mindezt. Tudom, hogy ennek a sorozatnak a romantikája finoman szólva is a klisés kategóriába tartozik (gondoljunk csak vissza az első részre, és hogy pontosan miként is jött össze Nash és Kaylee), de ebben a részben semmi élvezetet nem nyújtott a párosuk. Egyedül a könyv vége tetszett, mert Kaylee reakciója reálisnak tűnt, és csak támogatni tudom. Emiatt is várom, hogy a negyedik részben mit fog Rachel Vincent kezdeni velük.

Összességében nézve, kissé csalódott vagyok; főleg, hogy mennyire dicsérik ezt a kötetet. Viszont az írónő kihívás elé állította magát ezzel a befejezéssel, és éppen ezért várom a negyedik részt. Mert a fülszövege… nos, csak annyit mondok, hogy pont olyan kötetet ígér, amitől ki tudok készülni. De reménykedem egy remek folytatásban.


Könyv adatai
Eredeti cím: My Soul to Keep (2010)
Kiadó: Jaffa (2014)
Oldalszám: 326

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése