"Kedves Kurt, Judy, Elizabeth, Amelia, River, Janis, Jim, Allan, E.E és John!
Remélem, egyikőtök hall engem, mert úgy tűnik, a világot a csend fojtja el."
Remélem, egyikőtök hall engem, mert úgy tűnik, a világot a csend fojtja el."
Egy irodalomórai beadandóval kezdődött: írj egy levelet egy elhunyt embernek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert nővére, May szerette őt. És fiatalon halt meg, akárcsak May. Hamarosan Laurel füzetében egymást követik az olyan embereknek írt levelek, mint Janis Joplin, Amy Winehouse, Amelia Earhart, Heath Ledger, és így tovább; azonban egyiket sem adja be. Leveleiben az iskolakezdésről, új barátságokról, első szerelemről, a szétszakadt családjáról ír. Illetve arról, hogy mi történt May-jel. Laurel csak akkor dolgozhatja fel May elvesztését, ha először felfedi az igazságot. És csak akkor kezdheti felfedezni saját életútját, ha végre annak látja a nővérét, ami valójában volt: szeretnivalónak, csodálatosnak és gyönyörűen tökéletlennek.
Ismét kezdődik. Ismeritek az érzést, mikor annyira szerettetek egy regényt, annyi érzést keltett bennetek, hogy nem találjátok a szavakat? Nos, én is így érzem Ava Dellaira: Love Letters to the Dead könyvével kapcsolatban.
A kapcsolatunk kis ódzkodással indult, ugyanis nem igazán voltam hangulatban, hogy bármilyen realista regényt olvassak. Aztán szerencsére megjött a kedvem, és már nem csak a gyönyörű borító miatt akartam olvasni minél előbb. De azért az is igen nagy szerepet játszott a döntésben.
Csodálatos olvasmány volt.
Úgyhogy kezdem a „negatívumokkal”, hogy utána fókuszálhassak mindarra, ami annyira "csodálatossá" tette számomra az Love Letters to the Dead-et.
Ugyebár az írónő célja az volt, hogy a főszereplőnk levelekben mondja el a történetét. Ez a formula alapjáraton nagyon izgalmasan hangzik, olvastam is olyan könyvet, ahol az írónő kiválóan visszaadta (Amy Reed: Crazy), de ebben az esetben nem sikerült hitelesen adni a „levélregény” tartalmat. Az volt a gond, hogy hiába kezdődnek levélként Laurel üzenetei, pár sor után a legtöbbjük átvált szimpla történetmesélésbe. Így teljesen elvesztette a levélfunkcióját a könyv – ezt pedig bánom, mert lehet még többet lehetett volna kihozni így ebből a történetből.
A Love Letters to the Deadről nehezen tudok írni. Eleinte még elég semlegesen, hevesebb érzelmek nélkül tudtam olvasni a regényt, azonban észre sem vettem, és teljes mértékben elvesztem az érzelmek kavalkádjában. Ez a könyv sok komoly témát feszeget, és mindegyikbe elég mélyen belemegy, hogy megfelelőképp mutathassa meg egy-egy ilyen téma érzelmi hatásait. És ettől ez a könyv lehangoló lesz nagyrészt. Ez persze nem negatívum, sőt nekem emiatt vált igazán kedvenccé ez a kötet.
Ezen kívül nagyon tetszett az írónő írásmódja. Mert azért nem könnyű ilyen témákról írni. Pláne nem megfelelőképpen visszaadni a dolgok komolyságát / szomorúságát / mélységét. De Ava Dellaira szinte művészien csinálta mindezt. Ezzel kapcsolatban még külön értékeltem, hogy a hírességeket is jobban megismerhettük. Mármint személy szerint nem sok mindent tudtam a „címzettekről”, úgyhogy érdekes volt erről is olvasni.
A karakterek mindegyike tökéletlen és megvannak a saját titkaik. Olyan szomorú volt olvasni, hogy ilyen fiatalon már meg kellett ismerniük az élet sötét oldalát is. Ugyanakkor a fiatalokat nagyon hamar megkedveltem.
Laurel olyan lány, aki már túl sokat tapasztalt meg a rosszból, ráadásul olyat kellett látnia, amit szerintem senki az életben nem kívánna látni. Ezért érthetően depresssziós, ráadásul nem úgy tűnik, mint aki képes lenne feldolgozni mindazt, amin keresztülment. Nagyon szomorú volt arról olvasni, hogy hiába vannak barátai, nem képes megalkotni saját magát, csak a nővére árnyékának érzi magát, és csak azt lehet érezni, hogy egyre mélyebbre süllyed, és nem tud megnyílni mások előtt. Annyira sajnáltam és együttéreztem vele.
Laurel kapcsolata a családjával elég furcsa volt számomra. Mármint én nem kedveltem az anyját egyáltalán; a család többi tagja pedig elég különös volt. Nem hiszem el, hogy nem vették észre, hogy min megy át a lányuk. Az anyja pedig… mert megértem, szörnyű, hogy elvesztette az egyik lányát, de emiatt miért hagyja elveszni a másikat is? És ezt sem értettem, hogy miért kényszeríti folyton arra Laurelt, hogy elmesélje, mi is történt aznap éjjel? Ez annyira felbosszantott, mert Laurel szemszögéből volt az egész, és így pontosan láttam, mit is érez emiatt.
Spoiler! Annyira gyönyörűen volt viszont leírva, mikor Laurel elmeséli, mi is történt azon az éjszakán. Ugyanakkor össze is törte a szívem, mert Laurel azt írja, elfújta a szél a nővérét a hídról, miközben valószínűleg öngyilkos lett attól, amit megtudott. Ez az egyik legcsodálatosabb pontja ennek a könyvnek. Spoiler vége!
Laurel baráti körét imádtam. Itt érvényesült, hogy mindenkinek van valamilyen titka, amelyet túlságosan fél megosztani másokkal. A GLBT szálat, ami itt jelen van, imádtam! Az a fokozatosság, amellyel kibontakoztatja ezt, igazán lenyűgözött. Bevallom, Laurel barátai közül Natalie-t kedveltem meg, aki szerintem nagyszerű barát is lenne. Hannah-t kicsit nehezebb volt hova tennem – ő olyan, mint egy pillangó, olyan tünékeny és törékeny.
És Sky. Nagyon kedves fiú, és azok után, amiken keresztül kell mennie a saját életében még azért is mindent megtesz, hogy Laurelen segítsen. Nagyon szimpatikus volt, mert bár magának való, nagyon barátságos, ha egyszer megnyílik más előtt. Laurellel való kapcsolata annyira szép és szívfájdító volt. Az ő részeik olyan meghatóak voltak, és legtöbbször ezek jelentettek apróbb szüneteket az állandó szomorúságban, amit korábban is említettem. Szerintem nagyon édesek voltak együtt, és az, hogy Sky erején felül igyekszik segíteni Laurelnek – úgy is, hogy nem tudja a teljes igazságot -, meggyőzött, hogy őszintén szereti Laurelt.
A Love Letters to the Dead az egyik legjobb 2014-es olvasmányom volt, sőt általánosságban az egyik kedvenc regényemmé vált. Őszinte érzelmek, komoly témák valós megoldással, rengeteg szomorúság, egy cseppnyi remény és sok-sok levél. Leginkább így lehetne összefoglalni ezt a regényt. Nagyszerű debütálás volt az írónőtől, és alig várom a következő regényét – bármi is lesz az.
A kapcsolatunk kis ódzkodással indult, ugyanis nem igazán voltam hangulatban, hogy bármilyen realista regényt olvassak. Aztán szerencsére megjött a kedvem, és már nem csak a gyönyörű borító miatt akartam olvasni minél előbb. De azért az is igen nagy szerepet játszott a döntésben.
Csodálatos olvasmány volt.
Úgyhogy kezdem a „negatívumokkal”, hogy utána fókuszálhassak mindarra, ami annyira "csodálatossá" tette számomra az Love Letters to the Dead-et.
Ugyebár az írónő célja az volt, hogy a főszereplőnk levelekben mondja el a történetét. Ez a formula alapjáraton nagyon izgalmasan hangzik, olvastam is olyan könyvet, ahol az írónő kiválóan visszaadta (Amy Reed: Crazy), de ebben az esetben nem sikerült hitelesen adni a „levélregény” tartalmat. Az volt a gond, hogy hiába kezdődnek levélként Laurel üzenetei, pár sor után a legtöbbjük átvált szimpla történetmesélésbe. Így teljesen elvesztette a levélfunkcióját a könyv – ezt pedig bánom, mert lehet még többet lehetett volna kihozni így ebből a történetből.
A Love Letters to the Deadről nehezen tudok írni. Eleinte még elég semlegesen, hevesebb érzelmek nélkül tudtam olvasni a regényt, azonban észre sem vettem, és teljes mértékben elvesztem az érzelmek kavalkádjában. Ez a könyv sok komoly témát feszeget, és mindegyikbe elég mélyen belemegy, hogy megfelelőképp mutathassa meg egy-egy ilyen téma érzelmi hatásait. És ettől ez a könyv lehangoló lesz nagyrészt. Ez persze nem negatívum, sőt nekem emiatt vált igazán kedvenccé ez a kötet.
Ezen kívül nagyon tetszett az írónő írásmódja. Mert azért nem könnyű ilyen témákról írni. Pláne nem megfelelőképpen visszaadni a dolgok komolyságát / szomorúságát / mélységét. De Ava Dellaira szinte művészien csinálta mindezt. Ezzel kapcsolatban még külön értékeltem, hogy a hírességeket is jobban megismerhettük. Mármint személy szerint nem sok mindent tudtam a „címzettekről”, úgyhogy érdekes volt erről is olvasni.
"Tudom, nehéz lehet elhinni, hogy valaki szeret, miközben félsz önmagad lenni, vagy nem vagy biztos abban, ki is vagy. Nehéz lehet elhinni, hogy nem hagynak el."
A karakterek mindegyike tökéletlen és megvannak a saját titkaik. Olyan szomorú volt olvasni, hogy ilyen fiatalon már meg kellett ismerniük az élet sötét oldalát is. Ugyanakkor a fiatalokat nagyon hamar megkedveltem.
Laurel olyan lány, aki már túl sokat tapasztalt meg a rosszból, ráadásul olyat kellett látnia, amit szerintem senki az életben nem kívánna látni. Ezért érthetően depresssziós, ráadásul nem úgy tűnik, mint aki képes lenne feldolgozni mindazt, amin keresztülment. Nagyon szomorú volt arról olvasni, hogy hiába vannak barátai, nem képes megalkotni saját magát, csak a nővére árnyékának érzi magát, és csak azt lehet érezni, hogy egyre mélyebbre süllyed, és nem tud megnyílni mások előtt. Annyira sajnáltam és együttéreztem vele.
Laurel kapcsolata a családjával elég furcsa volt számomra. Mármint én nem kedveltem az anyját egyáltalán; a család többi tagja pedig elég különös volt. Nem hiszem el, hogy nem vették észre, hogy min megy át a lányuk. Az anyja pedig… mert megértem, szörnyű, hogy elvesztette az egyik lányát, de emiatt miért hagyja elveszni a másikat is? És ezt sem értettem, hogy miért kényszeríti folyton arra Laurelt, hogy elmesélje, mi is történt aznap éjjel? Ez annyira felbosszantott, mert Laurel szemszögéből volt az egész, és így pontosan láttam, mit is érez emiatt.
Spoiler! Annyira gyönyörűen volt viszont leírva, mikor Laurel elmeséli, mi is történt azon az éjszakán. Ugyanakkor össze is törte a szívem, mert Laurel azt írja, elfújta a szél a nővérét a hídról, miközben valószínűleg öngyilkos lett attól, amit megtudott. Ez az egyik legcsodálatosabb pontja ennek a könyvnek. Spoiler vége!
Laurel baráti körét imádtam. Itt érvényesült, hogy mindenkinek van valamilyen titka, amelyet túlságosan fél megosztani másokkal. A GLBT szálat, ami itt jelen van, imádtam! Az a fokozatosság, amellyel kibontakoztatja ezt, igazán lenyűgözött. Bevallom, Laurel barátai közül Natalie-t kedveltem meg, aki szerintem nagyszerű barát is lenne. Hannah-t kicsit nehezebb volt hova tennem – ő olyan, mint egy pillangó, olyan tünékeny és törékeny.
"Laurel" szólalt meg Sky. "Beszélj hozzám. Ne tűnj el. Mondj valamit. Bármit."
És Sky. Nagyon kedves fiú, és azok után, amiken keresztül kell mennie a saját életében még azért is mindent megtesz, hogy Laurelen segítsen. Nagyon szimpatikus volt, mert bár magának való, nagyon barátságos, ha egyszer megnyílik más előtt. Laurellel való kapcsolata annyira szép és szívfájdító volt. Az ő részeik olyan meghatóak voltak, és legtöbbször ezek jelentettek apróbb szüneteket az állandó szomorúságban, amit korábban is említettem. Szerintem nagyon édesek voltak együtt, és az, hogy Sky erején felül igyekszik segíteni Laurelnek – úgy is, hogy nem tudja a teljes igazságot -, meggyőzött, hogy őszintén szereti Laurelt.
A Love Letters to the Dead az egyik legjobb 2014-es olvasmányom volt, sőt általánosságban az egyik kedvenc regényemmé vált. Őszinte érzelmek, komoly témák valós megoldással, rengeteg szomorúság, egy cseppnyi remény és sok-sok levél. Leginkább így lehetne összefoglalni ezt a regényt. Nagyszerű debütálás volt az írónőtől, és alig várom a következő regényét – bármi is lesz az.
Könyv adatai
Eredeti cím: Love Letters to the Dead (2014)
Kiadó: Farrar, Straus and Giroux
Oldalszám: 327
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése