"Minden tündérmesét lehet úgy alakítani, hogy a megfelelő célt szolgálja. A jót rosszá tehetjük, a rosszat pedig jóvá, újra és újra."
Sorozat: The School for Good and Evil #2
Sophie és Agatha visszatért Gavaldonba, hogy boldogan éljenek, míg meg nem. Ez azonban nem annyira boldog, mint tűnik. Miután Agatha egy gyenge pillanatában azt kívánja, bárcsak másik befejezést választott volna, a Gonosz és Jó Iskolájának kapuja ismét megnyílik előttük, és a lányok visszatérnek. Viszont az általuk ismert világ teljesen megváltozott. Boszorkányok és hercegnők fognak össze a Tedros által vezetett fiúk ellen, akik most a Gonosz toronyban laknak.
A háború küszöbén állva Agatha és Sophie képes visszaállítani a békét? Képes lesz Tedros valóra váltani Agatha kívánságát és mindezért milyen árat kell fizetniük? És Agatha szíve kihez is tartozik?
Emlékszem, mikor tavaly olvastam a The School for Good and Evilt, teljesen elvarázsolt az alapkoncepció, a helyszín, a karakterek és leginkább a végkimenetel. Ezért nagyon féltem, hogy a második rész mindent tönkre fog tenni. Nos…
Kezdjük a világfelépítéssel. Teljes mértékben lenyűgözőnek találtam ezt a meseszerű környezetet, hogy a gonoszok és jók külön iskolában tanulják meg, hogy miként legyenek tündérmesébe illő szereplők. Ez a rendszer a mostani részben teljesen felbolydult, ugyanis a jó-rossz dimenziót a nő-férfire cserélte az író. Ráadásul úgy állította be először a helyzetet, hogy a nők a jók, a férfiak pedig a gonoszak szerepét töltik be. Szerencsére később sikerült árnyalnia ezt a képet, és kiderült végül, hogy ismét nem minden fekete-fehér.
A fő kérdés számomra az volt, hogy miként fog változni Agatha és Sophie barátsága? Mert abban biztos voltam, hogy ennek igen súlyos következménye lesz, bárhogy is nézzük a dolgokat. Ez volt egyébként az az aspektusa a regénynek, ami legkevésbé tetszett. Az előző rész egy gyönyörű karakterfejlődést bemutató, a barátság fontosságát kihangsúlyozó regény volt a megfelelő tanulsággal. A második résznél azonban úgy éreztem, mindezt az író felrúgta, hogy egy alternatív verziót is bemutasson. Természetesen értem az okát, de pont az első rész szépségét tette tönkre ezzel a könyvvel.
Az író azonban egy másik kérdést is felvet – barátság vagy szerelem? Ez egy olyan kérdés, amely egy elég alapvető gondolat tud lenni a mindennapjainkban. És a mesékben általában a szerelem az elsődleges – hogy utána boldogan éljenek, míg meg nem. Úgyhogy sejthettem volna, hogy nem lesz olyan egyszerű a helyzet. De a második kötet leginkább azt mutatta nekem, hogy a szerelem mindennél előrébb való, a barátság csak dísznek van – a bizalmat pedig ne is említsük. Bár ezt a következtetést már a fülszövegből is levonhattam volna.
Viszont azt nagyon jól ábrázolta Soman Chainani, hogy mi történik, mikor valaki bizalmában kételkedni kezdünk. Mondjuk, ettől függetlenül nagyon elkeserítő volt olvasni erről a folyamatról. Ráadásul, ha a legjobb barátunkról tudunk meg valami rosszat, vagy épp haragszunk rá, hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. És ez történik ebben a könyvben is, amit megértek, de épp emiatt éreztem végig olyan reménytelennek a helyzetet.
A történet elnyerhetné a legnagyobb félreértéseket alakuló történetszál díját. Az író végig arra játszott, hogy a szereplők közt minél több félreérthető helyzetet generáljon. Bevallom, ez nem annyira tetszett, mert végig frusztrált olvasás közben. Szerencsére volt jó pár hatalmas fordulat, amire egyáltalán nem számítottam! Tudjátok, ez a tipikus, „te jó ég, mi a szösszenet folyik itt?”. És még bónuszba a rész végére akkora függővéget rakott Soman, hogy nem találok szavakat! Teljes mértékben felhúzott, és emlékszem, mikor befejeztem, percekig csak néztem, hogy „mi?”. Mert ilyen függővéget nem írunk! És nem fejezhetünk be könyvet úgy, hogy csak egy „d” betű hiányzik.
A karakterek tekintetében igen vegyes érzelmeim vannak. Lett egy új karakter, aki olyan, mintha a Harry Potterből átigazolták volna Umbridget. Ugyanaz a séma, csak itt megismerjük a nő szándékait. De úgy, úgy, úgy nem bírtam elviselni sem őt, sem a kék pillangóit!
Ami rosszabb volt ennél, az Agatha: nagyot csalódtam benne. Az első részben imádtam őt, hogy mennyivel másabb, mint az átlagos karakterek. Itt azonban, mint akire varázslatot bocsátottak. Elvesztette azt a különlegességét, ami kiemelte őt a többiek közül. Mert én értem, hogy jót akart általánosságban, de egyszerűen nem értettem meg legtöbbször a gondolatmenetét/érveléseit.
Sophie ebben a részben szintén nem volt a helyzet magaslatán – bár őt még jobban kedveltem. Vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy sajnáltam. Ő mutatta be, hogy milyen érzés, mikor másoknak előítéletei vannak veled szemben. Csodálatos volt, és szimpatikusnak találtam, ahogy megpróbált mindent megtenni, hogy ne ítéljék el őt a múltbeli cselekedetei / gonosz iskolájából származása miatt.
Aztán volt itt egy Tedrosunk is ismételten, aki tönkretette számomra az Agatha/Tedros shipet. Konkrétan rossz volt olvasni arról, hogy milyen megszállott is lett valójában. Egyáltalán nem volt hercegi – ő csak egy kisfiú volt, aki, ha nem kapja meg, amit akar, elkezd vagdosni. Igazán kiváló karakterisztika.
Emiatt aztán a romantika sem nyerte el a tetszésemet. Bevallom, valamiféle konszenzusos megoldásban reménykedtem, de most már annak örülnék, ha úgy érne véget a sorozat, amint az első részben. A meglepetés-romantikus szálban sokkal több fantáziát látok, ugyanis abban annyi szenvedés, gyötrelem és kín gyűlt össze, ami nagyon sötét dolgokat eredményez. Nem mintha ezt pártolnám, de valljuk be, ebben több potenciál van most.
Összességében ez a rész nem ért fel az első kötethez. Történeti szinten természetesen igen, hiszen itt több kiszámíthatatlanság volt jelen. Viszont sem az üzenete, sem a karakterek nem nyújtottak olyat, amitől kiemelkedő lenne ez a regény. Nagyon remélem, hogy az utolsó rész majd kárpótol – bár most elképzelni sem tudom, miként fog véget érni ez a sorozat.
Kezdjük a világfelépítéssel. Teljes mértékben lenyűgözőnek találtam ezt a meseszerű környezetet, hogy a gonoszok és jók külön iskolában tanulják meg, hogy miként legyenek tündérmesébe illő szereplők. Ez a rendszer a mostani részben teljesen felbolydult, ugyanis a jó-rossz dimenziót a nő-férfire cserélte az író. Ráadásul úgy állította be először a helyzetet, hogy a nők a jók, a férfiak pedig a gonoszak szerepét töltik be. Szerencsére később sikerült árnyalnia ezt a képet, és kiderült végül, hogy ismét nem minden fekete-fehér.
A fő kérdés számomra az volt, hogy miként fog változni Agatha és Sophie barátsága? Mert abban biztos voltam, hogy ennek igen súlyos következménye lesz, bárhogy is nézzük a dolgokat. Ez volt egyébként az az aspektusa a regénynek, ami legkevésbé tetszett. Az előző rész egy gyönyörű karakterfejlődést bemutató, a barátság fontosságát kihangsúlyozó regény volt a megfelelő tanulsággal. A második résznél azonban úgy éreztem, mindezt az író felrúgta, hogy egy alternatív verziót is bemutasson. Természetesen értem az okát, de pont az első rész szépségét tette tönkre ezzel a könyvvel.
Az író azonban egy másik kérdést is felvet – barátság vagy szerelem? Ez egy olyan kérdés, amely egy elég alapvető gondolat tud lenni a mindennapjainkban. És a mesékben általában a szerelem az elsődleges – hogy utána boldogan éljenek, míg meg nem. Úgyhogy sejthettem volna, hogy nem lesz olyan egyszerű a helyzet. De a második kötet leginkább azt mutatta nekem, hogy a szerelem mindennél előrébb való, a barátság csak dísznek van – a bizalmat pedig ne is említsük. Bár ezt a következtetést már a fülszövegből is levonhattam volna.
Viszont azt nagyon jól ábrázolta Soman Chainani, hogy mi történik, mikor valaki bizalmában kételkedni kezdünk. Mondjuk, ettől függetlenül nagyon elkeserítő volt olvasni erről a folyamatról. Ráadásul, ha a legjobb barátunkról tudunk meg valami rosszat, vagy épp haragszunk rá, hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. És ez történik ebben a könyvben is, amit megértek, de épp emiatt éreztem végig olyan reménytelennek a helyzetet.
A történet elnyerhetné a legnagyobb félreértéseket alakuló történetszál díját. Az író végig arra játszott, hogy a szereplők közt minél több félreérthető helyzetet generáljon. Bevallom, ez nem annyira tetszett, mert végig frusztrált olvasás közben. Szerencsére volt jó pár hatalmas fordulat, amire egyáltalán nem számítottam! Tudjátok, ez a tipikus, „te jó ég, mi a szösszenet folyik itt?”. És még bónuszba a rész végére akkora függővéget rakott Soman, hogy nem találok szavakat! Teljes mértékben felhúzott, és emlékszem, mikor befejeztem, percekig csak néztem, hogy „mi?”. Mert ilyen függővéget nem írunk! És nem fejezhetünk be könyvet úgy, hogy csak egy „d” betű hiányzik.
A karakterek tekintetében igen vegyes érzelmeim vannak. Lett egy új karakter, aki olyan, mintha a Harry Potterből átigazolták volna Umbridget. Ugyanaz a séma, csak itt megismerjük a nő szándékait. De úgy, úgy, úgy nem bírtam elviselni sem őt, sem a kék pillangóit!
Ami rosszabb volt ennél, az Agatha: nagyot csalódtam benne. Az első részben imádtam őt, hogy mennyivel másabb, mint az átlagos karakterek. Itt azonban, mint akire varázslatot bocsátottak. Elvesztette azt a különlegességét, ami kiemelte őt a többiek közül. Mert én értem, hogy jót akart általánosságban, de egyszerűen nem értettem meg legtöbbször a gondolatmenetét/érveléseit.
Sophie ebben a részben szintén nem volt a helyzet magaslatán – bár őt még jobban kedveltem. Vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy sajnáltam. Ő mutatta be, hogy milyen érzés, mikor másoknak előítéletei vannak veled szemben. Csodálatos volt, és szimpatikusnak találtam, ahogy megpróbált mindent megtenni, hogy ne ítéljék el őt a múltbeli cselekedetei / gonosz iskolájából származása miatt.
Aztán volt itt egy Tedrosunk is ismételten, aki tönkretette számomra az Agatha/Tedros shipet. Konkrétan rossz volt olvasni arról, hogy milyen megszállott is lett valójában. Egyáltalán nem volt hercegi – ő csak egy kisfiú volt, aki, ha nem kapja meg, amit akar, elkezd vagdosni. Igazán kiváló karakterisztika.
Emiatt aztán a romantika sem nyerte el a tetszésemet. Bevallom, valamiféle konszenzusos megoldásban reménykedtem, de most már annak örülnék, ha úgy érne véget a sorozat, amint az első részben. A meglepetés-romantikus szálban sokkal több fantáziát látok, ugyanis abban annyi szenvedés, gyötrelem és kín gyűlt össze, ami nagyon sötét dolgokat eredményez. Nem mintha ezt pártolnám, de valljuk be, ebben több potenciál van most.
Összességében ez a rész nem ért fel az első kötethez. Történeti szinten természetesen igen, hiszen itt több kiszámíthatatlanság volt jelen. Viszont sem az üzenete, sem a karakterek nem nyújtottak olyat, amitől kiemelkedő lenne ez a regény. Nagyon remélem, hogy az utolsó rész majd kárpótol – bár most elképzelni sem tudom, miként fog véget érni ez a sorozat.
Könyv adatai
Eredeti cím: A World Without Princes (2014)
Kiadó: HarperCollins
Oldalszám: 433
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése